A Tamás éppen öt éve nincs közöttünk. Illetve dehogynem. Sőt. Visszajár, hazajár, iszik a boromból, beleszív a cigimbe.
Ezt jól kitaláltam. Na nem egy mosókonyhában, bár olyan is volt, és lehet is bármikor, hanem egy pajtában, Mindszentkállán. Tamásozás és gézázás következik, bár a fraternizáló hangnem újságcikkben csak indokolt esetben, de ez most éppen az, különben őszintétlen és egyben értelmetlen. Valamint hamis, amit Tamás még zseniális fütyülései közben sem engedett meg magának soha. Irgalmatlan jó előadó volt, egy félmosollyal zsebre tett tömegeket.
Rendben, azonosítok, a Csehről meg a Bereményiről van szó. A szellemi, intellektuális, muzikális, dramatikus ikrekről, vagy mi. A Tamás meg éppen öt éve nincs közöttünk. Illetve dehogynem. Sőt. Visszajár, hazajár, iszik a boromból, beleszív a cigimbe. Nálam ezért nem kell az utcán állnia. Jut eszembe, „attól féltem, nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”. De biza, bizonyos értelemben a dal ugyanaz maradt, hogy egy Robert Plant-i nagyterpesszel éljünk e helyt. Mert a Géza próféta, ha nem is a Tamás-kultusz főpapja. Azóta, igen azóta írt egy remekbe szabott regényt is, a Vadnai Bébit, amit egy általam egyébként nem olvasott irodalmi hetilapban ízekre szedtek a nemírók. Nem vagyok rá büszke, hogy nem olvasom, csak már rosszak az idegeim. Nyilván azért, mert a Géza nincs benne a brancsban, de egyébként örömmel közlöm, hogy le…rja. Hídember. Az írás mellett ezt az attitűdöt lenne még érdemes eltanulni tőle.
Szóval, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha meghívnánk néhány nemtucat barátunkat egy kis emlékezésre, Mindszentkállára, a pajtába, ahol Tamás többször adott felejthetetlen koncertet és egy köpésre van Kővágóőrstől, ahol ideje jelentős részét töltötte. Így is lett. Soha nem látott felhők tornyosultak, napfényben dörgött az ég szakadatlan. Frontátvonulás. Szakmunkát szakemberre. Ha valaki a Tamással kapcsolatban bármilyen programot tervezne, forduljon bizalommal a Cseh Tamás Archívumhoz és konkrétan Hanák Gáborhoz. Gyönyörű, méltó, felemelő, megrendítő műsort állítottak össze, amiben rengeteg meló van. Az archívum láthatóan nem úgy működik, hogy összegyűjtik a művész kedvenc sapkáit, aztán az adófizetők meg pengetnek, oszt’ jó napot, a tapintható szereteten kívül továbbgondolás van, értelmezés, elhelyezés. Van mit, van hová. És persze újdonságok rajongóknak, kutatóknak, szemlélődőknek egyaránt.
Magam például úgy gondoltam eddig a napig, hogy egyik legkedvesebb dalommal, a Lee Van Cleeffel kapcsolatban már nem érhet meglepetés. Ha álmomból felpiszkálnak már fújom is. Hátat a falnak és megdögleni. Ez a sor kuruc és a legvadabb nyugat. Ez a sor maga a becsület. A Tamás ezt úgy tudta énekelni, hogy libabőr, karszőr, aki meg nem értette, annak úgyis mindegy. Igen ám, de most kiderült számomra, hogy Jancsó Miklós Szerelmem, Elektra című filmjében ez a színésznek is nagyszerű ember úgy énekelte, hogy hátat a falnak és nem megdögleni. Na ez meg nem mindegy. A jancsói félsz, ami bocsánat, de még a Szegénylegények parabolájában is érezhető? Játék? Ám véresen komoly. Passzív rezisztencia vagy nyitott ingmell. Ahogy Petőfi a muszka elől, aztán szembefordulva. A vége, az volt döbbenetes. A gyertyák, na jó.
De a Hanákék összeraktak egy olyan szettet, amiben a Tamás meghajol a buli végén. Itt is, ott is. Gitár nyakból le, a rettenetes édes teher, a színpadi magány és bűvölet dettó le, és az a félszeg, kisfiús mosoly, az az utánozhatatlan. Hogy gyere, élet. Mert a Tamás előtte hihetetlenül fegyelmezett volt, utána meg legendásan fegyelmezetlen. Tegyük hozzá, hála Istennek. Mert ez a normális, csak éppen kevesek ajándéka. El is pattant a legvastagabb húr, hogy legyen valami triviális is a végére. Szemérmes férfikönnyek sunnyogó törölgetése, szép ölelések. Pityergők, ahogy Cseh Andris mondta.
Neki persze lehet. Tudja, hogy nincs vége.
http://mno.hu/grund/tamas-1241128