Szarvasbika

"Soha ilyen fontosnak és időszerűnek nem találtam a magyar gímszarvasról írni és beszélni, mint napjainkban.
A szarvas ugyanis hazánk erdeinek nemcsak koronázott királya, hanem népünk szimbóluma is, mely eredetét és történelmét, kezdve a „Csodaszarvasról” szóló regével a mai napig jelképezi.
És annál inkább időszerű most a vele való foglalkozás, mert a fényes és dicső múlt ellenére, a jelen időben szürke felhők fedik el a fényt, és a jelkép értéke kezd közönséges, vásárolható iparcikké, pénzpiaci árúvá zülleni.
Ma, amikor a világrekord szarvasagancsot zárt karámban, doppingszerek és tápok adagolásával állítják elő, és az így lealázott, sőt degenerált szarvasbikát élve más államba exportálva, mint a szabad természetben nőtt és élő vadat, egy naív, vagy rekordot hajhászó puskással – szándékosan nem mondom, hogy vadász – lövetik le, hatalmas pénzösszegért, csak züllesztésről beszélhetünk.
Hát ilyen mélyre alacsonyították le a piacgazdaság egyes ügyeskedői a vadászatot?
Szerencsére a magyar szarvas még nem jutott ilyen mélyre, ám a figyelmeztető jelek már megjelentek, és ha nem vigyázunk, úgy győzhetnek is.
Ám, minden magyar vadászt kötelez a múlt. Ez a fényes és tudatos múlt tulajdonképpen Szálkán, a Tolna megyei kis faluban kezdődött 1891-ben, amikor egy óriási agancsot hordozó gímbikát lőtt egy helybeli vadász – személye bizonytalan – melynek agancsát az 1896-os millenneumi Budapesten rendezett kiállításon nagy éremmel tüntettek ki, majd az 1910-es bécsi nemzetközi kiállításon világrekord minősítést kapott.
Az azóta eltelt – nyugodtan mondhatjuk évszázadban, a magyar szarvas sikerre – sikert halmozott, annak ellenére, hogy hazánk két katasztrófán is átesett.
Az első világháború utáni csonkítás és megalázás következtében a vadászat csak egy szűk, főleg nagybirtokosokból álló felső tízezer sportja maradt. Szerencsére közülük jópáran nemcsak a vadászat gyakorlásával akarták gazdagságukat bizonyítani, hanem tisztelték a természetet és szerették a benne élő vadállományt.
Ezért megfelelő szakembergárdával kezeltették birtokaikat és a mennyiség, de főleg a minőség megóvására, sőt fokozására törekedtek.
Ennek köszönhetően a harmincas évek elejétől a második világégés kezdetéig csonka hazánk egyes nagybirtokain soha nem látott apróvad mennyiség élt és a nagyobb erdőbirtokokon kíváló nagyvadállomány szaporodott.
Ám, a második világháború ismét lerombolta az elért eredményeket. A vadat lőtte boldog-boldogtalan, korlátozás nélkül garázdálkodhattak az illegális fegyverhez jutott felelőtlen elemek és a megszálló katonai egységek tagjai.
Szerencsére – megmaradt azonban egy mag, amely a jövő alapját képezhette. A vadállomány lassan, de biztosan szaporodott. A kimagasló természeti adottságok és a maradék törzsállomány kíváló minősége mellett a jó irányú fejlődés érvényesülését, további két alapvető ténynek köszönhetjük.
Az első és legfontosabb a magyar szakemberek szakmai hozzáértése és hűsége. A természet és benne a vad szeretete minden egyéb feladatot megelőzött. A szakgárda tagjai sokszor hasznuk ellenére szolgálták a célt és az erdő védelme, a benne élő vad gondozása miatt, önzetlenül feláldozták még saját érdekeiket is.
A másik a vadászat presztizse.
A kommunista rendszer vezető egyéniségei a vadászatot status szimbólumnak tekintették. Aki vezető pozícióban volt és abban is akart maradni, annak vadászni kellett.
Ám, nemcsak a vadászat volt a fontos, hanem a kimagasló eredmény is. Aranyérmes trófeákat, többszszázas apróvad terítékeket kívántak zsákmányolni, és megkövetelték annak lehetőségét. Ezt használták ki és ezzel gazdálkodtak okosan a szakemberek, akik a megfelelő eredmények és kimagasló minőség eléréséhez szükséges erkölcsi és anyagi alapokat igényelték és megkapták. (Természetesen saját érdekeik is teljesültek és nem egy a politikai rendszerrel nem szimpatizáló szakembernek megkegyelmeztek az elért szakmai eredménye alapján.)
A felsorolt kedvező körülmények következtében csonka hazánk vadászati nagyhatalommá lépett elő és világviszonylatban is kiemelkedő eredményeket tudott felmutatni.
A dicső korszakot az 1971-ben a Budapesten megrendezett vadászati világkiállítás koronázta.
A folyamat indítását és nyitását a külföldiek bérvadásztatása jelentette.
Az 1955-ben beindult bérvadásztatás Magyarországot, főleg Európában ismertté, sőt kedveltté tette.
Ugyanis a kommunista rendszernek nyugati valuta kellett. Ám, a pénz és azon gazdagok, akik birtokolták, főleg Nyugat-Európai üzletemberek voltak és közülük sokan vadásztak. Tehát tudomásukra kellett hozni, hogy hazánkban kapitális, sőt világelső trófeájú nagyvadat lőhetnek és soha nem látott nagy terítékű apróvad vadászatokon bizonyíthatják lőtudásukat (sőt gazdagságukat).
A lehetőséget reklámozni kellett. Ezért Tömpe István, az akkori Országos Erdészeti Főigazgatóság vezetője által 1955-ben Bakócán elejtett szarvasbika kapitális agancsát egy nemzetközi zsűrivel bíráltatva, beindult a hírverés és a reklámnak eredményeként megjelentek hazánkban a Nyugat-európai, főleg osztrák és német bérvadászok.
A vasfüggönyön átmerészkedő néhány, „szálláscsináló” meggyőződhetett népünk vendégszeretetéről, a szakszerű kiszolgálásról és az igényeket kielégítő eredményekről. Évről-évre emelkedő létszámmal beindult a külföldi vendégek vadásztatása, mely ismeretség hazánknak számtalan előnyös üzleti, ipari és kereskedelmi kapcsolatot is eredményezett.
De még otthonukban is divattá vált a magyar vadászat, mert pl. a német vállalkozók azzal bizonyították stabil gazdasági helyzetüket, hogy az iróasztaluk mögötti falat egy Magyarországban zsákmányolt aranyérmes szarvasagancs díszítette.
A trófeakatalógusok bizonyatéka szerint a szálkai világrekordot is ebben az időszakban sikerült túlszárnyalni.
A dr. Bay Béla irányításával működő Somogy megyei Gamás határában lévő vadászterületen 1964 szeptemberében lőtt az osztrák bérvadász E.J. Schausberger egy páros 14-es agancsú szarvasbikát, melynek trófeáját a nemzetközi bíráló bizottság 249,37 I.C. ponttal világrekorddá nyilvánította.
A gazdálkodás minőségét bizonyítják a további gyakori kimagasló eredmények.
Így 1970-ben a Zala megyei Lentiben lőtt Schuster Marion vadászhölgy egy óriásgímet, melynek agancsa 251,83 I.C. ponttal megelőzte a gamásit. De csak két évig állhatott a világranglista élén, mert 1972-ben ugyancsak Lenti határában Paul Riegel német vadászvendég által elejtett bika trófeáját 252,98 I.C. pontra értékelte a nemzetközi zsűri és ezzel az élre lépett.
Ezek után egy 9 éves időszakban az elsőséget elveszítettük, de 1981-ben ismét mi hódítottuk el, mert Werner Petznik Nyugat-berlini építész Somogy megyében a gyótai vadásztársaság területén egy 269,89 I.C. pontot elérő trófeájú bikát ejtett el.
Az említett kieső időszakot elemezve, azonban különleges gondolatok és feltételezések fogalmazódhatnak meg, mert bár Magyarországon abban a periódusban nem zsákmányoltak világrekord pontértéket meghaladó trófeát, viszont Bulgáriában az államfő Zsivkov 1975-ben (253,62 I.C. P) és 1978-ban (256,78 I.C.P) is elejtett egy-egy óriásgímet, melyek agancsa világelső lett.
Ám, ebbe nem nyugodhatott bele a Kárpátok géniusza, a román állam koronázatlan, de „királya” és 1980-ban lőtt egy 261,25 I.C.P-ra értékelt bikát, melynek agancsával elhódította a világrekord minősítést.
Elképzelhetik kedves vadásztársaim, hogy amikor értesítették az 1981-ben Magyarországon elejtett az övét megelőző trófeáról, micsoda dühkitöréssel ordított és azonnal elbocsátotta, sőt kirúgta az addig dédelgetett vadászati szakembereit.
De még egy gondolat is előbújhat! Vajon a bolgár és román államfők által elejtett szarvasok a szabad természetben éltek? Ott rakták fel minden dopping és aljzószerek nélküli csodálatos fejdíszüket? A kérdés örökre kérdés marad!!
A gyótai világrekord elejtésének (1981) évétől a századfordulóig, azaz 2000-ig a trófeakatalógusok felsorolása szerint 30 db 250.00 I.C. pontértéket meghaladó gímtrófeát zsákmányoltak hazánkban, melyek közül kiemelkedik az 1986-ban Karapancsán elejtett és Bleier József nevéhez kötött 271.00 I.C. pontra értékelt világrekord agancs.
A 30 óriási szám, mely egyértelműen bizonyítja Magyarország dunántúl tájain élő szarvasállomány kíváló minőségét és világviszonylatban is élen járó értékét. Ezen belül még tovább szűkíthető a kimagasló agancsokat felrakó gímdaliák otthonterülete, mert a felsorolt trófeák zömét a Dél-dunántúl 4 megyéjében Zalában, Somogyban, Tolnában és Baranyában ejtették el.
A tények bizonyító erejéből kiindulva, egyértelművé válik, hogy a 4 megye szarvasállománya megkülönböztetett kezelést és fenntartást kíván, amelynek gyakorlása nemcsak vadászati, hanem természetvédelmi, egyben nemzeti érdek is.
Annál inkább jogos az igény, mert a szabad természetben élő és fejlődő szarvasbika és annak fejdísze, az élőhely erejét és állapotát is igazolja.
Az agancs tehát nemcsak viselőjének és populációjának, hanem otthonterületének is minőségi bizonylata.
Ezért a Dél-dunántúli szarvast és élőhelyét minden különösebb indok és magyarázat nélkül a világörökség tagjává kellene minősíteni.
Ezzel szemben mi a jelenlegi helyzet?
Hazánk gazdálkodását a piacgazdaság törvényei irányítják.
Befolyásuk folyamatosan erősödik, a társadalom kasztokra osztódik és minden tevékenységet a pénz ural, mely fokozatosan a mindig nagyobb nyereség elérésére törekszik.
A vadászatban is hasonló folyamat játszódik le.
A földtulajdonhoz kötött vadászati jogot kétféle módon lehet hasznosítani.
Az első mód, amikor a tulajdonos saját birtokán vadászik, azaz földbirtokos társaival közösen kialakítják a törvényes előírásoknak megfelelő nagyságú vadászterületet és azon vadásznak.
A másik módszer az elidegenítés, amikor a vadászati jogot a földtulajdonosokból, de zömmel idegenekből álló egyesületnek, azaz pl. vadásztársaságnak bérbeadják.
Joggal kérdezhetjük, melyik a jobb, melyik szolgálja fokozottabban a vadgazdálkodást?
A válasz egyértelmű, mert az eredmény azonosan kedvezőtlen.
A birtokukon vadászók nem kapnak bérleti díjat, ugyanakkor a vadgazdálkodás költségeit saját zsebből fizetik. Bevételük a bérvadásztatásból és a lőtt vad húsának értékesítéséből eredhet, viszont a vad által a terményekben, erdőkben okozott kárt sem téríti senki, tehát térítés mentesen türniük kell a termésveszteségeket.
Mindezek együttvéve tetemes ráfordítást igényelnek.
A területet bérlő egyesületek esetében a kiadások már a bérleti díjak kifizetésénél jelentkeznek, amelyekhez automatikusan társulnak a vadgazdálkodás, fenntartás, üzemeltetés, stb. költségei, ráadásul jelentkezik a vadkár, mely az ellentétes érdekek miatt, mindig a legmagasabb szintet igyekszik elérni.
A bevételt ugyancsak a bérvadásztatásból és húsértékesítésből eredő pénztőke biztosítja, melyet mindkét esetben az egyesületi tagokra kirótt tagdíj egészíthet ki.
A végeredmény azonban mindkét hasznosítási formában nagyjából azonos.
A bevételek csak ritka esetben fedezik a kiadásokat, így a legtakarékosabb gazdálkodás mellett is csak alacsony létszámú vadállományt tarthatnak területükön.
Ha növelni kívánják vadállományukat, úgy emelt tagdíjakkal, mélyen benyúlva saját zsebükbe teljesíthetik óhajukat, vadászhatnak elméletileg többet.
Mivel azonban a társaság tagjainak anyagi hozzájárulása véges, így a szükséges ráfordítások előteremtése miatt a bérvadásztatás mértékét is emelni kell.
Tehát a költségek növekednek, a bérvadásztatás fokozódik, végül a tagság vadászati lehetősége nem növelhető, sőt csökken, mert mindent el kell adni, ami lőhető, a feldúsított vadállomány kezelése, károsítása miatt.
Ez az igazi 22-es csapdája, mert az emelkedő vadlétszám ellenére a vadászatot gyakorlók lehetősége csökken.
A helyzetet tovább rontják a vadhús értékesítésénél jelentkező szégyenletesen alacsony árak. Nyugat-Európában újzélandi szarvas és kínai vadddisznónak mondott húst esznek, melyeket potom árért megvásárolhatnak. Az eredetet, a higiéniát, a minőséget csak felületesen vizsgálják, a lényeg, hogy olcsó legyen, tehát veszik. Így kénytelenek vagyunk a jó magyar árút is fillérekért odaadni.
Mindez együttvéve a vadászat, a vadgazdálkodás lezüllesztését okozza.
Csupán a nagy állami felügyelet alatt álló egységek (pl. erdőgazdaságok) és néhány különlegesen előnyös helyzetben lévő vadásztársaság képes szakszerűen gazdálkodni. A többség fut a pénze után, emeli a tagdíjakat, nagyobb létszámmal bérvadászokat fogad, csökkenti a vadgazdálkodásra fordított költségeket és nem törődve ivararánnyal, koreloszlással és létszámmal, amire vevő van, azt lelöveti.
Ráadásul az érdekképviseletek és a hatóság is lazított a szakmai előírásokon. Mondván sok a szarvas, az általa okozot kár mértéke jócskán meghaladja a tűrési határt, ugyanakkor a vadászok a büntetéstől félve, nem merik lelőni a kellő mennyiséget, ezért eltörölte a károsan kilőtt – vagy ahogy ismerjük – a mínusz pontos trófeákat viselő vadért kirótt büntető szankciókat. A trófeát ugyan be kell mutatni és le kell bíráltatni, de minden hátrányos következmény nélkül, tehát korlátozás nélkül döröghetnek a fegyverek.
Elismerjük, sok a szarvas, csökkenteni kell a létszámot, de hogyan?
Úgy gondolom, az egész magyar vadásztársadalom félti a szarvasait, és értékének, minőségének megőrzését alapvető kötelességének érzi.
Kiemelten vonatkozik ezen féltés ránk, a már említett négy dunántúli megyében lakó vadászokra, mert területünkön él, és mi gondozzuk a világviszonylatban is első minőségű szarvasállományt.
Feladatunk tehát nehéz, felelősségünk óriási, de mindent el kell követnünk a sikeres megoldás érdekében.
Csak teljes összefogással, a kölcsönös érdekek összehangolásával és többoldalú engedmények árán oldható meg a feladat.
A cél a Zalában, Somogyban, Tolnában és Baranyában élő szarvaspopulációt és élőhelyét a „Világörökség” címmel felruházott védettségben részesíteni és annak előírásai szerint kezelni.
Tehát a vadászati érdekképviseletek, mint a Vadászkamara, a Vadászszövetség, Földművelésügyi és Vidékfejlesztési, valamint a Környezet- és Természetvédelmi Minisztérium együttes felterjesztése alapján sürgős és alapos beadvánnyal igényeljék az illetékes EU szervnél a fejlesztés jóváhagyását.
A véglegesítéshez szükséges időszakban pedig a hazai hatóságok és szervek támogassák a szakszerű munka végrehajtását. A Földművelésügyi Minisztérium az élőhely javítás, a vadföld-gazdálkodás és vadkárcsökkentés terén nyújthat segítséget, míg a természet- és környezetvédelem ne a hód visszatelepítésére, vidrafarmokra, stb. költse a pénzt, ne a verebet és varjút nyilvánítsa védettnek, hanem pl. a foglyot, és a dél-dunántúli szarvassal történő szakszerű gazdálkodáshoz járuljon hozzá az állományokat kezelő egységeknél.
A négy megye szakgárdájának megfelelően összehangolt kezelési utasításával gondozott, és az illetékes hatóságok támogatása, valamint ellenőrzése mellett végrehajtott szarvas-gazdálkodás biztosítékot jelentene a jelenlegi minőség megőrzésére és megmaradására.
És, ha a jövőben is szeretnénk olyan gyönyörű természeti ajándékkal, mint amilyet a falu főterén álló szobor ábrázol, találkozni, úgy teljes tudásunkkal és akaratunkkal harcoljunk a kitűzött célunk megvalósulásáért.
Ehhez kívánok minden vadásztársamnak erőt, egészséget és a magyar szarvasnak olyan jövőt, melyben továbbra is büszkén viselheti az erdők koronás királya címet.
A befejezés a közlés miatt az alábbi:
Az a vadászati egység, amely meg akar élni, együtt úszik az árral és a legnagyobb feszültségek árán képes csak lábon maradni. Mindent lelövet, amit eladni képes, nem nézi, hogy hány éves a szarvasbika, nem minősíti az agancsát, nem számol a létszámmal, koreloszlással, ivararánnyal, hanem amire vevő van azt kiszolgálja.
Ráadásul az érdekképviseletek és hatóság is lazított a feltételeken. Eltörölte a károsan kilőtt trófeás vadért kirótt büntető szankciókat és bár a trófeákat be kell mutatni, és le kell bíráltatni, de minden hátrányos következmény nélkül.
Ennek köszönhetően mesélte nekem egy megyei vadászati felügyelő, tehetetlen elkeseredéssel a következőt:
Képzeld, a múlt héten bejött hozzám az X. vadásztársaság vadászmestere (szándékosan nem írom le a nevét) és mosolyogva bejelentette: Szarvusz! Hoztam 12 szarvasagancsot bírálatra. Tudom, hogy 8-9 közülük mínusz pontos, de kellett a pénz!
Nem folytatom az „Ördög falra festését!” Szándékosan túlzott feketére színeztem a jelenlegi helyzetet, de akarattal, mert a tendencia ilyen irányú és, ha nem fogunk össze és közös erővel nem oldjuk meg a feladatot, úgy néhány éven belül éremmel díjazott szarvastrófeát csak múzeumban láthatunk.
Úgy gondolom, az egész vadásztársadalom a megfelelő megoldást keresi. A még lábon állók, a csőd szélén kapaszkodók, de a már megbukottak is, valamennyien a magyar szarvas értékének és minőségének megőrzését és megtartását halaszthatatlan és egyik legfontosabb céljának tekintik.
A feladat nagy és nehéz. Csak teljes összefogással és kölcsönös engedmények árán megoldható.
Az első és legfontosabb feladat a Dél-dunántúl 4 megyéjében (Zala, Somogy, Tolna, Baranya) tenyésző szarvaspopulációnak és életterének a „Világörökség” kategóriába, illetve minősítésbe történő besorolása.
Ezért a vadászati érdekképviseletek (Vadászkamara, Vadászszövetség, stb.) valamint a hatóság, nevezetesen a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési, tovább a Környezet és Természetvédelmi Minisztériumok együttes felterjesztése alapján sürgős és minden oldalról alátámasztott beadvánnyal igényeljék az illetékes EU. Fórumon a javaslat jóváhagyását.
A véglegesítéshez szükséges időszakban pedig a hazai hatóságok és szervek szakemberei dolgozzák ki a végrehajtási utasítást, mely a szakszerű munka kivitelezéséhez szükséges erkölcsi és anyagi támogatást is biztosítja.
A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium az élőhely javítás és fenntartás, valamint a vadföld gazdálkodás és vadkármérséklés terén nyújthat segítséget, míg a Természet és Környezetvédelmi Minisztérium a vadgazdálkodás szakszerű végrehajtását támogassa! Necsak a hód visszatelepítést, és vidrafarmok fenntartását tartsa támogathatónak, ne a verebet és varjút nyilvánítsa védettnek, hanem a mezőgazdaság egyik legszorgalmasabb kis cselédjét, a foglyot védje és a Dél-dunántúli szarvast kezelő egységeknek (Erdőgazdaságok, Vadásztársaságok, stb.) adjon anyagi és erkölcsi segítséget.
A négy megyében kialakítandó kezelési körzetekre vonatkozó szakmai utasítást, a szakgárda dolgozza ki, és az illetékes hatóságok ellenőrzésével, valamint támogatásával biztosítsák annak végrehajtását, mely garantálja a jelenlegi minőség megőrzését, megmaradását, végső fokon a természetvédelem győzelmét.
Hazánk egyéb tájain honos szarvaspopulációkat pedig értékük szerint, megfelelő minősítéssel, jó, közepes és gyenge minőségi kategóriákba kell besorolni és kezelni. A körzetekben alkalmazásra ajánlott előírások és gazdálkodási irányelvek korábbi javaslatomban már szerepelnek, kidolgozásuk a javaslat elfogadása után esedékes.
A piacgazdaságban uralkodó gyorsan nagyot és nyereségeset irányzat teljesülését viszont a vadaskertek szolgáltassanak.
A bekerített farmokban élő és nevelt trófeés vad lelövését ne keverjük össze a vadászattal. A szabad természet művészi alkotását az ipari módszerekkel gyártott tucatárúval, azaz az aranyat a fekáliával. Akinek pedig ilyen gyorsan megszerezhető rekord agancs kell, az kapja meg, de fizessen is érte.
Mi vadászok pedig, óvjuk, féltsük és gondozzuk szarvasállományunkat és otthonterületét, tehát a természetet és szeptemberben, amikor az első búgó orgonahang megszólal, gyönyörködő tisztelettel hallgassuk a magyar erdők legszebb hangversenyét."

Páll Endre