|
U.Péter
|
 |
« Új üzenet #31 Dátum: 2008. Május 13. - 13:54:19 » |
|
Sziasztok!
Kicsit leült ennek a topiknak a forgalma, gondoltam, felteszem (kissé kijavítgatva) az első írásomat, ami még a régi fórum rókás kaladjai között jelent meg. Hátha valaki nem olvasta...
"2001. januárjának eleje. Borult, párás, de nem túl hideg téli délelőtt. Az eget teljesen beborítják az összefüggő szürke felhők, még esélyt sem adnak az amúgy is alacsonyan járó Napnak, hogy fénye áttörjön rajtuk. Az állandó irányú, mérsékelt déli szél meg-meglebbenti a nádszálak zászlós tetejét, de ennél többre nem futja a tudományából.
Mindenre rányomja bélyegét ez a szomorkás időjárás. Csak a vadludak kis csapatai járják szórványosan az égi utakat. Az éjszakát a Balatonon töltötték és most táplálék után néznek valami tarlón vagy üde zöld vetésen.
A többi nappali állat, legyen az emlős vagy madár, keveset mozogva, a legkisebb feltűnés nélkül keresgéli táplálékát, lehetőleg egy-egy védelmet nyújtó hely közelében.
Még a máskor oly nagyszájú, szinte állandóan hangoskodó szajkók is csendben, csaknem láthatatlanul ugrálnak a bokrok között, alig lehet észrevenni őket.
A hatalmas, ereje teljében levő kan róka kényelmesen heverészik az öreg bodza tövében, ami közvetlenül a nád szélében áll. Kétoldalt szántó szegélyezi azt a pár száz méter hosszú, nedves talajú nádast, amelynek közepén kis, épphogy csörgedező vízfolyás, szélein pedig meglehetősen sűrű bozótos húzódik. Ebben szeret tanyázni a ravasz.
Éjjel jóllakott, a helye biztonságos, tehát zavartalanul pihenhet, és pihen is, mert erőt kell gyűjteni a szerelemre. Ösztönei már érzik, hogy napokon belül elkezdődik a nász, akkor csak az lesz a fontos, minden más mellékes. Az éjszakában izgalomtól lázas torkok vakogják majd a Hold felé izzó vágyaikat, és ha többen összetalálkoznak, a karcsú, hajlékony testű, parázsló szemű rókahölgyek kegyeiért folyik a küzdelem. A harc tétje roppant nagy, a győztes családot alapíthat.
A hely mindenesetre régóta megvan hozzá, bízvást hozhat asszonyt. Jó területet harcolt ki magának annakidején, élelem mindig található, búvóhely rengeteg, egyetlen ellensége, vadász itt alig jár, mi kell még a rókának?
A nyugodtan, összegömbölyödve szunyókáló ravaszdi álmában is őrködő, finoman billegő fülét most valami távoli, ritkán hallott zaj üti meg. Emberek beszélnek.
Erre már kinyitja szemeit, felemeli a fejét, figyel. Igen, délről hozza a hangokat a gyenge szellő. Felül, és arra felé fordul. Finom orrát szélirányba emeli, és nem is kell túlságosan szimatolnia, rögvest megcsapja az emberbűz. Vadászok jönnek, érezni lehet a velük levő kutyák szagát is.
Na, akkor most alighanem odébb kell állni egy házzal…
Még szerencse, hogy ilyen ostobák, sem csendben nem tudnak maradni, sem annyi eszük nincs, hogy legalább a szelet figyelembe vegyék. Nevetségesen egyszerű lesz előlük kitérni. Akármelyik kölyök is simán megtenné ezt, nemhogy ő, aki professzornak számít a cselezésben, ravaszkodásban!
Igaz, hátszéllel kell mennie, így csodálatos orrának nem sok hasznát veszi, de a terep kitűnő, végig takarásban osonhat, aztán meg ott van éles szeme és a hallását bárki megirigyelhetné. Alaposan kösse fel a nadrágot, aki meg akarja lepni!
Egy kiadós, unott ásítás - ami megmutatja tökéletes, hibátlan fogsorát, és van benne valami lekicsinylése is a közeledő veszedelemnek – aztán sarkon fordul. Elindul északi irányba, lassan, kényelmesen. Most látszik csak igazán, milyen pompás példány. Teljes testhossza csaknem másfél méter, bundája tömött, hibátlan, bár kissé világos, inkább sárgás-szürkés, mintsem kimondottan vörös. Dús vitorlája büszkén úszik utána.
Még messze vannak a kutyák, jóllehet csörtetésük ide hallatszik, a róka tudja, a távolság elégséges. Mire ezek végigérnek a nádason, ő árkon-bokron túl lesz. Még csak különösen sietnie sem kell. Annyi itt a sűrűség, bozót, hogy észrevétlenül osonhat bármeddig. Ha véget ér ez a nád, pár lépés, és kezdődik a másik, a harmadik. Nincs semmi vész.
Egy széles, kitaposott váltóra áll rá, és kényelmesen poroszkálni kezd, de aztán megugrik, mert mögötte, a távolban tompán dörren egy lövés. Rögtön utána szajkók kiabálnak felháborodva, ugyanis egyik társukat próbálta leszólítani valamelyik vadász.
Recsegve, rikácsolva jelezgetnek egymásnak, alacsonyan, takarásban, bokortól bokorig húznak előre. Tarka bóbitájuk riadtan mered az égnek, fürkésző, bizalmatlan tekintettel nézelődnek minden irányba. Amilyen nagy legények, ha egy kis énekesmadár fészkét kell kifosztani, olyan ijedtek most, amikor a bőrükre megy a játék. Jelenleg egyszerre menekülnének és lapulnának is, eléggé határozatlanok. Nem szívesen hagyják el a biztonságot jelentő bodzákat, kökényeket. A nagyobb távú repüléssel meglehetősen hadilábon állnak, ha csak lehet, elkerülik.
A váltó a kis ér mellett fut, párhuzamosan a vízzel. Ahol véget ér, mindössze egy keskeny úton kell átmenni és a következő sűrű szélében folytatódik. Ismeri a róka, ahogy más a tenyerét. Számtalanszor járt már erre.
Egyenesen megy majd tovább, arra úgy el lehet tűnni, hogy soha nem találják meg. Ismét kicselezi az ügyetlen embereket és veszélyes, de ostoba négylábú szolgáikat.
Nádszál meg nem libben, száraz gallyacska meg nem reccsen, a jól kijárt ösvényen szürke szellemként suhan a hatalmas róka…
Pár pillanat és ki is lép az útra. Nem kémlel körül – felesleges, hiszen itt soha nem érte meglepetés -, hanem változatlan tempóval, egyenesen a túloldali nád felé tart, de mielőtt elérné, hirtelen megtorpan. Oldalra néz, mert a szeme sarkából észrevette, hogy ott valami nem olyan, mint volt, mint amit megszokott. És a látványtól egy rövid másodpercre földbe gyökerezik a lába.
Egy vadász áll talán 25 méterre tőle, mozdulatlanul. Lábánál zömök, koromfekete kutya ül. Mindketten őt nézik. Mintha maga a Végzet öltött volna alakot… Ráadásul furcsa, jeges karom markol a gerincébe, amitől égnek áll minden szál szőr a hátán és eszébe villan, hogy ez már a közelítő Halál első szorítása…
A kék szempár alatt a duplapuska két fekete torka is rá van szegezve. És az a nagy fekete kutya, annak a tekintete pontosan megmutatja, mi vár rá…
Tapasztalt, rutinos jószág a kutya. Meg nem mozdul, csak testének finom remegése árulja el, hogy pattanásig húzódnak idegei, azok a híres-neves, talán egyenesen drótkötélből font idegek, amelyeknek köszönhetően fajtája világhírű lett. Várja a lövés felszabadító dörrenését, ami majd véget vet ennek a hihetetlen feszültségnek. Mert lesz lövés, biztosan lesz, ezt tökéletesen tudja, azonnal megérezte gazdája hangtalan, óvatos mozdulataiból, visszafojtott lélegzetvételéből és a leheletfinoman kinyitott biztosító halk pattanásából. Idestova hat éve vadásznak együtt, hát még szép, hogy tisztában van a helyzettel!
Ma, úgy látszik, ilyen szerencsés nap van. Reggel az a vadász, aki mindig jókedvű, már az első bozótos átmozgatásánál megcsípett egy ilyen vörös bolhafészket. Kicsi, tavalyi süldő volt, alig nagyobb, mint egy jó kandúr, a szajkóra töltött apró sörét duplázása is végleg felborította.
Aztán a következő hajtásban a gazdi is leemelt két szajkót, lehetett keresni és apportírozni, amit ez a fekete kutya annyira tud, és oly nagyon szeret.
És még nincs vége a vadászatnak, előttük az újabb zsákmány. Ez most már biztos - hiszen a gazdi idejekorán észrevette a settenkedő ravaszt -, csak szólaljon meg végre az a puska!
A többi aztán majd az ő dolga, ám a lövés előtt nem mozdulhat.
A zsákmányára lecsapni készülő ragadozó magabiztossága és könyörtelensége van a fekete kutya nagy barna szemében – abban a pillanatban, amikor a préda már semmiképpen sem menekülhet -, és ezt méri fel egyetlen rövid szemvillanás alatt a hatalmas kan róka. Hányszor, de hányszor gyulladtak már fel az ő ferde vágású szemében is ezek a fények! De úgy látszik, most megfordult a kocka…
A nagy róka viszont nem az a legény, aki csak úgy, könnyedén feladja. Ráadásul rendkívül jól vág az esze. Egy tavalyi süldő talán még bámészkodna valameddig, értékes időt veszítve azzal, hogy nem tud hamarjában tisztába jönni a helyzettel, de itt erről szó sincs. Azonnal, a másodperc tört része alatt reagál.
Teste megrándul, hogy a következő szempillantásban cikázó villámmá változva tűnjön el a túloldali bokrok között, ekkor azonban a vadász begörbíti mutatóujját…
Még látta a Merkel jobb csövének sárgásfehér felvillanását, ugyanakkor iszonyú erő csapott a nyakába, vállába, vágta őt földhöz, és hallotta a hatalmas dörrenést, olyan közelről, mint eddig soha életében.
Miközben elsötétedett előtte a világ, a labrador zömök termetét meghazudtoló fürgeséggel termett ott, és a torkánál elkapva, alaposan megrázta az utolsókat rúgó rókát. Ám ebből a koma már semmit sem érzett…"
|
