|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #751 Dátum: 2017. Február 24. - 17:20:16 » |
|
Kedves kollégák, elnézést a közlési vágyam túltengéséért, de megint csak ide másolok egy írást, hátha ez vidámabb lesz mint az előző:
Hegyek közt
A síkon született fiú számára mindig is valami különleges, valami egzotikus volt a “hegy” , vagy főleg a „havas”. Neki már az is hegynek számított ha felment a helyi szőlőbe, hiszen a környéken minden szőllővel beültetett dombot hegynek hívtak . A domb tetején ülve , még ha csak húsz méterrel emelkedett is ki a lapájból , már kitárult a horizont , onnan el lehetett látni - ameddig a szem ellát. Ezért is örült annyira mikor megtudta, hogy az idei két hetes őszi gyakorlatot az egyik dombvidéki erdészet vendégszeretetében fogják “élvezni”. Mennyivel jobb lesz ez mint az eddigi években megszokott és megutált mezőgazdasági munka - a sáros répát puculni, vagy a fagyos tengerit csuházni! Végre igazi erdészeti munkát végezhetnek az osztállyal!
Tizedikes volt akkoriban. Már egész jól tudta az állam nyelvét , muszály volt gyorsan, még kilencedikben az első évharmadban megtanulnia, hiszen az egész iskolában körülbelül csak vagy hat magyar diák volt. Ment is szerencsére a nyelvtanulás, valahogy úgy, ahogy annak idején az úszás. Elméletben tudja az ember gyereke az alapokat, aztán akkor jönnek elő az igazi mozdulatok, mikor hatodik felkapaszkodottként lecsúszik a gumimatracról. Még jó, hogy közel volt a part, a többiek talán észre sem vették, hogy leesett. De legalább megtanúlta, hogy ha nem esik pánikba , magára mindíg számíthat. Így volt ez később is, ha valami komoly dologról volt szó, általában egyedűl dolgozott. A többiek egy kicsit ki is nézték emiatt: “nem vagy csapatjátékos” – mondták - meg “ne legyél már ennyire magadnakvaló”, vagy csak simán “te stréber!” Hát mi tagadás, volt benne igazság. De az emberek változnak, idővel, ha nem is sokat . Mostanra már beilleszkedett a társadalomba, csapatjátékos lett. Eggyütt tudott játszani, örűlni, szórakozni a többiekkel. Persze néha az ilyen tréfák vaskosnak sikerűltek, de hát a gyerekek már csak ilyenek, kegyetlenek. Na, nem valami halálosan komoly dologra kell itt gondolni, csak ártatlan, de közvidámságot okozó dolgokra, példáúl : fogkrém az alvó gyerek arcára, vagy ami egy kicsit csiklandósabb – papírszelet a lábujjak közé + öngyújtó , esetleg az alvó gyerek kivitele a harmatos éjszakába két markos legény által, persze ágyastól – természetesen a lépcsőn már nem bírták egyenesben tartani - na de csont nem tört, főleg hogy nem bírta utolérni a kissebbiket, a nagyobbik meg hát ... nagyobb volt.
Azért jól teltek a napok. Az elején volt egy kis meglepetés, mert a kb. száz gyereknek beígérték, hogy egy régi, nagyhírű pionírtáborban fognak lakni – hű de izgis lesz – aztán akkor kezdtek egy kicsit elgondolkozni a fiúk mikor meglátták a feliratokat a falakon, meg a matracokon , hogy : Bogda = Doftana. Bogda volt tehát a tábor neve ahol laktak, a Doftana viszont egy patinás - eleinte illegális kommunistákat , aztán a háború után pedig az aktuális osztályellenségeket hosszú időre vendégül látó, igazi “sötét középkori” , kommunista börtön . Aztán a fiúk pár nap alatt megszokták a tábori épületek salétromos falait, a vékony koszos matracokat, a nyikorgó vaságyakat, az udvar közepén lévő, egy szál dróton függő villanykörtétől megvilágított, fedett, de minden oldalról nyitott bádog-mosdósort. A laza ajtajú és hiányos ablakú szobákban a szúnyogok már csak esti - papucs a falhoz!- szórakozást jelentettek, azokból sokkal több volt az iskolai internátusban.
A kajával volt egy kis gond. Erre bizony a felsőbb évfolyamok is panaszkodtak, akik már jártak itt korábban. A többiről is meséltek holmi ködös rémmeséket, de ezt az alsósok természetesen csak olyan ijjesztésnek vették, ami elvárható egy felsőstől. Az első reggelinél viszont már kezdtek komolyan gyanút fogni a fiúk: kissé barna, de még nem túlságosan nyúlós, ragadós kenyér ( első nap) , igaz nem sok, de legalább mindenkinek egyformán, aztán a főfogás – egy 2 x 3,5 x 5,5 centiméteres darab szalonna személyenként – amelyik, a kenyérrel ellentétben már az első naptól nyúlós, rugalmas volt. Úgynevezett gumi, vagy cipőtalp állagú. Kinek mi jutott eszébe rólla. A megfelelő vitamiszükséglet bevitele érdekében volt növényi rost is az étlapon : egy nagykanálnyi marmaládé ... ez , hogy is mondjam csak, egy kicsit olyan gépzsírszerű, de pirosra vagy valami hasonlóra szinezett , nyomokban édeskés, vagy savanyú, talán valamilyen gyümölcs ízére emlékeztető anyag. Meg keksz. Erről nincs mit írni. Tej, na az nem volt, de tea igen. Természetesen brómozott, ahogy akkoriban mindenki hitte és terjesztette, a kamaszkori hormonok megfékezése érdekében (lehet hogy nem is volt benne semmi, de mégis volt egy jellegzetes íze, amit később a katonaságban érezhetett újra az ifjú delikvens , nosztalgiától könnyes szemel).
Ebédre a fiúk többnyire tarisznyába kapták – ugyanazt mint reggel, mert az ebédre kint került sor, a munka mezején, illetve erdején. A vacsora már meleg étel volt, amiről legyen elég ennyi.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha némely lázongó gyomrok arra vitték az amúgy is problémás korban lévő bajtársakat, hogy más forrásokból pótolják energiaszükségletüket. A felsősök közt volt egy - a magántulajdon terén szabadabb elveket valló - kis csoport, akiknek sikerűlt beszerezniük … egy libát. Valahonnan. Csak úgy kószálhatott szegény jószág az erdőben, ... hát egye meg a farkas? Hát, nem. Bár a második este már előkerűlt a néhai lúd állítólagos gazdája, mikor az újra próbálkozó fiúkat elcsípték a legközelebbi falu szélén – ilyen az ha vérszemet kap a ragadozó. Lett is pellengérre állítás, meg némi testi fenyítés – még jó, hogy a tizedikesek nem voltak benne – persze nem is laktak jól, megjegyzem. Elindúltak viszont begyűjteni a természet ajándékait: erdei gyümölcsöket, gombákat, salátákat – mind csupa biotermék, manapság vagyonokat fizetnek az ilyesmiért a sznob városiak. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a mosatlan gyümölcs meg a nyers vadsóska, nyúlsaláta még hagyján, de a gombák körül volt némi fogalmi zavar. Mármint, hogy ehetők-e? A székely bácsi azt mondaná, hogy: “minden gombát meg löhet enni, eccör” . Itt viszont, mivel nem székely nyelvterületen volt a tábor, a fiúk csak a saját tapasztalataikra hagyatkozhattak, esetleg a felsősöktől tanúlhatták a kategóriákat – ehető / nem ehető – és az elkészítési módokat. Hát, mi tagadás, ha valaki figyelmesen hallgatózott volna éjszaka a hálótermektől kellő távolságban lévő udvari latrinákig vezető út mentén, olyan félhangos gondolatokat is meghall, hogy : “… jajj, ... csak most jussak el odáig ... még egy kicsit tartsd vissza ... még húsz méter , gyorsan ... jujj ... affenébe ...” hát, lehet, hogy több volt mint húsz méter. Na de komoly baj nem történt, a toxinok reggelre kiürűltek a fiatal és életerőss szervezetekből, vagy lent, vagy fent ...
Térjünk vissza a munkára, mivelhogy fő funkcióját tekintve ez mégiscsak egy munkatábor volt. Minden reggel , mosdás , ágyvetés, egyéb kiegészítő tevékenység és persze a “reggeli” után, jött a sorakozó – négyszögbe állítva, mikoris osztályonként munkacsoportokra lett osztva a társaság és ki-ki egy benszülött helyi vezető irányítása alatt elindúlt egy többé-kevésbé közeli, de inkább távoli erdei illetve erdőszéli parcellába , természetesen gyalog – csipkebogyót, kökényt, vagy galagonyát szedni, esetleg a tavasszal ültetett csemeték körűl sarlózni a gazt, letördelni a nemkivánatos konkurens cserjék hajtásait . Jó munka volt ez egy tizenévesnek: szép őszi erdő, gyönyörű környezet, tiszta levegő, versenyszellem, meg persze kommunista munkanorma. Minadamellett a fiúk többsége élvezte, ha nem is mondta ki hangosan. Sokan közülük eddig még csak nem is láttak ennyi erdőt ami itt körülvette őket, hát még a kísérő zene : ha az ember egy kicsit eltávolodott a tábortól hajnalonta, vagy esténként – az erdőt betöltötte a kárpátok koronás királyának hangja - a szarvasbőgés.
Hárman indultak útnak munka után, kicsit késő délután, a gyönyörű szeptember végi időben. Azt tervezték, hogy addig mennek a dombok közt kanyargó, kavicsos erdei úton amíg szarvasokat nem találnak. Nem volt náluk sem puska( honnan is lett volna?) , sem fényképezőgép, csak egy kis orosz távcső, az Ábelé. Elég érdekes kis társaság volt ez a triumvirátus: Gica a moldvából bánságba telepűlt, szőke, poéta hajlamú, proletár származású, önképző értelmiségi gyerek, aki inkább vékony volt mint sportos meg ráadásúl szemüveges is , aztán Petrika a női szépség nagy hódolója – egy cigánybarna oltyán vagány gyerek, kinek az apja magasrangú katonatiszt – tehát szintén a társadalom előkelőbb rétegének tagja és harmadiknak Ábel, a magyar fiú. Ő olyan átlagos, úgy testre, mint egyéb szempontból, bár voltak olyan tagjai a közvetlen környezetének, akikkel nem közösködött( mondhatni lenézte őket), de hát van ilyen. Az emberek nem egyformák, ő sem akarta, hogy azok a maguk képére formálják, ellenált. Tehát mégis inkább egy kicsit olyan lázadó típus volt akkoriban (bár korosztályát tekintve ez is átlagosnak mondható).
Mentek, mendegéltek a gyönyörű napsütéses délutánon, megálltak néha egy kis szamócát, áfonyát, vagy kökényt eszegetni, bár Ábel nem szerette a savanyút. A vágterek mellett elhaladó út minden kanyarja új izgalmakat hozhatott, a délelőtt is az egyik ilyen embermagas újulatban láttak először dámot. Azt sem tudták mi az hirtelenében, mikor nagy zajjal megindúlt a bokrok közt, aztán amikor egyiküket csak egy méterrel elvétve átugrott egy vállig érő cserjét, majd pár ilyen ugrással eltűnt a szemük elől, akkor kiáltottak fel lelkesen : “Ű , láttad?! … dámbikaa!” Egy korábbi alkalomal, az egyik társukat meg egy derékig érő menkülő disznó borította fel a szintén derékig gazos ültetésben, szerencsére nem malacos koca, csak valami kanféle.
Valami furcsa zajt hallottak az újulaton túlról. Mintha kemény faágakat ütögetnének egymáshoz, de valahogy mégis más volt a hang. Ott a kanyar után egy rétnek kellett következnie, mert nem láttak magasabb fákat a cserjék mögött. Amint a szélső bokrokat elérték, kitárult előttük a széles zöld tisztás (inkább jókora rét) és leláttak a völgybe: szarvasok ... igazi kárpáti gímszarvasok. Először csak a teheneket látták, lehettek vagy hárman, négyen a borjúval , aztán négylábra ereszkedve még kijjébb óvatoskodtak ... jobbra vagy száz méterre ott verekedtek a bikák ... Ez aztán! … Ha ezt a többieknek elmesélik! … Micsoda gyönyörü látvány! Most láttak életükben először élő szarvasbikát - micsoda fenséges állatok! Az az erő, ahogy egymásnak rontottak, taszigálták az agancsukkal egymást, ... vajon ki lesz az erősebb? Melyikük fogja legyőzni, véresre szurkálni, belét ontani, felnyársalni a másikat, a gyengébbet? - mert a fiúk képzeletében csakis így végződhetett egy igazi lovagi párbaj. Nincs kegyelem, nincs megalkuvás, vesszen a gyengébb! Aztán , hogy az volt e az oka, hogy a fiúk cseppet sem törődtek a széliránnyal, vagy a tehenek látták meg a mozgást az erdőszélen, vagy a túl lelkes “suttogást” hallotta-e meg valamelyik antennafül, hát sosem tudjuk meg, de hirtelen eliramodott az egész társaság, tehenestűl, borjastúl, bikástúl … de akkor is szép volt! Lesz mit mesélni a többieknek!
Tovább mentek hát a fiúk is, újjabb kalandok után nézni. De gyönyörű idő is van! – mosolyogtak össze. Biztosan jó dolga van itt a vadnak, hogy már napvilágnál kijárnak a rétre verekedni a bikák. Hatalmas ez az erdő! Úgy hírlik egyike (az akkor még nagyon is élő) pártfőtitkár “saját” vadászterületeinek. Bükkös dombok, tölgyes völgyek, cseres hátak, gyertyán, szil, juhar, ihar , néhol még nyír is az újulatokban, a vizek mentén füzek, égerek és végtelen hosszú, kanyargó, fel s le mászó erdei utak ... legalábbis annak aki először jár itt. Erre való tekintettel a fiúk próbálták memorizálni az útvonalat, hogy majd haza is tudjanak találni. Ám nem sok idő múlva, egy kanyarulat után, elfogyott az út. Mi legyen most? Térjenek haza ilyen korán? Pedig ma este hosszabb a kimenő, holnap vasárnap, nincs munka, hát irány az erdő, ha már ilyen sokat eljöttek!
Mentek hát még tovább, a hangok után. Ahogy hűlt a levegő, egyre több szarvas szólalt meg, melyik távolabb, melyik közelebb. Volt amelyik egészen közel ... nincs ez még tán száz méterre sem, nézzük meg! - bökték oldalba egymást. Lépésenként osontak előre, szépen egymás után, mondhatni liba- , vagy mégis inkább - indiánsorban, bokortól bokorig, fától fáig. Figyelték a hangot, hol harsan fel bőszen , vagy csak rekedten hörög, esteleg nyög egyet fáradtan a bika. Néha úgy tűnt, mintha nem is jó irányba mennének, az előbb még jobbról szólt, most meg balról koppan az agancs ... hova tűnhetett az a bika, már itt kéne lennie ... aztán hirtlen , jobbra a bozótos aljú öreg tölgyesben , mintegy harminc méterre felcsikorog a mély torokhang, de olyan félelmetesen, mintha egy hatalmas rozsdás körfűrész küzdene egy kőkemény , szikkadt gyertyánrönkkel ... hát bizony a fiúk meg is ijjedtek volna, ha egy másodpercre rá meg nem szólal a hátuk mögűl a másik bika - jó ha volt húsz méterre ... és még közelednek is mindketten ... “Uram ne hagyj el!” – villanhatna át a fiúk agyán , de ez akkoriban még nem volt divatban. Aztán a fogak vacogása, vagy a szemek ijjedt forgása, de az is lehet, hogy csak a szél - elárulta jelenlétüket – és a két bika nagy recsegés, ágtörés kíséretében eltörtetett, elrobajlott, erdőn, bozóton keresztűl. ( Ezt megúsztátok nyavalyások! )
Lassan , de megállíthatalanúl ereszkedett az este. Leűltek egy kicsit mikor kiértek az alaktalan, egész domboldalt beborító parcella szélére. De vajon melyik is ez a parcella? Hogy is kell visszamenni a táborba? … hát, vakarják a fülüket gondolatban, meg kellene találni azt a kövesutat amin jöttek, ha az megvan, onnantól már sinen, akarom mondani, jó úton vannak, illetve lesznek. Csak azt nem tudták eldönteni, hogy ebben a völgyben, vagy a másikban volt az, hogy elfogyott az út? Valahova menni kell, még pedig gyorsan, mert most már komolyan sötétedik. Ivóvizük nincs, ételük még annyi sem és ha jól meggondolják senki sem tudja, hogy ide jöttek, vagy hogy egyáltalán eljöttek … Nagy cirkusz lessz ha előkerűlnek késő éjszaka, hát még ha teljesen eltévednek … Mert egy kicsit, bizony ha nem is mondták ki, de eltévedtek. Még éppen annyit lehetett látni, hogy kerestek egy földutat, amolyan léniafélét, ami reményeik szerint arra a kövesútra vezet ami hazaviszi őket. Mennyire jó is lessz majd viszontlátni a tábor otthonos barakkjait ! Hátha valaki félreteszi nekik a vacsorát is ... csak hát ilyesmire még nem volt példa a lakóközösség történetében .
Mentek tovább a sötétben. Néha ilyenkor az embernek eszébejut, hogy tegnapelőtt, bogyószedés közben az egyik gazos, bokros dombtetőn látott először igazi farkast. Méghozzá kettőt is, fényes nappal. Mi van ha most belesétálnak egy ilyen éhező, nyálát csorgató , kegyetlen, emberevő farkasfalkába? … Hát jobb inkább nem is gondolni az ilyesmire. Haza kell találniuk ... Szerencséjükre az ég nem volt felhős, a csillagfényben még látszott annyi , hogy az úton haladnak. Vagy valami olyasfélén. Még jó hogy Petrika megy elől, végülis az ő apja az ezredes vagy miafene, neki kell tudnia tájékozódni ... Gica megy utánna, a Petrika vállán tartja a kezét, így csak nem marad el ... Ábel zárja a sort, büszkesége tiltja, hogy ő is vak módjára tapogatózzon, de legalább annyit lát, ami az előtte haladó sorstársának a csizmája szegélye – két kis villanó fehér csík, néha botladozó, kicsit csámpás, de legalább fehér ... a remény színe.
Mentek, csak mentek a sötét csendben, kicsit megszeppenve ... Dirr! … Durr! … hangzik az éjszakában . Meg kéne őket keresni, kiabálni kéne – suttogja óvatosan Gica. Hát nem hiszem , hogy ezek jó emberek, ilyenkor csak vadorzók járhatnak az erdőn – vélekedik a másik kettő . Akkor meg menjünk gyorsan minnél távolabb tőllük ! ... de csak halkan. Feszűlt idegekkel haladnak tovább , de ... ki tudja hova? … aztán Petrika lába egy fél óra múlva keményet tapint. Ahogy jobban körülnéznek, már látszik is a kavicsos út keskeny, de világosabb szalagja, a fák rájuk boruló koronái közt beszűrődő csillagfényben. Megvan az út! De vajon ez az az út-e? Hát, nem sokat gondolkodtak rajta, elindúltak. Csak egy pillanatra tanakodtak még, jobbra vagy balra? Lényeges kérdés ... aztán a fáradtság és a vakszerencsében való bizalom úgy dönt: arra kell menni amerre lejt az út. Megható ez a magabiztosság ... De szerencséjük volt. Piszkos nagy szerencséjük volt akkor este a fiúknak. Nem csak azért, mert egy újjabb fél órai erőltetett loholás, bukdácsolás, bokaütődés és némi szitkozódás után meglátták a fényt , az áldott fényt ... ami tényleg a tábori mosdó egyszál villanykörtéje volt , ... hanem azért is szerencséjük volt, mert aznap este – szombat lévén – a felügyelő is lazábban vette az esti névsorolvasást, mondjuk ki - teljesen elhanyagolta.
A három fiú , pár óra erejéig belekóstolt a vadonba. Azt mondják, az ember el tud tévedni a Kárpátokban napokra, Észak Amerikában hetekre - hónapokra, Afrikában évekre, s a Tajgában talán örökre. Még jó, hogy a mi fiaink csak kicsiny Erdélyország szomszédságában , a Bánságban tévedtek el.
***
Hegyek, ezek már igazi hegyek. Erdély legszebb városa Brassó. Legalábbis annak aki itt tölti gondtalan ifjuságát. Brassó pedig egy medencében fekszik, tehát értelemszerüen hegyek veszik körűl. A Keresztény Havas, A Nagykő Havas, kicsit arrébb a Királykő. Gyönyörű , természet alkotta helyek, égigérő fákkal, árnyas szurdokokkal, magas , szélfútta ormokkal, sziklás bércekkel , meredek kőgörgetegekkel. Nyáron tündöklő zöldbe öltöznek, télen vakító fehér hó fedi kőcsontos testüket, de mégis ősszel a legszebbek. Azt a színkavalkádot szavakkal leírni nehéz: a fenyvesek komoly zöldje váltakozik a bükkösök rozsdavörös , juharoktól sárágás, néhol barnuló gyertyános oldalaival, a vörösfenyő narancssárga gerinceivel. A nyergekben itt-ott sötét, szívós , görcsösen kapaszkodó cirbolyákat tép a szél, még feljebb a gyalogfenyő simúl a gerincek alatt a kőgörgeteges falakhoz. Fent a tetőn legtöbbször csak pár centis fű, sovány alpesi legelő várja a lentről érkező, lihegő, izzadt, sajgó izmú vándort, akinek mégis megtelik a szíve boldogsággal ennyi szépség láttán. Ezeket a hegyeket nem lehet nem szeretni.
Korán indúl a busz, még sötétben. Kevesen ülnek rajta, néha még szállnak fel, de többen le, így hamarosan már csak ketten utaznak , ki a város szélére, vagyis inkább a külváros végére. Onnan már csak gyalogosan visz az út, fel a Nagykőre. Hátizsák van rajtuk, bene kis csomag elemózsia, kis flakon víz, nem kell sok, fent a hegyen úgyis bőven lesz víz. Átvágnak az első erdős hegylábon, rövidebb így rajta keresztűl, mint megkerűlni. Most átkelnek a főúton, innen már tényleg a havas oldalába emelkedik az út, a szélső legelőn keresztűl. Mehettek volna vonattal is az első állomásig, onnan egyenesen( illetve nagyonis kanyarogva ) felvisz egy erdei út a tető irányába. Vagy mehetnének a Hétlépcsőn, fel a szurdokba. Az is nagyon szép útvonal, csak ilyenkor hétvégén elég sok a túrista arrafelé. Nem mintha a fiúk nem túristák lennének, csak nem olyan átlagosak. Erdőmérnök hallgatók, másodévesek. Egy székely és egy magyar, de értik egymást, szótár nélkül, amúgy sem sokat beszélnek.
Nem a kijelölt úton mennek, hanem csak úgy fel a hegyre, amerre lehet. Hol egy hegylábon , hol egy kissebb völgyben kapaszkodnak, lihegve, néha megállva. Mellettük kalangyára hajigált , csupasz fatörzsekkel eltorlaszolt patak zúg lefelé, itt egymás szavát sem értenék. Feljebb az ér már csak suttog, csorog, épp csak létezik. Ott a legtisztább a víz, nekihasalva isznak, ez finomabb bárminél amit eddig ittak életükben. A székely megy elől, a másik követi. Aztán ha kedvük úgy tarja, cserélnek. Nincs rang, nics főnök, egyenlőek. Meredek az ösvény, lassan mennek, de így is gyorsabban mint egy átlagos városi túrista. Fiatalok, karcsúak, bírják magukat. A székely fiú Barna, vagyis csak Barni, így szólítják. Pedig szőke, abból is a legfehérebb fajta. A másik , Ábel, csak egyszerüen barna, így nyár végén a bőre is, haja is , szeme is. Kicsit magasabb , lehet, hogy erősebb is, de nem hagyja le társát, egyformán haladnak. Csak közben szemükkel isszák, orrukkal szippantják, szinte nyelvükkel is érzik, élvezik a tájat, a jó időt, az őszt, a szabadságot.
Felérnek egy kissebb gerincre, ez még erdővel borított, rajta ritka aljú százados bükkös. Van ösvény is - vajon hova vezet? Hamarosan meglátják az erdészházat. Vagyis inkább vadászház, amolyan feketére pácolt, rönkökből ácsolt kárpáti kalyiba. Ablakain rács, vasalt ajtaján lakat , itt sem lehet a szerencsére bízni a javakat. Tovább mennek, egyre csak feljebb. Már vált az erdő, itt lucfenyő - helyenként néhány hatalmas jegenyével tűzdelve - borítja az oldalakat. Egy kis nyereg alá érnek. A pár évvel ezelőtti széltörés helyén két-három méter magas, átláthatatlan fenyves újulat sűrűsödik. Ábelnek eszébe jut, hogy tavasszal már látott ilyen helyen medvenyomokat, nagyokat, meg mellette kicsiket is. Akkor bizony, ha tolla lett volna, mint a nyírfajdnak, minden tollán szeme nyíllott volna. De nem volt baj, másfelé mentek a mackók. “Vagy csak én tértem hamar másfelé?” – morfondírozik. Most is gyorsan, s nem kis zajjal hatolnak át az ötven méternyi sűrűn, ilyen helyen nem kiváncsiak a medvére. Pedig jó lenne látni azt is, messzebről. Eddig csak a nyomát sikerűlt. A városban úgy tartják , aki medvét akar látni, csak menjen ki este a Ragadó-ba, ahol a busz fordúl, ott a kukákra jönnek sötétedéskor. Hát ezek a fiúk nem ilyen medvére kiváncsiak. Most inkább nem is medvére hanem szarvasra szeretnének bukkanni. Október eleje van, itt még tart a szarvasbőgés, vagyis inkább csak pár napja kezdődhetett. Na majd este kiderűl, a hangokból. Addig is fel, csak egyre fel. Mármint hegyre fel!
Az egyik meredeken felfutó hegylábra érve a nagyerdő elmarad jobboldalt, s egy széles katlanszerű völgy nyílik helyette, benne összevissza fatörzsek, háznyi sziklák és fenyőcsemeték hektárszámra . Balról még itt a szálas fenyves, közte és a nagy széltörés közt, a lépésnyi széles gerincen halad feljebb az ösvény, vagy inkább vadcsapás . Jó így menni, csak úgy szemre, érzésre. Olyan mint egy felfedezés. Nincs jelzés, nincsenek kiépített pihenőhelyek, sem lármás túristák akik elrontják a hegy hangulatát, szemetelnek, kiabálnak, megtörik, megölik a csendet. Ilyenkor még van esélye az embernek, hogy vadat is lásson. Ni csak, mi az ott feljebb? Egy rőt, barás test nyomakodik kifelé jobbról az újulatból – hamar elő a kukkert – egy szarvastehén, a borjával. Nincs idő fényképezni őket, már be is váltottak a bal oldali szálasba. Nem baj, legalább látták . Szépek voltak, egészségesek, s nem féltek. Nem sok farkas járhat mostanában errefelé. Pedig télen leereszkednek azok is egészen a város határába.
Száz méterrel előrébb, s harminccal feljebb egy nagy, szürkésbarna madár kel fel egy tuskó mellől, majd szalad be gyorsan az erdőbe. Siketfajd tyúk , minden bizonnyal. Úgy látszik itt tényleg nyugalma van a vadnak. Most már nemsokára felérnek, még párszáz méternyi enyhe emelkedő, innen már csak kis foltokban nőnek alacsony fenyőfák, zöld szigetek a sárguló, szikkadt alpesi legelőben. Még egy kis séta és elérik a napfényben fürdő bércet, mely hirtelen szakad a mélybe. Most már megpihennek, innen nincs tovább, nem mehetnek feljebb. Igaz nincs csúcs, de fent vannak a tetőn. Alattuk százméteres sziklafal, innen fentről a semmibe lógathatja a lábát az ember, ha akarja. A fiúk inkább elheverednek az illatos kakukkfűvel tarkított apró gyepen, a vékony talaj, a mohos kövek még őrzik a nyári nap melegét. Gyönyörű október!
Hangtalanúl, testtelenűl, súlytalanúl telik az idő. Jóllaktak, ittak, csak hevernek a fűben. Nézik a havasi csókákat, sárgacsőrű varjakat, amelyek a bérc alól az erdőből emelkednek fel a tetőig a meleg levegővel. Nagyon bizalmasak, van amelyik tíz méterre száll le bogarászni . Néha egy-egy csillogó tollú, szénfekete hollópárt is odafúj a szél , mély korrogó hangjuk messze kilóméterekre elhallatszik. Órák telhettek el, gondolják a fiúk. Lassan indúlni kéne, így az egyik. Van még idő, mondja a másik. Hosszú az út lefelé is, ugyanannyi mint felfelé. Hát jó, akkor menjünk. Megint csak másik gerincen ereszkednek, azon is van még két kissebb , sziklás csúcsféle, ami kilátszik az erdőből. Odáig még fel kellene mászni, onnan át lehet látni a másik völgybe. Kis séta, kis kapaszkodó, már fent is vannak. Hát nem megérte? Alattuk , az északi oldalon terül el a fenyves - zöld Erdélyország , ameddig csak szemük befogja a távolságot. Erdélyország , az erdők országa.
Most csendűl fel először a hang. Áthatol a völgyön, felhömpölyög hozzájuk a sziklacsúcsra, beleborzonganak. Hátra kell fordúlniuk, keresik a testet, de még nem látni, valahol ott van a túlsó oldalon, a hang az aljból jön felfelé. Most balra is megszólal egy koronás úr. Micsoda erő van ebben az érdes, recsegő, zengő hangban ! Micsoda ősi, hatalmas erő, az igazi vad élet ereje, a szerelmes bika hangja ... Még le lehet űlni. Még van idő. Hátha megmutatják magukat ... Hátha össze is csapnak, az lenne ám az igazi előadás! Ilyen páholyból még a királyok sem nézhetik! Egyre-másra szólalnak meg a bikák, a völgyekbe már nem süt be a nap, jó régóta, már hűl a levegő, forr a bikák vére. Hallani őket, de nem látni. Néha mozdúl egy test, mintha az lenne, vagy csak azt vélik benne látni? A képzelet játszik a szem ellenében. Hosszú ideig hallgatják a hangokat, ezt az utánozhatalan koncertet. Hiába vannak csodálatos tehetséggel megáldott, sokat gyakorló vadászok, valahogy mégsem az igazi amikor ember fújja a bőgőkürtöt. Olyan, vagyis majdnem olyan, de mégsem az igazi. Ha az ember az igazit akarja hallani, fel kell ide másznia.
Aztán, jó idő múlva, egyikük órájára néz. Mindjárt hat óra. Négy óra volt az út felfelé, ugyanannyi lefelé is. Akkor bizony most már indúlni kell, mégpedig sebesen, így is sötét lesz mire leérnek. Vajon elérik-e még a buszt? – szakad meg prózai módon a koncert. Hát akkor lefelé! Egyenest, toronyiránt. Azért egyikük csak előveszi az eddig hanyagolt térképet, hamar betájolják magukat, megtervezik a visszautat: itt lemegyünk ezen a gerincen, aztán az erdős hegylábon már meg kell találjuk a kék kört. Hát a végén mégiscsak a túristajelzés visz haza! Gyerünk! Gyorsan iramodnak, köves ösvényen, karvastag fenyőgyökerek közt, térdficamító meredeken. Eleinte még bizakodóan. Nem lessz itt semmi baj, meglesz a jelzés, aztán gyerekjáték. Mindig csak lefelé. Elérik a bükkös hegylábat, itt már sötét az erdő alja. Még pár lépés és - igen, megvan a kék kör! Csakhogy most már alíg látni. Fától fáig mennek, néha eltévesztik az irányt. Akkor vissza az utolsó jelzésig, onnan megnézni, hogy merre mutat a jel – az előbb egy kicsit balra mentünk, most már megvan a jó irány. Aztán hamarosan már annyira sötét lesz, hogy világítani kéne. Persze lámpa nincs, nem úgy készültek, hogy estig maradnak. Öngyújtó lobbanó fényénél nézik a kopott festéket, amíg látják. A hegyláb kanyarodik, a fákon nincs több jelzés ... lehet, hogy az egyik kövön volt ? Barni pár lépést előre megy, hátha meglesz – híjj , azta ...! – egy gödröt talált. Még jó hogy lábát nem törte. Most már teljesen elveszett a jel. A gyújtó is kifogyott , … de nincs értelme visszafordúlni se . Marad az egyetlen út, a lefelé. Vizet kell keresni, a víz mindig levisz a völgybe. Valamelyikbe.
Fülelnek. Hallatszik valami. Kutyaugatás, távolról. Meg ez a surrogó, állandó nesz. Ha? - Víz! … Már a parton bukdácsolnak. Alíg látnak valamit, de a naplemente utáni szürkületet felváltja a teljes, fekete éjszaka, szemük hozzászokik, újra látni kezdenek a ritkuló koronák közt átszűrődő csillagfényben. Most már bátrabban kerülgetik a fákat, egyre csak lefelé, kőről kőre, át a kidőlt fatörzsön, el a fekete szikla mellett ... Egyre közelebbről hallatszik a kutyaugatás. „Megmenekültünk!” – gondolják a fiúk ... és ötven méter múlva kiérnek az erdő szélére. Szaladnak lefelé, szinte boldogan , a hűs harmattól csillogó széles legelőn. A hatalmas, bozontos, levágottfülű medvefogó kutyák meg szélvészként felfelé, az esztenáról ... „Azzanyátokkeservesmindenit! … Nemmésszel Téee!” - a fiúk nagyot kerűlnek, kifulladva, bottal a kézben ... “Már látszik az út. Huhhh ... Megvagyunk, most már hazatalálunk.”
***
Csikorog a hó. Keményre fagyott az este óta. Megbírja az embert. A nyomokat követik. A vezető nem jött velük, csak megmutatta az út elejét, aztán letért jobbra egy másik erdőfolt felé. Hamarosan el kell érniük a kis nyeregben azt a keskeny hópadot amit már az este megnéztek lentről a kalyibától , távcsövön . Itt vigyázni kell , ha mellé csúszik az ember lába, akkor hosszú lessz a szánkázás lefelé … Szerencsére jól látnak, az égen csillagok milliárdjai világítanak. Alföldi ember talán még soha nem is látott ennyi csillagot. Csak ilyen magasan, ilyen tiszta levegőben lehet ilyen égboltot látni. Ábelnek eszébe jut mit mondott az este, mikor szállásadójuk megkérdezte, hogy meg vannak-é elégedve a kalyibával: ez egy háromezer milliárd csillagos hotel! - ha nem is komfort csillagokban ...
A tegnap érkeztek, késő délután, még éppen volt idő körülnézni, berendezkedni. Minden amit hoztak, a hátukon jött fel, így minimális a felszerelés. Két napi élelem, hálózsák, meleg ruha, váltással. Erre, mármint a ruhaváltásra nemsokára, már odafent sor kerülhet, ahogy a házigazda megjósolta. A kunyhó ezernégyszáz valahány méteren van, a dürgőhely pedig, fent a gerinc alatt, ezerhétszázon felűl, jóval . Fél háromkor csörgött az óra. Ébresztő , felkelniii! – suttogta egyikük, kissé rekedten. Nem mindenki akart kibújni a jó meleg hálózsákból. A tegnap este egy kicsit elhúzódott a beszélgetés, amihez jócskán hozzájárult a hazai ellátmány - leányka és furmint ... errefelé nem terem ilyesmi . Meg kellett ünnepelni a máramarosi barátokkal a viszontlátást. Végül aztán mégiscsak elfújta valaki a gyertyát, miután még jól megrakták a tüzet . Jól ég ez a száraz fenyő – onnan túlról, az alpesi legelő másik oldalán összedőlt hodályból hozták, aztán felhasogatták, de nem túl apróra, hogy sokáig tartson. A kaylibában már az ősz, vagyis a nyár vége óta nem rakott tüzet senki, de a belseje száraz maradt az esők után is, legalábbis a tűzhely feletti , furfangos nyílással épített tetőrész zsindejei. Ezzel ellentétben az ágy deszkája egy kicsit be volt ázva, de volt aki hozott izolírt, más meg rajta hagyta a juhászok itt talált szárazabb paplanjait – derékaljnak. A tűz meg csak égett, melegített, szépen sárgán világított a huzatos , putriszagú kis kunyhó oldalában, először csak lent ... aztán valaki , úgy éjfél előtt valamennyivel azt mondta félálomban : … ég a tető, … Ég a tető! – de azért nem bújt ki a zsákjából . Ketten - a fiatalabbak - hamarabb otthagyták a hálózsák kétes biztonságát és csipás szemmel, de szaporán bakancsot húztak , aztán kitaszigálták a magas hótorlasztól épp hogy csak pár arasznyira nyitható deszka-ajtót és a bentről jövő, egyre lelkesebb biztatás és szakértő útmutatás irányítása alatt - néhány tucat hógolyóval , röhégcselve eloltották a száraz zsindelybe belekapott tüzet. Mi lett volna, ha senki sem ébred fel? … bizony égnek állt volna a hajuk, meglehet. Aztán mégiscsak visszafeküdtek, pár órára, de nem raktak többet a tűzre.
Lassan törtetnek felfelé. Milyen tiszta a levegő! Hihetelenűl tiszta. Kicsit csípős, de nincs több , illetve kevesebb mint minusz öt-tíz fok – mondta a kísérő induláskor. Már elhagyták a hópadot, mely egy kicsit átbukik a keskeny mellék-gerincen, de még elég stabil, hogy biztos járás essen rajta. Nemsokára letérnek a bal oldali nyomra, majd egy kis utolsó emelkedő előtt elválnak. Egyikük marad a fiatalos oldalban, a másik felmegy a főgerinc alá, a sötét szálasba. Már látszik a keleti égbolt peremén, hogy valami kezdődik. Az örökké fagyos Végtelen Feketeség megenyhült és ajándékot adott a Földnek . Színek jelentek meg. Az ég pereme mély, sötét kékessé, majd lilává, percek alatt bíborrá sejlik . Sietni kell. Még száz méter. Még ötven az erdőig. Bent még alíg lehet látni, az ember fától fáig tapogatózik, ágba ütközik. Belesüpped a lába egy puhább foltba - túl közel ment egy nagyobb fához ami lehajló koronájával megvédte a havat a fagytól. Ott arrébb sejlik egy tisztás, ott talán jó lesz.
Ábel már olvasott a siketfajd kakasának dürgéséről, számos nagy vadászíró szemein keresztűl látta a nagy fekete madarat, az olvasott betűkből hallotta a furcsa, kattogást, kloppogást, sikitolást, de vajon milyen is lehet saját szemével látni, saját füleivel hallani? Csendben elhelyezkedik az egyik emberderéknál vastagabb fenyő hómentes tövében. Leveszi a hátizsákját, kiveszi belőlle a kabátot, lába alá tör néhány mélyre hajló fenyőgallyat, hogy ne a havon ropogjon, ha fel akarna állni. Legalább jobban látja a tisztás túloldalán magasodó fákat. Hátha ezek valamelyike a beszállófa?! A zsák túl alacsony, kényelmetlen az ülés - még elkotor némi havat a lába alóli hótölcsérből, visszarakja a gallyakat – na most már elég a fészkelődésből. Csak annyi a szabály, hogy mozdulatlannak kell maradni – mondta a helyi benszülött . Úgy két, maximum három órát. Az első tíz percben rájött, hogy mégsem fog megszáradni a hátán a vizesre izzadt alsóruha. “Hát ezt bizony elszámítottad , komám!” – húzza összébb magán a rongyhalmazt, próbál nekidűlni a fának. Kicsit kényelmetlen míg el nem találja a megfelelő pozíciót, de már jobb. Lassan világosodik a tisztás.
Hangok hallatszanak. Mintha egy nagy fakopáncs kopogna szaggatottan, ritmikusan az öreg, beteg fákon. Több helyen is. Ilyen korán kezdik errefelé a fadoktorok a rendelést? Pedig tegnap alíg hallott egy két kósza rigót. Itt még madár is ritkán jár, az is csak csendben , hiszen még a völgyben is csak alíg tavaszodik . Tudatában próbálja felidézni, hogyan is írták le a nagy elődök azokat a hangokat ... de régen olvasta, fel kellett volna frissíteni ... Volt a klopp-klopp, aztán a plöpp-plöpp, majd a siki-siki ... vagy valami ilyesmi. Ha majd közelebbről hallatszik, rá fog jönni … Fázik. Mégis csak le kellett volna cserélni azt a pólót. De akkor az inget is, abból meg nincs kettő. Fene ezt a hely- meg súly-spórolást ... Keményebben húzza össze magán a zöld polár kabátot . “Akkor is kitartok .” … Már egészen jól lehet látni az ágakat, ott a száraz luc tetején. Ha itt lenne az a híres madár, már megmozdúlt volna. „Lehet, hogy nem jó helyet választottam?” – egyre csak kattognak a kerekek az agyában. A neszeket figyeli, néha óvatosan nyújtogatja a nyakát, körbenéz . Semmi mozgás. Még várni kell ... Fázik a lába is. Hiába a bélelt nadrág, meg a polár jégeralsó (természetesen levelibékazöld) , kellett volna egy takaró is, vagy les-zsák , amibe belecsavarja magát. Na majd legközelebb. Ha jövőre is meghívják. Sokan vannak az országban – mondta vendéglátójuk – akik szeretik a természetet: műkedvelő túrázók, madarászok, vadászok. Ezeknek csak töredéke járt már télen is magas hegyen, alpesi zónában. Még kevesebb ezek közűl aki már hallott, látott siketfajdkakast dürögni. “Érezd hát magad hát megtisztelve” – emlékezik vissza. Most már nem is fázik annyira.
Még fél óra nyolcig . Azt mondták annál tovább nem érdemes űlni, ha addig nem jött, akkor máshol kell próbálkozni, másnap. “Hát így jártál , van ilyen” – vigasztalja magát. Teljesen kivilágosodott közben, most már tényleg nincs értelme tovább űlni. Szedelőzködik, mocorog, szöszmötöl, úgyis mindegy most már. Visszaóvatoskodik az erdő szélére – de még mindíg csak csendben, már amennyire a csikorgó hóban lehet. Azért még jobb lábbal belesüpped a puhább hóba térdig , egy erdőszéli hatalmas fenyő alatt. Csak magában káromkodik, … hátha mégis látni fog még valamit !? Most már legalább jó a fény , kitűnően lehetne fényképezni. Elképesztő ez a kék ég! Száz méter múlva odaér a luc-fiataloshoz ahol barátja letért. Halkan surrogva áttör az alacsony szélső fák gyűrüjén , - psszt – inti csendre társa a kis tisztás szélén - ” Ülj le, az előbb hallottam valamit, ott lejjebb a völgyben.” Alattuk évtizedes széltörés, de a méters hóból csak az új élet páröles , néhol hótehertől ívbe görbűlt ifjú fái látszanak ki, mindeniknek saját kis , olvadás által képződött hótölcsér mélyül a tövéig. Micsoda kilátás! Ellátni tíz-húsz, ötven kilóméterre … vagy még tovább ! És ezek a színek! – fent a legtisztább kék , lent az élő , fénylő zöld, és mindenütt a fehér ... csillogó, szikrázó, végtelennek tűnő hófehér. Hihetelenűl gyönyörű!
Zúgás hallatszik, jobbról az erdő felől, ahonan pár perccel ezelőtt eljött. Mindketten odanéznek ... kifeszített szárnyakkal, mint egy vaskos rakéta, hatalmas fekete madár süvít el előttük keresztben, úgy ötven méterrel lejjebb, a völgy felett, szinte súrolja a magasabb fák hegyét. Csak néhány másodpercnyi tünemény ... De az volt, mindketten látták. Az erdők fekete nászruhás, máskor oly rejtőzködő, hallgatag lakója, a Nagykakas.
Egyszeri vadász
|
