Egy újjabb régi történet ha nem bánjátok:
A nyeremény bak
A történetem a szezonzáró vadászbálon kezdődött, ahol a szervezők egy teszt versennyel kedveskedtek nekünk. A teszt nagyrészt a vadászvizsga kérdésekből lett összeállítva. Ezen a versenyen sikerült első helyezést elérnem, holtversenyben egyik öregebb vadásztársammal. A fődíj egy őzbak elejtése volt, 350 gramm trófea súlyig. A vadásztársaság úgy döntött, hogy mindketten elejthetünk egy bakot, nem kell külön megmérkőznünk még egyszer.
Augusztus második felében szóltam vadászmesterünknek, Jánosnak, hogy szeretném elejteni a nyeremény bakot. A megbeszélt időpontban értem jött és elindultunk az általam kiszemelt bak revirje felé. A bak revirje a Bagi-rétalja nevű területrészünkre szokott kiváltani esténként. Gyönyörű napsütéses augusztusi délutánunk volt, hangosan csiviteltek a madarak, amikor elfoglaltuk leshelyünket. Területünkön itt-ott még lehetett látni üzekedő őzpárokat, de azért már vége felé járt a farsang.
Ismertem már régóta Őt. Aggancsa már hanyatlásnak indult, de teste még izmos erős volt. Már nem volt ereje teljében, de a környékbeli bakokat még mindet elkergette területérről. Csak ritkán jött ki a rétre nappali világosban. Általában megvárta az erős szürkületet, őszes pofájával, fehére fent agancsával, akár egy szellemkirály jelent meg a réten.
Fénykorában sokkal nehezzebb agancsot viselt. De még most is 350 gramm körüli, erősen gyöngyözött, rövid ágú tömzsi agancsot hordott a fején.
Szép lassan múlt az idő, kezdett életre kelni az erdő - mező. Vadkacsa ifjak próbálgatták magukat az ér felett és egy-két vadnyúl is megjelent már a réten. Minden egyes őz megjelenése külön izgalommal töltött el, hátha az öreg bak az. Fel-felkaptam szememhez a távcsövet, de mindig nyugtáznom kellett, hogy nem Ő az.
Aztán az egyik pillanatban a lővilág határán, tőlünk 70-80 méterre a tölgyes szélén, erős testalkatú bak lépett ki a rétre. A szürkület miatt nem ismertem fel egyből, de ahogy az erdő árnyékából ki óvakodott felismertem.
-Ő az! - suttogtam alig hallhatóan Jánosnak.
Vadászmesterünk szeméhez emelte kiváló szürkületi értékű távcsövét és gyors bírálat után már mondta is:
-A súly korlátba belefér, ha jól áll lőjed!”.
A bak rézsút szemben állt így nem akartam kockáztatni. A bak egyszer csak valamitől megriadt és vágtában közelített az erdőhöz. Már azt hittem, hogy elszalasztottam a lehetőséget, amikor az erdőszélén megtorpant és visszanézett. A szálkereszt már kísérte megindulása óta a lapockáját, kis igazítás után útjára engedtem a 11,7 grammos lövedéket. Puskám agresszív hangja, korbácsként hasított az est csendjébe. A bak elejét megemelte és egy-két lépés után összerogyott.
Következhetett a kötelező negyedóra várakozás, mert a vadnak meg kell adni az időt, hogy megpihenjen. Időközben szinte teljesen besötétedett. Bennem – bár tökéletesen láttam a bak jelzését és hallottam a becsapódást - bujkált a kétség. Vajon ott lesz-e még ahol láttuk össze esni vagy nyoma vész.
Ez volt az egyik leghosszabb negyedórám.
Aztán szépen lassan megközelítettük a vélt fekhejét és az erdő szélétől öt méterre megtaláltuk. Ott feküdt egy tölgyfa lehajló ága alatt, szinte tökéletesen lapocka középen lőve. A felé hajló tölgyfáról kaptam töretet, amit János kalapján nyújtott át nekem. Némán adtam meg a tiszteletet a nagy öregnek, még meg is könnyeztem. Öröm és enyhe szomorúság fogott el, ami ritkán esik meg a férfi emberrel. Örültem hisz sikerült elejtenem azt a bakot amire évek óta vágyakoztam, és szomorú voltam hisz egy álommal kevesebb lett ezen a világon.
Közelebről megnézve derült ki, hogy jól értékeltem a bakot. Igazi öreg visszarakott agancsú, ínybe kopott fogú, erős testalkatú vén legény volt. Szépen gyöngyözött, fehérre fent, csorgó rózsájú aganccsal ajándékozott meg.
Lefényképeztük, majd kizsigereltük a bakot és elindultunk hazafelé. Az agancs kifőzése és száradása után, kiskoponyára levágva 355 grammot nyomot és a bírálóbizottság 9 évesre bírálta.
