|
St.Girgesz
|
 |
« Új üzenet #220 Dátum: 2008. November 06. - 08:33:51 » |
|
A folytatás (a végén egyben felteszem az egészet, mert menet közben bele-bele javítgatok az egészbe):
Tél
Pár napig esett le a hó, de aztán az idő máris megengedett egy kissé. Utána persze jöttek a kemény fagyok, de hát Katalin megjósolta, hogy enyhülés lesz az ünnepekre… és már csak alig egy hét hiányzik, hogy meggyújtsák az utolsó gyertyát az Adventi koszorún, s az emberiségen az emberség legyen úrrá.
Az ól tetejéről csordogáló hólé utat tört már magának a fagy szorításából felengedett földben és az összefolyó víz csöppnyi patakként rohan végig az ól mentén, hogy aztán egy éles kanyarral bevágódjon az ajtó mellett a kifutóba. Persze a két hízónak sem kellett több, unaloműzőként rögtön térdig érő gödröket túrtak a fellazult földbe András legnagyobb „örömére”, mert alig győzi kerülgetni hajnalonta, etetéskor. Most is hatalmasat rúg az egyik sertésbe, mert az a szeme előtt kezdi el újraásni az előbb betemetett gödröt. Persze az ártány arrébb vánszorog, de annyira azért nem viselte meg az incidens, hogy zokon vegye. Legfeljebb fél méterrel odébb kezd el turkálni. „Na, lassan neked is letelik az időd. Kolbászként majd csak jobban nézel ki” –jegyzi meg magában a vadőr és szemei előtt már meg is jelennek a vadőr-ház mögötti füstölőben sorakozó kolbászok és szalámik. Mikor befejezi a reggeli teendőket kicsit visszalép a hízók óljához és elgyönyörködik a két szép jószágban. „Tényleg a gazda szeme hizlalja a jószágot” mosolyog magán. Nem szokott így elidőzni a háztáji körül, de ma jól esik neki egy kicsit szusszanni. Eredetileg a nemrég a sziktóra érkezett libacsapatokat akarta kikémlelni, de olyan locs-pocs van a határban, hogy lemondott róla. „Nem is olyan nagy baj –kicsit legalább szusszanok itthon. Elvégre az asszonnyal sem beszéltem már egy jót legalább két hete. Majd délután kinézek a területre, hátha addigra változik valamit az idő is.” Szőtte a gondolatokat még hajnalban, mikor kiszagolt az udvarra, s most is ezek a gondolatok jutnak az eszébe, ahogy áll az ól mellett és tervezgeti a két derék sertés dolgát. Jó kedvében sercint egyet, majd előveszi a pipáját és rágyújt. „Na, nézd már! –vagy két hete nem elő ezt sem.” Hökken meg saját tettén, de már pöfékel is jóízűen. Egyik kezében a pipa, másikban a vödör és elindul vissza a kamrába, hogy a lábasjószágoknak is vigyen egy kis magot. Az őszibarackfa mellett megáll, leteszi a vödröt, szív egy nagyot a pipába és miközben bodor kis füstfelhőket enged útjukra figyelmesen nézni kezdi, ahogy két kis széncinke küszködik az egyik etetőn, hogy egy kis darabot csippentsenek ki a megdermedt tavalyi szalonnából. „Nézd már Bandi: az asszony még ezekre a kis csöppségekre is gondolt!” –szólalt meg, de rögtön el is hallgatott. Csak nagyon ritkán beszélt magában és tudta, hogy csak akkor teszi ezt, ha nagyon jó kedve van. Most jut eszébe, hogy utoljára hónapokkal ezelőtt érezte ilyen jól magát. „Hej, hát csak szép az Élet!” –szól megint, majd újra beleszív a pipába, kapja a vödröt és már siet is a dolga után. A kamrában fogja a fánglit, merít egyet a kukoricás zsákból és már szórja is az arany szemeket a kamra előtti placcra. Persze a madarak azonnal lecsapnak a magokra és egy pillanat alatt akkora csődület támad a vadőr előtt, hogy alig lehet ráismerni az előbb még csöndes udvarra. Emberünk jót mosolyog ezen a zsibongó csődületen, majd újra merít e kukoricából és hirtelen ötlettől vezérelve leballag a kert aljába. „Itt szoktak a fácánok kapirgálni, mikor az erdőn már nagy a hó” néz szét, és átlendíti a magot a kerítésen. „Ne csak nekem legyen jó!” örvend a jótettnek, és elindult visszafelé a házhoz. Az ajtó előtt leveri a lábáról az odatapadt mocskos havat és sarat, benéz az ajtó kis ablakán és ismerős alakot lát sürögni-forogni az ajtó túlfelén. Leporolja a nadrágját, majd egy hangos „Jó reggelt!”-tel benyit a konyhába és már kapja is derékon asszonyát, hogy egy csókkal is megtoldja az előbbi köszöntést. Persze ő lányosan felsikkant, majd jóízűt nevetve már perdül is, és egy tálat, kenyeret, lilahagymát tesz az asztalra, majd rámutat az székre:
De jó kedve van valakinek! Már azt hittem hiába sütöm a szalonnát. No, Bandi ne kelljen kérni, ülj le gyorsan!
Ülök –már ülök is. Gyere te is, reggelizzünk együtt.
Az asszony pajkosan fordul még egyet-kettőt, majd leül az ura mellé és jóízűen megreggeliznek. Nem sok szó röpül fel köztük, de ahogy fogy a szalonna és a kenyér, egyre több szerep jut a mézes teának és a gondolatoknak. Persze, hogy szó esik a libákról is, amik a vadászt izgatják, de párját sem hagyják hidegen, hisz híres főzőtudományát nem iskolában, hanem a konyhában tanulta: sültjeinek a szomszéd faluban is híre van, vadételeivel pedig több versenyen is meghódította a bírák szívét, vagyis inkább gyomrát.
Délután kerülök egyet az turjános felé, hátha akad szarka, esetleg róka. Aztán kinézek a szikre. Biztos sok liba van már, esténként a falu széléig hallani a hangjukat. Hátha sikerülne csípni egyet.
Jajjj, hagyd már azokat a rókákat! –hisz majd kiirtod a végén őket a környékről. Hát azoknak nem kell egy kis nyugalom? De libát hozhatnál. Lassan itt a Karácsony és még nincs Szentestére libánk.
Disznó nem jó?
Nem. Idén a halászlé mellé libát és fácán szeretnék sütni, Különben sincs már időnk levágni a hízót. Majd a két ünnep közt szerét ejtjük.
Rendben Márti, legyen úgy. De akkor szoríts délután, hogy legyen legalább egy olyan madár, ami fel akarja adni az életét! –mosolyog kihívóan a vadőr.
Meglesz. De hosszú még az idő délutáni! –néz vissza a fiatalasszony kacéran, majd megfogja ura kezét és sokat sejtetően húzni kezdi a háló felé…
„Milyen szép a havas táj!” Néz szét a vadőr a turjánokkal szabdalt sík területen. „Hiába, no. Csak a Teremtő tud ilyet alkotni” gondolja, s felnéz a felhős égre. Kicsit figyeli a felhők mögött szerénykedő napot, majd újra a tájra szegezte tekintetét. Ahogy így kémlelődik a rét és az erdő határán, ismerős cserregés üti meg fülét. A hang irányába fordul, és már észre is vette a bokrok közé bevágódó, frakkos betyárt. „Jó helyen vagy ott, csak észre ne vegyél” jegyzi meg magának. Sok szarkát lőtt már abban a turjánban. Nem tudni miért, de nagyon kedvelik ezek az óvatos madarak, pedig könnyen megközelíthető takarásban két irányból is. Az egyik oldalon az erdő széli bokorsor, a másik oldalon pedig az egymást követő és takaró nádas-füzes turjánok sora nyújt biztos takarást. Ki is használja ezt a vadász, s már oson is a bokrok mögött. Néha meg-megáll, hallgatózik, de csak zörgést hall a megcélzott zsombékból. „Biztos talált valamit és azt zörgeti, de lehet, hogy valami dögöt ráncigál” törnek fel ösztönösen a tapasztalatból szőtt gondolatok a vadőrben, s már lopódzik is tovább. Még tíz méter és kiér a takarásból, de akkorra már jó helyen lesz: csak egy kis rész marad takarásban, de a szarkák úgyis előtte próbálnak majd menekülni. Eléri a bokor végét, kilép, s mint már oly sokszor, most is lendült a puska és az ijedtségtől a levegőbe rugaszkodó kis tolvaj már zuhant is a sötétségbe. „Szegény- nem is tudta, hogy mi ölte meg, csak egy árnyat láthatott és már esik is le.” Valahogy mindig megsajnálta az épp elejtett zsákmányt, de aztán a szánakozás helyét mindig átvette a zsákmányolás öröme. Most is, szinte gyermeki tekintettel közelít a madárhoz. Szemében hasonló csillogás ragyog, mint mikor egy csöppnyi emberke megfogja élete első verébfiókáját. Ahogy megállt a szarka mellett, fura zörgésre lett megint figyelmes. Visszafordul a bokrok felé és már látja is, hogy a bokrok innenső oldalán egy ág rángatózik. Odasiet, és ahogy benéz a bokrok közé, egy nyúlra lesz figyelmes. Szegény pára hurokba lépett, és az rászorult a lábára. Így aztán csak vergődik, ugrál ijedtében, de a Halál még csak messziről figyeli ezt a szenvedést. A vadőr ledobja hátizsákját, négykézlábra ereszkedik és bebújik a bokrok közé. A sűrű gallyak mögött már kicsit több a hely, annyira, hogy fel tud állni, és így közelíti meg a csapdába esett vadat. Egy gyors mozdulat, és meg is fogta. Persze az ártatlan állat rúgkapál, próbál szabadulni, de a vadőr biztos kézzel fogja. Megnézi a hurkot: vékony, de erős bowden. Nem rég óta lehet a nyúl lábán, mert még csak be sem vágta eddig. Óvatosan lefejti az alattomos eszközt a megfogott lábról, megsimogatja a halálra vált állatot és elengedi.
Szíve nagyot dobban, mikor látja, hogy szegény pára egy gyors nekiiramodással átvágja magát a bokrokon, majd kiérve a szabadra hatalmas ugrásokkal távolodik ettől a az embertől meggyalázott helytől.
„Na, te is megkeresztelkedtél! –megérdemelnéd, hogy ezen a télen már ne találkozz emberrel” néz a nyúl után, s recsegve-ropogva utat tör magának vissza a rétre. Ahogy kiér, felnéz az égre, s jókedvűen, kacagva köszönti a felhők közül kikandikáló napot. Visszasétál a szarkához, mely már teljesen megmerevedve vándorol a tarisznyába. „Jó lesz a tollad pipaszurkálónak” fonja a gondolatokat a vadőr, s puskáját vállára vetve elindul a szikesek felé. Bizony ki kell lépnie, ha még idejekorán ki akar érni. Közben meg-megáll, szétnéz, figyeli a hó borította tájat, s ahogy áll, újra eszébe jut, hogy ilyen szépséget csakis a Teremtő képes alkotni. Mindenfelé fehér a táj, s ami mocsok, szemét csak van a mezőn, azt most mind jótékony takaró fedi el a figyelő szem elől. De mégsem unalmas ez a látvány: minden irányban turjánok, bokrosok, buckák törik meg az állandó fehérséget, és ha az ember kinyitja a szemét és lát is, nemcsak néz, észreveheti, hogy ebben a látszólag mozdulatlan világban is pezseg az élet. A távolban egy ölyv kering, tőle jobbra pedig apró kis barna gombócokként ugrálnak gallyról-gallyra a mezei verebek, miközben bogyókat, s az elszáradt kórók magvait csipegetik. Épp ezen töpreng, mikor nem is olyan messze meglát egy foltot. „Hm, ez az előbb még nem volt ott. Vegyük csak elő a keresőt!” S már illeszti is szeme elé a gukkert. Kis idő kell, amíg szeme hozzászokik a hirtelen nagyításhoz, de aztán összeáll a kép: egy róka. „Róka. De is nem akármilyen! Na, ezt bevárom, ha addig nem vesz észre.” Hátizsákját ledobja a földre, egy muhar-csomó tövébe, ő maga pedig ráül, s megpróbál behúzódni a mögé a pár szál elszáradt fűszál mögé, amik itt árválkodnak a pusztában. Előveszi a sörétest, betölti, majd odafekteti a térdére úgy, hogy jobb keze a puskán nyugszik. Bal kezével óvatosan szeméhez emeli a távcsövet, majd örömmel nyugtázza, hogy a ravaszdi tovább közeledik. „Na, nézd már! Hisz ezen alig van szín” lepődik meg, mikor jobban szemügyre veszi a lassan lőtávra érő, szinte fehér rókát. Leteszi az optikát az ölébe, a mellény zsebéből lassan, nyugodtan előveszi a nyúlsíró sípot és megfújja. A róka, mint akit villám ért, azonnal megmerevedik és a hang irányába fordul. A vadőr újabb strófát sír el, mire a róka elindul felé. A vadász már nyúlna a puskáért, már mindkét keze a puskát markolja, lövésre készen… mikor a ritka ragadozó hirtelen megugrik oldalra és csak úgy rúgja a havat a meglepett vadőr felé futtában. „A keserved! Hát mi lett veled?” Nézi a távolodó rókát a vadőr, mire észreveszi, hogy egy kutya közelít a rókához legközelebb növő turján felől. „Te is jó leszel, fene a fajzatod!” mérgelődik a vadőr, s már emeli is a puskát a lőtávra érő farkas-forma keverék irányába.
DURRR! –csattan a puska, s a kutya összecsuklik. Pár pillanat múlva felugrik, futna, de a rutinból célon tartott puska második csövéből érkező lövés végleg ledönti. „Te sem eszed többet a nyúlfiakat!” –örül magában Bandi, de ahogy közelebb ér, leesik az álla. „Hisz ez nem is kutya! Ez SAKÁL!” Néz elképedve a most már előtte fekvő vadra elnyúlt képpel. Igen fura képet vághat, mert mintha csak ki akarná nevetni, úgy kacag fölötte egy cinke röptében…
Hallom, sakált lőttél- fordul felé a templom ajtajában Jóska bácsi, az elnök.
Azt Jóska bátyám! –hú, de megszenvedtem vele, mire hazahúztam. A koponyáját ma reggel kifőztem, miután hazaértem a libázásból. Gyönyörű jószág!
Mi lett a bundájával?
Az is megvan ám! –mosolyog a vadőr- Most már jó helyen van. Tegnap lesóztam, azóta meg kifeszítve szikkad a kamrában.
Jól van Bandi! Ügyes voltál. Csak így tovább! –dicséri meg a vadőrt az elnök. S már fordul is vissza a kapuban álló társasághoz.
A vadőr még várt egy kicsit. El akarta mesélni a fehér rókát is, de aztán úgy döntött, hogy inkább megtartja magának ezt az emléket. „Úgysem hinnék el.” Ránézett az elnökre, majd „Kellemes Ünnepeket!” kívánt a csapatnak, és belépett a templomajtón. Felnézett a fehérre meszelt plafonra, melyen ezernyi szikrát szórt szét a templom egyetlen dísze, a hatalmas kristálycsillár és arra gondolt, hogy a napsütésben szikrázó behavazott határ is ilyen gyönyörű, ha nem még szebb is lehet ennél. „Elvégre azon csak rontani tud az ember, mert már önmagában is tökéletes!” Leült a hideg padra és és amíg várta istentisztelet elkezdését, szívét elöntötte az ünnepi nyugalom, ahogy a kórus rákezd a „Mennyből az angyal”-ra, s odakint vidáman szikráznak fel a csillagok az énektől zengő református templom felett. A vadőr pedig újra átérzi gyerekkora Karácsonyait.
Lassan elteltek az Ünnepek, megvolt az ölés is, s már az abált tokaszalonnát is elfogyasztották a vadászokkal a szilveszteri apróvadazás után. Persze nem telhetett nyugodtan az elmúlt pár nap. Közvetlen Karácsony utáni délután szóltak neki, hogy a favágók egy hurokban pusztult őzbakot találtak. Szegény igen megszenvedett a megváltásért –napokig éhezhetett, szomjazhatott mire megfulladt, mert egy gallyban megakadt a hurok és nem tudott rendesen rászorulni a bak nyakára. Utána pedig az Óévbúcsúztató hajtáson találtak egy szétmarcangolt süldőt, ami valószínű hurokba futott az egyik szántó melletti turjánban, aztán sakálok meg rókák akadtak a gazdátlan, meggyalázott sertevadra. Majdnem sírva fakadt, mikor meglátta a megcsúfolt disznót. Persze a többiek eleinte csúfolódtak, hogy milyen vadőr az ilyen, aki otthon disznót öl, de a vaddisznót másnak hagyja, de mikor látták, hogy milyen vihar dúl benne, már inkább vigasztalni próbálták szeretett vadásztársukat, vadőrüket.
Aztán eltelt a január is. Elmúltak az apróvadhajtások, elkezdődött a kíméleti idő a disznókra, melyet maguk szabtak meg a vadőr kérésére még pár éve. A vadőr és pár elszánt fiatal társa ki-kijárt rókára lesni, hívni, több-kevesebb sikerrel. Szinte el is felejtette a szilveszteri disznót a sok munkában, dúvadazásban, bár lelke mélyén fel-felmorajlott a düh, ha eszébe jutott munkájának megcsúfolója: az orvvadász, akit még nem sikerült kézre kerítenie, pedig Isten a megmondhatója, hogy a vadászatok között mennyit járta a határt, nyomok után kutatva.
Kijössz estére libát lesni? –szólította meg az utcán a vadászmester.
Persze Anti –előtte körbejárom a turjánokat, aztán ott találkozunk.
Már megint sakált akarsz lőni, mi? –nevetett nagyot Anti, akinek mindig jókedve volt, s ilyenkor hatalmas pocakja megrázkódott a nevetéstől.
Kint lesz az elnök is Bandi, úgyhogy siess, mert tudod, hogy ő nem szeret lemaradni semmilyen lesről sem!
Rendben Antikám! Sietek majd. Csak aztán nehogy nekem kelljen majd rátok várnom –mosolygott a vadőr, s már nyújtotta is a kezét elköszönésre, mert ki kellett lépnie, ha időben ott akart lenni a liba-lesen.
Szervusz Bandikám! Akkor kint találkozunk! –értette el a köszönést a vadászmester és már rázta is a vadőr kezét. Jókedvűen, nevetve, ahogy mindig is szokta.
Persze most nem látott semmit a turjánoknál, de legalább nem késett el a délelőtt megbeszélt találkozóról. A sziktó melletti nádasnál mindenkivel kezet fogott. Ott volt Anti, az elnök és az elnök két vendége, akik már évek óta ide járnak libára vadászni.
Beszéltek pár szót, aztán mindenki elindul a helyére.
Bandikám! –szól a vadászmester- Jó lesz, ha én beállok a nádba? Tudod, arra a tisztásra, ami az út mellett van. A múltkor is arra jöttek.
Rendben Mester úr! –viccelődött Bandi- De aztán lőjj is valamit! Na, egy kalappal!
Mindenki felállt a helyére, s áhítattal lesték a szántókról visszaérkező északi vándorokat. A vadőr nézelődik, figyeli a tájat, majd fülét megüti az első, halk gágogás, mely a ködös-párás távolból tör utat a vadászok felé. „Már jön is az első csapat?” lepődik meg a vadőr „ilyen korán? No, sebaj! –jöjjenek.” Már emeli is a puskáját, de a ludak észrevehettek valamit, mert elkanyarodnak jobbra. Igaz, emelkedni nem emelkednek. „Na, ezek jók lesznek Antinak. Úgyis régen lőtt már libát” nyugtázza a tényeket a vadász.
DURRR! DURRR! –már csattan is a puska, s a második lövésre egy lúd, úgy csukja össze a szárnyait, mintha összecsomagolták volna. Egyből zuhanni kezd, majd hangos csörgéssel-zörgéssel bezuhan a nádba, majd elcsendesedik a környék. Kis idő múlva újabb zörgés. „Ez megvan! Anti már megy is a libáért.” Majd egy éles jajjj-kiáltás. „Úristen! –mi történt ott?” Ijed meg a vadőr. Egy pillanat alatt kitárazza a puskáját és szinte futva szalad az előbbi hang irányába. Kiér az útra, majd Anti nyomait követve bevág a nádasba. Előtte egy foltban le van taposva a fű. „Itt állt ez a betyár!” –gondolja magában Bandi és siet tovább arra, amerről a hang forrását sejti. Nyöszörgést hall a nádból. Elindul arra, majd kifut a fejéből a vér, mikor meglátja a földön fekvő vadászmestert. Körülötte vörösre festette a havat a vadász kiömlő vére.
Hogy van Anti? –kérdezi az elnök a vadászházhoz beforduló vadőrt.
Hát Jóska bátyám, nincs jól. A karó átszúrta a mellkasát, megsértette a szívét és átszúrta az egyik tüdőlebenyt. Szerencséje volt, hogy a kórházig kibírta valahogy.
Szegény. Jól összejött neki ez a libázás… hogy száradna el a keze, aki azt a csapdát felállította.
Úgy legyen Jóska bátyám! Úgy legyen! Nem hiszem el, hogy nem érek a nyomába annak a nyomorultnak!
Ne izgulj Bandi! –tavaszra biztos megfogjuk azt a csirkefogót!
A vadőr feldúltan néz fel a csillagokra, s ekkor veszi észre, hogy arcát kellemesen végigsimítja az első langyos déli szellő.
|
