Ma este ismét a területet vallattuk a fiacskámmal kettesben.
Persze megint lesvadászat volt, olyan rövidre szabva, hogy a Fiatalúr még kibírja az egyhelyben ücsörgést.....nagy feladat ez még neki
6.50-kor értünk a lesre, ami egy akácos fiatalos sarkán áll, mellette és előtte "L" alakban búzatarló, körben idősebb erdő, az "L" belső sarkában kukorica.
Alig töltünk el 10 percet, mozgás a tarló szélén a gazban.
Kukker fel, hát egy nem 100%-ban tiszta vérvonalú vadmacska egerészik a lombok alatt. Csak a farka vastagsága árulkodik a kis házimacskás beütésről.
Nem olyan busa vastag a vége felé, hanem egyenletesen vastag és úgy is ér véget. A feje az szép gömböc-forma.
Élmény nézni a vadászatát, fog is vagy 3 pockot amíg szemm előtt van.
Csanád piszkosul élvezi a dolgot, már azt tervezgeti, hogy a kötelező irodalmi ujjgyakorlatba (legszebb nyári élményeim) miként fogja beilleszteni.
Aztán macska balra el, mi pedig nekiállunk egy tábla csokinak, mert azt is kellett hozni neki, hátha megéhezik a nagy expedíció alatt
Fél 8 után kijön egy suta a kukoricából és elkezd a tarlón szaladgálni fel és alá. Nem igazán értem a dolgot, talán elvesztette a gidáját...
Ez a rész a sakálban leggazdagabb területünk, elég sok suta jár magányosan.
Közben megy a beszélgetés, mármint fiacskám beszél, én meg hallgatom.
Azt mondjuk már nem tudnám levezetni, hogy a Hubble űrteleszkóptól a tojásevő kígyón át miként érkeztünk meg a velociraptorok lehetséges tollazatáig, de volt benne pár éles kanyar, az biztos
Aztán pontban 8-kor kijött még két suta ugyanott a kukoricából és kis idő múlva egy bak is.
Ahogy felvettem a távcsövet, már láttam is, hogy ez egy nekünk való trófea lehet.
Hosszúnak tűnt a szár, hátsóág hiányosnak néztem a kis 7x42-essel és a szemágai sem mutattak valami híres genetikai tulajdonságokat.
Ha egyedül vagyok, valószínűleg nem lövöm meg, de azt már jó előre elhatároztam, hogy ha a gyerek velem lesz és egy lőhető bak áll elénk, akkor azt mindenképp megpróbálom elejteni.
A távolság alig több 100 méternél, a bak jön-megy, csipeget a tarlón.
Adom Csanádnak a ffülvédőt, pillanatok alatt rajta is van.
Már a céltávcsővel kísérem a szúnyogok és szarvaslegyek miatt folyamatosan izgő-mozgó, sétálgató bakot és amint megállt keresztben, már ment is a lövés.
Jó becsapódás, az elejét magasra felvágta, majd pár lépés után megállt és körbe körbe tolatva keringett.
Mint ha láttam volna a locsogó vért alatta fröccsenni, de biztos ami biztos alapon amint megállt, jól lapocka mögé tartva már lőttem is a következőt.
Erre azonnal összeesett és nem is mozdult többet.
Csanádról alig bírtam leimádkozni a fülvédőt, de végül csak elhitte, hogy nem fogok lőni többet
.
Izgatottan kérdezgette, hogy mi történt, mert kiderült, hogy becsukta a szemét a lövés előtt.
Kivártuk a cigaretta-időt és oda sétáltunk a fekvő bakhoz.
Utolsó falat, sebtöret és töret, majd megnéztük a találatokat.
Az első kicsit alacsonyra sikerült, a szívet érte és a kimenetnél erősen roncsolta a felkart.
A második oda ment pontosan ahová szántam, tüdővég-máj találat lett. Igazából nem lett volna rá szükség, de így a jobb, mint esetleg beengedni sebzetten az erdőbe és másnap kinlódni a kutyával.
Aztán megtörtént az első közös zsigerelés, ami azért nem aratottt a gyereknél osztatlan sikert.
Kicsit szégyelte magát, hogy nem tudta végig nézni és némi hányingere is lett tőle, de megnyugtattam, hogy ez teljesen normális, annak idején velem is előfordult az első időkben.
Mire a vadátvevőhöz értünk, már nem is volt semmi baja.
Mikor hazaértünk, már az ajtóban a kalandjainkat mesélte az anyjának, élén a vadmacskával
.
Ezt a trófeát neki fogom ajándékozni, akár lesz belőle vadász akár nem, legyen neki örök emlék az első közös "baklövésünk".
