Hadd írjam le röviden az egyik legemlékezetesebb gímbika vadásztatásomat:
Osztrák, kecskeizélős-bőrnadrágos hegyivadászt fogtam ki, 6 kg. körüli bikára. Jó szemű, jó érzékű, igazi vadászember volt, egy hegyi szálloda tulajdonosa, kellő tapasztalattal.
Minden bikánál azonnal mondta a kort, a vélhető trófea tömeget és, hogy lőhető-e, vagy sem. Öröm volt vele vadászni.
Pár napja kerülgettünk egy nekivaló bikát, de nem akart a dolog összejönni. Nem idegeskedett, élvezte a vadászat minden percét. Én is szívesen foglalkoztam vele, szóval az eredménytelenség ellenére remek volt a hangulat. (De sok esetben nincsen ez így.....idegeskedés, kapkodás, mobiltelefon, konferenciabeszélgetés a magaslesről, stb......
)
Aztán egy reggeli cserkelés végeztével (mikor már elhallgatott minden) lassan ballagtunk visszafelé a kocsihoz, közben úgy gondoltam levágunk egy kanyart és egy jó 15 éves tölgytelepítésen keresztül sétálunk. Átmásztunk a dám ellen védelmet nyújtó 1,70 m körüli kerítésen és halkan beszélgetve bandukoltunk a benőtt úton.......amikor max. 20 méterről irtózatos erővel ránk bőgött egy bika. Nem vagyok egy félős gyerek, a lelkiismeretemmel sincsenek problémáim, de kishíján "enni vetettem a gatyának"
.
Gyorsan berántottam a vendéget egy gyertyánbokor alá, annak tövéhez ferdén nekitámasztottam a nála lévő hegymászóbotot és alá kuporodva, térdelve-guggolva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Közben izgalmában a vendég odakoccantotta a távcsövet a puskacsőhöz, amire egy hatalmas reccsenő elugrás volt a válasz a sűrű belsejéből.
Erre hirtelen nem jutott más eszembe, mint egy gyors tehénhangot rögtönözni, majd még egyet, de közben elő is hámoztam a hátamon lévő mellényzsebből a rövid ökörszarv bőgőkürtömet.
Amit eddig leírtam, az kb. 10-15 másodperc alatt történthetett.
Nem gatyázhattam, azonnal egy kihívó, agresszív bőgéssel nyitottam, felvállalva annak veszélyét, hogy (amiként az már sokszor megtörtént ilyen hiba után) a bika hang nélkül elpárolog még a környékről is.
De Ő nem volt gyáva legény, azonnal megkaptam a választ. Fevette a ledobott kesztyűt és bátran állta a sarat. Igaz egyelőre csak egy helyből, de minden bőgésre azonnal válaszolt.
Aztán félkörben elindult, gondolom szél alá szeretett volna kerülni. Na ezt nem hagyhattam, mert abból hamar baj lett volna.
Mutattam a vendégnek, hogy biztosítson ki, fogja a puskát a ferde bot mellé, majd egy jó karnyi ágat felvettem a földről, a következő strófájába keményen belekontráztam és amikor abbahagytam verbális becsmérlését, emberesen megcsépeltem a melletem álló növendék fát. Befejezve a tornamutatványt, minden eddiginél erősebben és agreszívebben rábőgtem.
Abban a pillanatban megindult a sűrű. Nem óvatoskodott tovább, úgy gondolta eljött a pillanat, amikor már nincs más, mint dűlőre vinni a kialakult szópárbajt.
Olyan pontosan bemérte a helyzetünket, hogy egyszer csak tőlünk mintegy 5-6 méterre szétcsapódtak az ágak, mint a vihar, úgy jelent meg a bika! Lendülete hozta még vagy 3 méternyit, így tőlünk 3 nagy lépés távolságban állt meg. Ránk nézett, nem tudom felfogott-e bármit abból ami történt, mert megeresztett még egy utolsó bőgést, de olyant, hogy a hátamon végig rohant a hidegverés.
Abban a pillanatban szólt a 9,3-as gavallérpuska és a bika akinek torkán akadt a szó, helyben összerogyott.
Feje nem volt messzebb karnyújtásnyinál és mi percekig csak ültünk a földön, megrendülve néztük ahogyan a fény kialszik szemében.
Aztán a vendég szólalt meg elsőként mondván, hogy ez a bika bizony nem 6 kilós. De azonnal azt is hozzátette, hogy akármekkora is, még ha az autóját is itt kell hagynia, akkor sem számít mibe kerül.
Szerintem neki is olyan élményben volt része, ami egy vadászéletben nem sokszor adatik meg.
És itt magyaráznám meg, hogy miért is írom le mindezt, kapcsolódva a délelőtti, a vad és vadász kapcsolatát, elejtésének erkölcsi vonzatát taglaló megjegyzésemhez.
Nekem fordulópontot jelent az a szarvasbika. Megtanított (több ezer elejtett és "lövetett" vad után) valamire, amit nem igen tudok megmagyarázni.
Addig is megadtam a vadnak a neki kijáró tiszteletet. De átélve azt a kb. másfél percnyi izgalmat, majd szinte testközelből annak a csodálatos, őserővel megáldott vadnak a megrendítő elmúlását végig nézve, valahogyan sokminden átértékelődött bennem.
Azóta sokkal kevesebb vadat ejtek, sokkal kevesebb "rizikós" lövést vállalok be, szívesen szemlélem inkább a természetnek ezen csodáit, próbálom megfejteni titkaikat.
Nem biztos, hogy ez a követendő példa. De én valahogy azóta jobban érzem magam a bőrömben és megváltozott a természethez fűződő viszonyom.
Kellett hozzá egy áldozat. Remélem nem haragszik miatta.
Minden évben, amikor meghallom az első bőgést, újra és újra lepereg előttem az a pár perc.
Üdv a vadásznak
