Tegnap kisebbik fiam (12 éves lesz nem sokára) elkísért egy kis cserkelésre és lesvadászatra.
Annyira megtetszett neki (tele volt kalanddal, ma az öreganyjának részletesen el is mesélte), hogy ma este sem hagyhattam itthon.
A hivatásos vadászunkat kérdeztem, hogy tud-e valahol valami tuti kis selejt bakot, mert akkor oda ülnék a gyerekkel.
Kaptam is pár ötletet, végül egy szép nagy, erdőbe ékelődő lucernára mentünk.
Hívni nem akartam, mert nagyon fújt a szél, csak ültünk, halkan beszélgettünk (minden érdekli, kérdés kérdést követett, én meg alig győztem mindenre válaszolni
).
Két hete egy osztrák a lucernán meglőtt egy jó koros bakot, de a jobb első lábát találta el és kutyával sem tudták megkeríteni.
Jóska még említette is, hogy ha esetleg meglátnám........
Jó egy órát ültünk, kezdett lassan szürkülni, amikor egy kis másodéves bakocska jött ki jó 200 méterre tőlünk és lassan lépkedve csipegetett felénk.
Nézegettük, elmeséltem, hogy miért nem lőhető, no meg ilyen messze amúgy sem lőnék.
Aztán a bak elkezdett idegesen figyelni, mindig ugyan abbba az irányba legelés közben.
Nézegettem is arrafelé, mikor megláttam a föld szélére hajló lombok alatt egy vörös foltot.
Néha egy kicsit odébb vonult, eltűnt, újból megjelent. Aztán a lővilág vége előtt pár perccel egygszer csak kint termett a lucernán.
Elég soványnak tűnt, jó magas hatos bak, rövid ágakkal (de ezt is már csak a céltávcsövön át láttam, illetve sejtettem úgy-ahogy, mert a kis 7x42-es kukkernak lejárt a mandátuma).
Aztán elindult a kis bak felé....három lábon, a jobb melső lábát maga alá kapkodva, az elejével nagyokat ugrálva.
Hűűűűű a mindenit, ezt meg kell lőni.
Gyerekre gyorsan fülvédő fel, piros pont bekapcsol, biztosító előre és már a piros pöttyel kísértem a lassan, de egyfolytában mozgó bakot.
Félsrégen közelített, de még így is volt bő 180-ra, mikor eszembe jutott a buttolo a zsebemben.
Odanyúltam és jó erősen rányomtam egyet. Erre megtorpant és meredten figyelt felénk.
Aztán egy ugrással fordult egyet, majdnem teljesen kereszten állva nekem.
Odaszóltam a fiamnak, hogy lövök és magas blattra tartva elengedtem a lövést.
Hangos becsapódás volt a válasz, a bak összerogyott, de pár pillanat múlva újból talpon volt és bicegett vissza az erdő felé, nekünk majdnem teljesen háttal.
Aztán egy lépés után kicsit srégen fordult, már engedtem is utána a második lövést.
Erre újból összeesett és kis mozgás után elcsendesedett.
Csanád fiam arcán olyan izgalom látszott, hogy majdnem elnevettem magam, de aztán viselkedtem, mert egy ilyan kiskamaszt nagyon könnyű vérig sérteni.
Lesétáltunk 10 perc múlva a bakhoz, ami már teljesen mozdulatlan volt.
A sógor lövése jól látszott, magasan lőtte el a melső lábat, de nem ért csontot, viszont nagyon csúnyán roncsolta az izmokat.
Az én első lövésem magasan testközépen vágott be és a másik comb előtt jött ki.
A második a lapocka mögött talált és a nyaktövön bújt ki alacsonyan.
Sajnos ekkor csörgött a telefonom, feleségem hívott, hogy a beteges öreg ujfoundlandi kutyánk állapota hirtelen válságosra fordult.
Így ,már a kocsi felé rohanva felhívtam Jóskát, elmeséltem neki mi történt és, hogy hol találja a bakot és hazasiettünk a négylábú családtaghoz, aki sajnos nem valószínű, hogy megéri a reggelt
Nem készült sajnos fotó sem.
Örülök, hogy megszabadítottam a bakot a szenvedéseitől, de ugyan akkor nagyon nehéz a szívem, mert 12 évnyi öröm köt a vén kutyához és nagyon nem szeretném, hogy szenvedve távozzon közülünk.
