Bakóczi Antal Vadorzók című könyvében ír erről az esetről ami Kókán történt. Egy Dányban háznál nevelt és kiengedett őzbak támadott meg egy 71 éves asszonyt 1970.júliusában. (bár nem hiszem, hogy szerencsétlen nő nemileg pont aktív lett volna
)
Elf!
Ez egy olyan ritka eset, ami kuriózum számba megy. Vannak vad által okozott balesetek, de ennek kisebb az esélye, mind annak, hogy a saját szobádban a fejedre esik valami. Általában a megszorított szarvas, vagy őz, menekülése közben okozhat balesetet- kivéve a disznót, de azt már megválaszolták többen is- azt sem szándékosan.
Vadászat (hajtás) közben előfordulhat, hogy a menekülő őz az embernek szalad, de a szarvas inkább átugorja.
Szarvassal egy esetet tudok.
Talán a hetvenes évek végén Göd mellett egy kefe sűrű fenyvest hajtottak fácánra. A fenyőből szarvasok próbáltak kitörni, és az egyik bika agancsának szemága a vadászmester, Sinka Ferenc szemébe fúródott, aki a helyszínen szörnyet halt. A fenyő olyan sűrű volt, hogy szegény Feri nem tudott a szarvas elől ellépni. Mint a helyszínelésnél bebizonyosodott, a szarvas az embert egy méterről sem láthatta, és nem támadó jelleggel tartotta a fejét.
Üdv mindenkinek!
Bár még bemutatkozót sem írtam (a lustaság fél egészség), ehhez a témához - részben személyes érintettség miatt is - szeretnék hozzászólni.
Először a bikás esethez.
Egy kefe sűrűben egy bika nem tud előretartott fejjel közlekedni, rohanni még úgy se, mert azonnal fennakad az ágakon. Az anyatermészet ezért úgy alkotta meg a bikák agancsát, hogy az ágak bizonyos fejtartás esetén lecsússzanak róla, a szárak pedig valósággal utat nyitnak a legnagyobb sűrűben is. Azt nyilván mindenki tudja, hogy minden ág íve egy, az agancs előtt és fölött álló, képzeletbeli pont felé irányul, no ez pont ezért van így. A bika ezért sűrűben nyakát előrenyújtja, és fejét kissé felfelé tartva megy, fut, vagy rohan, attól függően, milyen kedve van. Sűrű lécesben viszont ezt sem tudja tenni, mert a fiatal fatörzsek már elég erősek ahhoz, hogy a szárak szétfeszítő erejének ellenálljanak, itt tehát bikánk, ha ugyanazt tenné, mint mondjuk egy sűrű fenyő fiatalosban, azaz rohanna, menten fönnakadna. Ilyen helyeken tehát a szarvasbika lépésben - persze a lehető legsietősebben - halad, agancsát pedig hol balra, hol jobbra ferdén tartva kerülgeti az akadályokat. Ez a magatartásforma látványnak sem utolsó, én legutóbb egy disznóhajtáson gyönyörködhettem két jókora (10 kg körüli) bikában, amint az első zajokra szépen elsunnyogtak a szemközti oldal hasonló jellegű sűrűjében, mint amiről éppen szó esett.
Mindezt csak azért bátorkodtam leírni, mert Annak a balesetnek az idején a szarvas egészen biztos, hogy nem előreszegezett aganccsal menekült, hanem az utolsó század, vagy ezredmásodpercben az előtte álló, és menekülésre képtelen, szerencsétlen embert meglátván, védekezésből (mer számára akkor már csak ez az egyetlen védekezési lehetőség adódott) agancsával odavágott, és történt, ami történt. A vad reakcióideje és gyorsaságát nem lehet a miénkhez mérni, ezért számunkra elképzelhetetlenül rövid idő a vadnak bőségesen elegendő, hogy tegyen, vagy ne tegyen valamit.
Ennek bizonyításaképpen elmondok egy másik esetet, ami személyesen velem (és unokatestvéremmel) történt az Alföldön, Tömörkény és Felgyő között, a hetvenes évek közepén.
Szokásunkhoz híven horgászni indultunk a Czájlik-tanya melletti kis vadvízre unokaöcsémmel, és szokásomhoz híven a botok mellé vittem a fotófelszerelésem is, mert akkoriban már próbálkoztam a természetfotózással. A falutól a kis tóig tanyavilágon át vezetett az út, és az egyik tanya melletti lucernásban egy ott legelő bak mellett húztunk el a motorral (Jawa Czetka). Csodálkoztam, mert a bak a földúthoz elég közel volt, és nem menekült el, és megörülvén a kínálkozó lehetőségnek, unokaöcsém fülébe ordítottam, hogy menjen tovább, és a nem túl távoli erdősáv után álljon csak meg. Így is lett. Gyorsan összeraktam a fotós motyót (Practica L és a legendás 5.6/500-as Pentacon kályhacső). A bak a helyén. Kijöttem óvatosan a fasor mögül, és - takarás nem lévén - kúszni kezdtem a bak irányába. Amint megfelelő távolságra értem, fotózni kezdtem, aztán még közelebb kúsztam, megint fotóztam, és így tovább. Nem tudom, meddig tartott ez az attrakció, de mikor már úgy húsz méterre lehettem a baktól, teljesítményem fölött érzett elégedettségemen át a gyanú szele enyhén pofán legyintett. A bak meg csak legelt tovább nyugodtan. Tisztán hallottam, amint tépi a lucernát. Még közelebb kúsztam! A bak felkapta fejét, jól megnézett, aztán újra legelni kezdett. No, ez már kissé büdös volt.
Feltérdeltem, majd fel is álltam. A bak felkapta fejét, rám nézett, és mivel részemről új akciót tapasztalt, úgy gondolta, neki is ezt kell tennie, ezért szép lassan felém sétált. Lépegetés közben furcsa, nyüsszögő, nyüszítő hangot adott. Köpni-nyelni sem tudtam, csak vártam a fejleményeket. A bak odaért hozzám, teljesen nyugodtan, és szép lassan, megfontoltan lehajtotta fejét. Fiatal, gyilkos bak volt, úgy tizenöt-húsz centis szárakkal, kissé széles terpesztéssel. Ez volt a szerencsém.
Szóval lehajtotta fejét, és egészen lassan, mondhatnám vontatottan dugta agancsát előre egészen addig, amíg azok hegye el nem érte nadrágszáram. Amint azonban hozzáértek, a bak, mint a villám, teljes erőből előreugrott, és döfött. Szerencsém volt, mert az agancs két szára közé akadt a lábam szára, a bak így nem szúrt meg.
A játék azonban csak most kezdődött igazán. A bak hátrahőkölt, és villámgyorsan újra döfött. Még mindig nem féltem, mert végül is csak egy húsz kilós állatkáról van szó ugyebár, aztán, ha ember pofáját felfújja, és ha minden kötél szakad, hát agancsánál fogva elkapja, nekicsapja a villanykarónak, oszt kész.
A probléma azonban az elkapással volt, és kemény leckét kaptam abból, hogy egy vad nem ember, nem lehet sem gyorsaságát, sem erejét, sem reakcióidejét a miénkhez mérni. Mi már régen elvesztettük ezeket a képességeket, és higyjétek el, mielőtt menekülésre adtam a fejem ,mindent elkövettem azért, hogy megtegyem, amit az előzőekben leírtam. De nem sikerült. Annak ellenére sem sikerült, hogy ha az ember bajban van, bizony néha olyan dolgokra is képes, amire nem gondolt. Bajban voltam, nem is akármilyenben. Kezem fejein már enyhén hiányos volt a kültakaróm, ezt a bak egy-egy villámgyors oldalcsapással prímán megoldotta, amíg én hozzá képest lassított filmbe illő mozdulatokkal, görcsösen még mindig az agancsát próbáltam elkapni.
Azután, mint üzekedés idején a gyengébbik bak, hirtelen menekülésre adtam a fejem. Néhány méterre tőlünk állt egy villanyoszlop, betongyám és fa karó, mondom, hamar föllépek rá. Csakhogy az ember a sarkában loholó baktól motíváltan nem is tud ám olyan gyorsan mondjuk fára mászni, vagy felugrani egy villanykaróra, ahogyan azt a helyzet kívánná (pedig akkoriban még vagy ötven kilóval könnyebb is voltam, mint manapság). Ezt rögtön beláttam, ezért most, a változatosság kedvéért a villanyoszlop körül kezdtük gyártani az ördöggyűrűt unokaöcsém nem kis derültségére. Még a halálos veszedelem vörös ködén át is hallottam, amint teli torokból röhög, fetreng a motor mellett, majdnem szétszakad.
Arra már nem emlékszem, meddig futottunk körbe-körbe, valamint arra sem, hogy hogyan tudtam mégis fölmászni erre a betongyámra, csak arra, hogy ugrás közben a hátul (alul) levő combomba szúr a bak. Aztán fönn voltam, a bak meg bőszen öklelte továbbra is alattam a betont. Így telt el tán negyedóra. Végre kifújtam magam, és számba tudtam venni a helyzetet. A bak, miután eltűntem előle, új célpont után nézett. Kiváló alkalmat adott erre unokatestvérem, aki a előbbi élményeket még mindig nem heverte ki, és néha-néha gyönyörteljesen felvisított. A bak elfordult tőlem, ráfordult a gyerekre, és teljes gőzzel, már messziről támadott! A srác még a földön heverészett, és kicsit későn észlelte az attakot, ezért a motorra felülni már nem maradt ideje. Most tehát röhögésben rajtam volt a sor, mert unokatestvérem először hatalmas, de kissé inkoordinált ugrásokkal próbált menekülni. Ott is készült tehát az ördöggyűrű javában. Hogy a bak figyelmét megosszam, egy idő után (mert bizonyos tapasztalatok megszerzésére ugye másnak is joga van) kiabálni, füttyögetni kezdtem. Tervem bevált, mert az első szerető meghatározó élményétől áthatottan a bak visszafutott alám. Unokatestvérem sem röhögött már, hanem fölugrott a motorra, berúgta, és tejes gázzal, bőgő, füstokádó motorral, vérben forgó, kidülledt szemekkel (ahogy írom e sorokat, még most is látom magam előtt) próbálta elütni a gonoszt. Ő is mindent megtett, elütni mégsem tudta, de annyit legalább elért, hogy a harmadik tanyáig űzte a bakot. Utána visszaszáguldott hozzám, és kimentett szorult helyzetemből. A horgászatról természetesen lemondtunk, és azonnal Attilához, a vadőrhöz vettük az irányt. Attila a második faluban lakott, így időbe telt, amíg odaértünk. Gyorsan elmondtam, mi történt, autóba ültünk mind, és visszasiettünk a tett helyszínére.
Ami ott fogadott bennünket, sosem felejtem. A földút egy homokdombon vezetett át, a domb tetején omladozó kereszt, az ottaniak csak "Rontó-köröszt"-nek hívják.
A tetőre érve első pillantásunk egy öregemberre esett, aki a földúton feküdt, tetejében a biciglije, meg a bak!
Az öreg ereje utolsó megfeszítésével tartotta a bak agancsát. Kiugráltunk, Attila kiabálni kezdett: Csak el ne engedje Pista Bátyám! Csak el ne engedje!!
Szerencsénkre az öreg kitartott, mi odaértünk, Attila elkapta a bak két, hátsó lábát, a levegőbe emelte, így azonnal harcképtelenné vált. Ott, a helyszínen letarkóztuk. Az öregről leszedtünk biciglit, miegymást. Feje összeverve, rajta tyúktojásnyi daganatok, mindkét combja, lágyéka, karjai, háta össze-vissza szurkálva, mindene csupa vér. Láthatóan a legutolsó percben érkeztünk. Az öreg csak zihált, szólni sem tudott. Később kórházba került és felépült.
A bak egyértelműen háznál nevelkedett, az is kiderült utóbb, hogy kinél. Abban is egyetértettünk mindannyian, ha késünk még egy félórát, az öreget alighanem temetni kellett volna.
Üdv mindenkinek.
