Szerencse zokniMár egy ideje kujtorgok én is sok vadásztársamhoz hasonlóan a gímbikák nyomában, tegnap estig eredménytelenül.
A nap úgy indult, mint máskor, ha egy két napot kihagyok. Lóra, akarom mondani veterán korú motoromra felkapva, nekivágtam végignyomozni a területen az esélyes helyeket, hogy eldönthessem a szél függvényében hová is kellene kiülnöm. Tegnap azonban homok került a gépezetbe és idő előtt hazaindultam a szakadó esőben. Már a falu alatt jártam szerencsére, mikor az öreg szerkezet megadta magát. Saroktól fejtetőig lafancosan, és valljuk meg, nem a leg rózsásabb hangulatban értem haza, ahol még életem párjának ki-kibuggyanó röhögése is tetézte a bajomat. Forró fürdő hozta csak helyre a megtépázott életkedvem. Közben a csajok vásárolni mentek.
Egy két telefont elintézve nekiültem vésni, de nem nagyon akart menni a dolog és közben a család is hazaért, nem is üres kézzel. Pici lányom nejlonzacskóval csörgött a kezében, amiben egy pár új szarvasos vadász zokni lapult.
„ Ezt most vedd fel, és irány vadászni, most meg lesz a bika!„- mondta a Kedvesem vigyorogva.
Hát mit is tehettem, újra nekivágtam a pusztának. Miközben átcihelődtem a beírás után vadásztársam járgányába, egy kedves barátom és vadászcimborám hívott fel. Néhány órája érkezett haza Mozambikból! Szájtátva hallgattam az előzetes telefonos beszámolót a „kontyos”kafferbivalyokról, foga törött őszülő sörényű hím oroszlánokról miközben az alig tíz fok feletti hőmérsékletben dagonyáztunk a szakadó esőben a kisautóval. Apránként haladtunk a kiszemelt magasleseink felé a komámmal.
Amolyan felemás, kavargó érzésekkel kapaszkodtam fel a tarvágás helyén sűrűsödő sarjas északi oldalán a nyitott magaslesre. A kalapomon doboltak az esőcseppek a párás őszi időben miközben az agyam a fekete földrész bozótrengetegében és szavannáin járt. Párafelhőt lehelő gímbikát várni, miközben az ember gondolatai másfelé járnak, hát nem is tudom, furcsa egy állapot. Aztán eszembe jutottak dr. Nagy Endre szavai, amikor arról beszélt, hogy amikor Afrikában jár, soha sem gondol haza, amikor itthon van, nem vágyakozik oda. Hogy is ne, hiszen ha az embernek két babája van és éppen az egyikkel van együtt, bolond lenne közben a másikra gondolni. Ez két külön szerelem!- fejezte be a gondolatát nagy Afrika vadászunk. Nos, miután így rendeződtek a dolgok a fejemben és a holmim is a helyére került körülöttem a les kosárban, lassan körbe kémleltem a távcsővel. Mögöttem irtás, abból csak a feje lett volna ki a bikának, de nem láttam benne semmi érdekeset. A lesemmel szemben fiatal nyaras húz le a balkézre eső árokhoz. Ebben a fiatalosban szokott elfeküdni a szarvas rudli, akiket vártam. Néha mintha ágroppanást hallanék a csepergő esőben, miközben időről időre rigók lármáznak odabent. Eddig csak kisebb kölökbikák voltak ezekkel a tarvadakkal, de most egy kicsit nagyobb nyomú lovag is jár a környéken. Ezen a részen kezdődik a területünk mezőgazdasági része. Tengernyi kukoricás. Itt erősen zaklatott életet élnek a homoki erdősítési hullám nyomán megjelent, felszaporodott gímszarvasaink. Errefelé még nyekkenést sem lehet hallani nem, hogy szarvasbőgést. Közben egy suta szaladt el a lesem alatt, miközben válogatott szitkokat szór a fejemre őznyelven, mivel beleért a szagomba. Aztán két gida megy el mellettem jobbról, miközben visszafelé tekingetnek a fiatal nyárerdőbe, ezek is megugranak, pedig szagot nem kaphattak felőlem. Talán itthon lehet a tarvad rudli, gondoltam. Nézem a balkéz felől, az árkon túl húzódó feltárcsázott, de gazos búza tarlót, amit jól belátok, de semmi mozgás. Pedig arra szoktak kiváltani a szarvasok az árkon túli tarlón át a végtelen kukoricásokba. Van ott a tengeri szélén egy eperfa, az alatt fut a váltó. Húsz perce ülhetek a lesen az új szarvasos zokniban, és ahogy jönnek, mennek a viharfelhők felettem, újabb és újabb zuhany hull az égből a nyakamba. A puska mellém támasztva, letakarva bújik meg a puha tok takarásában. A hátam mögött két hagyás fa tornyosul az irtás fölé. Messzebb egy nyár, közvetlen a hátam mögött pedig egy dió. Még teljes világosság van, és az eső is elállt, de elég szürke a világ ebben a szomorú időben. Hirtelen koppanásra és zörgésre kaptam hátra a fejem, de csak egy dió hullt le a fáról. Mire visszafordultam, megtörtént a csoda! Bőrig ázott szarvasbika állt az eperfa alatt a távolban, a búzatarló túlfelén. Aztán lassan ügetni kezdett a jövevény a nyaras felé, a kukoricással szegett tarlón. Apránként közeledett és én a távcső lencséin keresztül vallattam milyenségét. 120 kiló körüli 4 éves forma keresőbikának saccoltam, rövid, vékony szárakkal. Jobb agancsszárán világosra fent, kemény villa, de a baloldali még nem volt tiszta előttem. Amikor megtorpant, forgatta a fejét a legény, tisztult bennem a kép. Azon a száron is fehér villa volt, csak kisebb. Az egész trófea alig lehetett több, 3 kilónál. (Dél-Bácskiskun vadgazd. körzet. Nálunk legalább egyik oldalon vaskos, tompa, hármas koronával kell, hogy rendelkezzen.) Éppen nekem való döntöttem el, amikor újra meglódult a szarvas. Előttem tengődő 2 vadszilvafa közötti nyíláson keresztül vártam, ekkor már a kabáttal aládúcolt fegyverrel a vállban. Nem akart kiérni a lombok takarásából. Talán befordult a kukoricásba? Nem, már ide is ért és szépen meg is állt keresztben. Még egy pillantás az agancsra és huppant az oldalán becsapódó lövedék. A bika csak állt, forgatta a fejét, majd nekilódult. A csőben már új lőszer lapult, ahogy követem a vadat a távcsőben. Fél srégen megállt, amikor huppanva verte magasan a szügyét a lapocka éle mellett a következő lövedék (ki is talált a lágyéknál). Meg sem ingott, lassan tovább indult az árokpart mentén irányomban a sebzett. Felfoghatatlan őserő sugárzott belőle, ahogy megállt, félig már a nádfal takarásában. Ott érte a kegyelemlövés, amire elfordulva összedőlt. Párpercig némán állam a magaslesen, majd megindultam a terítékre hozott vad felé, közben eszembe jutnak az évek során elengedett itteni, „apróvadas bikák”, amelyeknél mindig volt magyarázat mért nem nyúltam a fegyverért. Most pedig ott álltam levett kalappal az elfeküdt bikától 40 méterre és elmormoltam egy Miatyánk-ot és egy Üdvözlégy-et és csak azután léptem oda hozzá….
(utóirat: azóta iratkoznak a vadásztársak a szerencse zokni megrendelő lapra)
