U.Péter
|
|
« Új üzenet #339 Dátum: 2009. április 23. - 15:16:54 » |
|
Ez is volt már máshol, elnézést kérek attól, aki esetleg olvasta:
Egyedül maradt. Két társát azonnal elnyelte az erdő, riadt menekülésük gyorsan távolodó zörgése pillanatok alatt vált semmivé, ezzel véglegessé téve, hogy azt a harcot, amelyre most kényszerül, magányosan kell megvívnia. Számára ez természetes dolog volt, mindjárt tudta, hogy jelen állapotában nem keresheti a konda társaságát, de nem is lenne képes eljutni hozzájuk. Érezte, nagy a baj, így most félre kell húzódni, elbújni minden és mindenki elől, aztán várni, tűrni, míg az ólomlábakon cammogó idő elhozza a gyógyulást, vagy az elmúlást…
Pedig az éjszaka csendesen telt, semmi nem utalt rá, hogy valami veszedelem fenyegetne… Hárman voltak, szokás szerint a legnagyobb sötétségben, minden takarást felhasználva, hangtalan, zajtalan, lassan lebegő fekete árnyékok formájában csúsztak ki a fák közül, egyenesen a hatalmas búzatábla ínycsiklandozó illatú ölelésébe. Itt aztán kora hajnalig dőzsöltek, csámcsogva habzsolták be az aranysárgára érett kalászokat, amennyi csak beléjük fért, majd a közelgő virradat első jeleire jóllakottan, teli gyomorral indultak vissza az erdő felé. Közben meg-megálltak, orrukat magasan tartva, csodálatos szimatukkal szűrték meg a déli szél által szállított szagokat, érzékeny fülük folyamatosan dolgozott, finom hallásuk a legkisebb szokatlan zörejt is érzékelte volna. Hamar jött a derengés, vagy ők nem tudták idejében otthagyni a finom csemegét, ki tudja? Amúgy is nagyon rövidek ezek a júliusi éjjelek. Mindenesetre elkéstek. Mire a tábla szélén kanyargó kocsiút közelébe értek, már csak szürkéllett az eddig koromsötét égbolt, az éjszaka jótékony, mostanáig mindent gondosan leplező feketebársony takarója egyre gyorsabban csúszott le a tájról. A fák is kezdtek alakot ölteni és a világos búzából tisztán kilátszott a három disznó… Fokozott figyelemmel, egymástól kissé eltávolodva, óvatosan ballagtak az erdő felé, de sehol, semmi gyanúsat nem lehetett észlelni. Az egész környék csendes volt és nyugodt…
Az elmúlt évek alatt keservesen, sok vér és rengeteg szenvedés árán tanulták meg, hogy ez a bőséges táplálékot adó vidék milyen rendkívül veszedelmes. Az orvul lecsapó, gyilkos dörrenések legváratlanabb pillanatokban is ott voltak körülöttük és sorra szedték áldozataikat. Hallották őket az esti félhomályban, amikor éhesen, csorgó nyállal elindultak, nem bírván többé parancsolni üres gyomruk erőszakosan követelődző korgásának, malacaik türelmetlen nyafogásának, hallották az éjszaka szuroksötétjében, amikor azt hitték, teljes biztonságban vannak, de hirtelen éles fénysugarak vágtak közéjük és vakították el a halálra ítélteket, és hallották gyakran hajnalonta is, mikor már jóllakottan indultak vissza a szomszédos erdő nyugodt pihenést ígérő, hűvös, árnyas menedékébe. Sokszor látták véresen, tehetetlenül összeroskadni társaikat, testvér a testvért, koca a malacát és malacok anyjukat. Fülükbe csengett a célba találó, eleven testet érő lövedék húst és csontot szakító szörnyű csattanása, a meglőttek fájdalmas visítása, el-elfulladó, levegőért kapkodó hörgése, míg ők, a szerencsések, akik akkor ép bőrrel megúszták, őrült vágtában rohantak vissza az erdőbe.
Megtörtént, hogy ha nem volt rögtön halálos a találat, ameddig csak bírta, a kondával tartott a sebesült is. A halálfélelem verejtékének szúrós kipárolgása a csorgó vér édeskés szagával keveredett és még tovább fokozta fejvesztett rémületüket. Aztán előbb-utóbb, ereje fogytával, valahol elmaradt a sebzett vad. Kivált társai sorából, nem tudta tartani a konda iramát, meghúzódott egy sűrű bokor alatt, nyirkos patakmederben, vagy magas gazban, hogy egyedül küzdjön meg a szellemszárnyon közelgő elmúlással, mely sötét árnyékként ott lebegett már felette.
Jó néhány ilyen keserves küzdelemről beszélhetnének a távoli, nagy erdő fái-bokrai...
A vaddisznó őserejét még a halál is csak nehezen képes birtokba venni, ezért sokszor hosszú órákig, de néha akár napokig eltartott az ádáz harc a szerencsétlen, seblázban fetrengő, félig eszméletlen állat és a rideg, könyörtelen végzet között, míg végre lassacskán elhallgatott az egyre halkabbá, szaggatottabbá váló gyötrelmes lihegés és megtört a már hosszú ideje egy egészen más világba bámuló, kíntól homályos, kifejezéstelenül merev tekintet.
Voltak, igaz, nagyon kevesen, akik sikerrel vívták meg ezt a kegyetlen csatát, és felgyógyulva újra csatlakozhattak a kondához. Bár testükön örök nyoma maradt annak az éjszakának, mégis újra teljes életet élhettek. És akadt egy-két olyan nyomorult pára is, aki ugyan nem pusztult bele szörnyű sérülésébe, de a továbbiakban csonttá-bőrré soványodva, eltorzult, nyomorék testtel, soha be nem hegedő, gennyes sebekkel, magányos élőhalottként tengette szánalmas életét, míg a tél, vagy egy újabb, pontosabb lövés végleg meg nem szabadította szenvedéseitől.
És mégis, mindezek dacára, minden veszélyt vállalva jönni kellett, mert a szomszéd terület, a nagy erdő nem adott elég táplálékot, itt viszont dúskálhattak minden jóban.
Ma ő került sorra. Már az úton volt, pár lépés választotta el az életet jelentő sűrű bozóttól, amikor megtörtént. Egészen közelről dörrent a lövés, hatalmas erő csapott a hasába, törte el túloldali combcsontját. Az ütés akkora volt, hogy egy pillanatra teljesen elvesztette minden erejét és tehetetlenül zuhant a földre, de azonnal talpra is ugrott, és mielőtt a vadász újra lőhetett volna, eltűnt az erdőben.
Menekült. Menekült, immár sokadszor életében, de ez most nagyon-nagyon más volt, mint az eddigiek.
Az ember elől kitérni, menekülni kell, ez teljesen egyértelmű, évezredek szomorú bölcsessége van mögötte, de nem mindegy, hogyan, milyen módon. Ő, mint öreg, sok mindent megélt, sokat tapasztalt állat, pontosan tudta ezt. Ha távol szólt a puska, ha messziről hozott emberszagot a szél, óvatosan, taktikázva állt odébb. Nem sietett, inkább mérlegelt, ravaszkodott, és várt. Aztán, ha tisztába jött a helyzettel, nagy ívben kerülte el a számára veszélyesnek minősített helyet. A közeli, váratlan találkozásoknál villámgyorsan ugrott meg, de csak addig rohant, míg takarásba nem ért, utána már nyugodtabban, nagyokat fújva poroszkált tovább. Amikor malacokat vezetett, csak miattuk aggódott, csak ők voltak a fontosak a számára. Minden tudását, minden érzékszervét maximálisan kihasználta, hogy a veszélytől megóvja őket, akár saját élete árán is. Ilyenkor bezzeg nem szaladt el az ember elől, amíg valamennyi kicsinyét biztos helyen nem tudta! Sőt, támadást színlelt, összes sörtéjét égnek borzolva még jóval nagyobbnak mutatta magát a valóságnál, hozzá hörögve csattogtatta hatalmas fogait. Jaj lett volna annak, aki megpróbál közelebb jönni! Csak az utolsó malac biztonságba helyezése után hagyta el a terepet. Téli hajtásokban kénytelen-kelletlen futott az emberek elől a kondával együtt. A kutyáktól nem félt, a hajtók hangja, túlereje azonban rábírta a menekülésre, morgolódva, de mégsem ész nélkül igyekezett kitörni a gyűrűből, mindig arra, amerre a leginkább biztonságosnak vélte. Sokszor becsapta a vadászokat, túljárt a leselkedő halál eszén, ezért tudott megérni ilyen szép kort. Megvénült, de egérszürke teste, hatalmas feje tiszteletet parancsolt nem csak saját fajtáján belül, hanem az erdő többi lakója számára is.
És most megint menekült, ki tudja, hányadszor, talán utoljára…
Ez volt a legkeservesebb futása életében. Néhány méter után már nem is futott, csak sántikált, aztán meg vánszorgott. Bal hátsó lába tehetetlenül lógott, bele-bele akadt a földbe, a földiszeder indáiba, ilyenkor megreccsentek a szétzúzott csont egymáshoz súrlódó éles szilánkjai. Szúró, velőkig hatoló fájdalom vágott végig testén, igaz, csak pár pillanatra, de úja és újra, szinte minden lépésnél. A véknyán áthatoló lövedék, az abból leváló, külön útra tévedt kis repeszdarabok borzalmas pusztítást vittek végbe puha belei között, kiömlő vére félig emésztett búzával keveredett hasában. Apró, okos szemei most riadttá váltak, és elhomályosultak a szörnyű szenvedéstől, de menni kellett, el innét, lehetőleg minél messzebb, ahol nem találják meg, ahol nyugodtan, egyedül nézhet szembe a rá váró megpróbáltatásokkal. Hát ment. Lassan, minden lépést külön megfontolva, összecsikorduló fogakkal, a fájdalomtól szinte vakon. Hamarosan rájött, hogy nem bírja tovább. Feküdni szeretett volna, pihenni, úrrá lenni az egész testét gúzsba kötő rettenetes fájdalmon. Hiába… Nem találta a helyet, ahol nyugodtan lehet, ahol kicsit is megpihenhet, ahol, ha hajszálnyit is, de csökken a kín. Próbálkozott, ide-oda feküdt, felkelt, forgolódott, továbbment, de semmi sem segített, a hasát ezer éles körömmel szaggató, tomboló pokol egyetlen pillanatra sem engedett. Inni szeretett volna, dagonyázni, ám a homokos talajú akácosban nem volt víz, még csak kis pocsolya sem, amiből őrjítő szomjúságát csillapíthatta és szétroncsolt beleinek tüzes izzását lehűthette volna.
Órák teltek el így…
A két vadász lépésről lépésre óvatoskodott előre a bodzabokrok között. Azt pár méter után már megállapították, hogy hátracsúszott a golyó, haslövést kapott a disznó. A sebzés és a nyomozás megkezdése között sok idő telt el, mert az idősebb a hatalmas búzamező túlsó végén elejtett egy süldőt, és még azért is el kellett menni. Harmadik társuk, egyikük apja, eléjük állt az erdő túloldalára, hátha ott tör ki a sebzett. Már amennyiben itt maradt, a meglehetősen keskeny akácosban.
Elég kevés volt a vér, nem tudtak gyorsabban haladni. Néha percekig keresték a következő cseppet, négykézláb csúsztak-másztak, közben egyikük nem mozdult az utolsónak megtalált kenés mellől. Volt, hogy mindketten kutatták a következő vércseppet, ekkor zsebkendővel jelölték meg a legvégső biztos pontot. Aztán, ha meglelték az újabb jelet, lassan, a lehető legkevesebb zajt okozva osontak tovább. Ide-oda hajladoztak az ágak között, botorkáltak a szederinda szövevényében. Bal kezükben a fegyver, melynek csöve folyton elakadt a bozótban, jobb karjuk az utat nyitotta a sűrűbb helyeken. Lábuk meg-megbotlott az indák kuszaságában, időnként idegesítően reccsent holmi fű alatt rejtőző száraz ág. A fák között helyenként betűzött a júliusi Nap, ereje vizessé tette hátukon az inget. Pókhálók ragadtak rájuk, a szemükbe csorgó izzadtsággal vegyesen mázolták le arcukról a kellemetlen maszatot. Puskát szorongató, sűrűn nyirkosodó tenyerüket egyre gyakrabban törölték tüske tépte nadrágjukba. Alig száz métert tettek meg, de majd két óra alatt. A feszültséget, ami körülvette őket, tapintani lehetett. Nem a sebzett állat támadásától féltek, hiszen ez benne volt a „pakliban”, hanem a felelősség nyomasztotta őket. Tudták, hogy – amennyiben el nem pusztult közben – egy állat valahol a kínok kínját állja ki és nekik meg kell találniuk, hogy teljesítve a vadászok legalapvetőbb kötelességét, mielőbb megszabadítsák szenvedéseitől. Ám erre csak akkor van esély, ha még a sebágyban érik…
Hallotta őket, tudta, hogy jönnek. Előbb az ágroppanások, gyenge szöszmötölés, majd pedig a léptek zaja elárulta, emberek közelednek. Nagyon keservesen, kínlódva vonszolta magát tovább. Mindig csak pár lépést tett egyszerre, aztán meg kellett állnia, hogy úrrá legyen sebei iszonyú sajgásán. Az a szörnyű fájdalom olyan erővel marcangolta belsejét, hogy még az ő szeme is könnybe lábadt, és halk, keserves röfögés szakadt ki belőle. Az órák óta tartó szenvedés és a nagy vérveszteség már teljesen elgyengítette, ereje végéhez közeledett…
A talajon a húzásnyomok egyre sűrűbben lettek, és a vér is frissebben, élénkebben csillogott. Balra kanyarodott a nyom. Itt kicsit tisztább volt az erdő, valamivel távolabb lehetett látni. Alig tettek néhány lépést, amikor a szederbokrok közül, tőlük alig 15 méterre felkelt a gyors menekülésre vagy támadásra már egyaránt képtelen, végsőkig elgyötört öreg koca… Állva halt meg. Nem fekve, kiszolgáltatva, tehetetlenül, rettegve a fölé magasodó emberektől, hanem állva, méltón egész eddigi, hosszú életéhez. Az egyik vadász azonnal reagált, duplázásnak is beillő két gyors lövése után megszűnt minden fájdalom, minden kín, és ez az egész, hajnal óta csak szenvedéssel, gyötrelemmel teli világ…
|