Így írunk mi...

[Sziju]

Az nem baj, ha egy történet két helyen is olvasható, itt, meg a kultúra rovatban is. Itt a frissessége a jó, ott meg, hogy bármikor elővehető.

[Tomek]

Mindenkinek köszönöm az elismerő szavakat, és az észrevételeket. 

[St.Girgesz]

Igaz nem az,a mit már hetek óta nem tudok befejezni, de remélem azért tetszeni fog a legújabb írásom. A hibákért elnézést, de kb. egy perce fejeztem be

VÁNDOROK

Régóta járta már a világot. Öreg volt és pont vénségére kellett elhagynia a vidéket, ahol felnőtt, ahol ifjúságát töltötte és ahol leszármazottjai most is élnek. Ők kergették el az ő erdejéből. Őzbak volt, valaha fajtájának éke, mely egy eldugott kis erdőt és a mellette elterülő, ember nem járta rétet koronázta.  Hatalmas agancsait büszkén és magasan hordta, miközben végigjárta birodalmát. Régen fejüket lesunyva kotródtak el előle a fiatalabb bakok, de az idő eljárt felette is. A sors kegyetlen tréfájából ő még mindig az erdőket járta, holott a vele egykorúak már mind elhullottak a környék erdeiből.
Áll. Nézi a kis eret, mely előtte folyik, s melyhez az út pora vonzotta, hogy szomját oltsa. Nézi a vizet és érzi megint azt a reggelt. Akkor is egy kis patakhoz igyekezett, mely a hegyekből sietett az alföldi folyó felé, miközben hűs vizet hozott az ő kis erdejébe. Óvatosan kilépett a bokrok közül, bár ez az óvatosság inkább ösztönös volt, mint szándékos. Veszéllyel már rég nem találkozott, ellenfelei még mindig nem voltak… hát mitől tartson ő, a liget királya? Lehajolt, hogy igyon, és ekkor belemart valami a jobb lábába, majd hallotta az éles durranást is, mely a reggel békéjét szétszakította. Elugrott és teljes erejéből futott a biztonságot jelentő sűrű felé. Bevágott a bokrok közé és meg sem állt addig, amíg csak el nem érte az erdő legsűrűbb kökényesét. Elfáradt. Elfeküdt, miközben szemügyre vette a sebet. Vérzett, de nem volt vészes. Tudta mozgatni a lábát, a terhelést is bírta, de fájt...
Ettől a naptól kezdve megváltozott az élete. Sebe először begyulladt, ő meg lábra sem bírt állni a láztól. Lefogyott, elvesztette magabiztosságát és mire felépült véget ért a párzás ideje. Ez volt az első év, mikor nem sikerült párt találnia, de a lényeg, hogy megúszta. Felépült, de lába még sokszor fájt. Aztán jött a tél, mely kemény volt, de a tapasztalatai segítették, hogy túlélje. Lefogyva, csapzottan élvezte az igazi tavasz első sugarait és ekkor még nem tudta, hogy soha többet nem látja ezt a vidéket. Miközben feküdt az erdő szélén és kérődzött a reggeli legelészés után, egy fiatal bak lépett ki a tisztás túloldalán ég felé igyekvő bodzabokrok közül. Egyből felpattant, mert nem bírta elviselni azt a pimasz, fiatalos lendületet, ahogy a másik bak megjelent az ő területén. Amaz persze észrevette és hangos riasztással adta tudtára, hogy nem szándékozik eltakarodni a tisztásról. Egy darabig méregették egymást, de minden egyes perccel egy-egy lépéssel közelebb kerültek egymáshoz. Az ő idegei adták fel először. Megugrott a másik felé, majd pár lépésre tőle srégan felágaskodott, hogy addigra letisztított agancsával a legideálisabb pózban próbálja a másikat megszúrni.  Amaz nem volt felkészülve ilyen taktikákra, így teljesen meglepte ez a mozdulat. Kitért az öreg elől, de nem futott el. Ahogy ő megint az első lábára nehezedett a következő támadáshoz, a fiatal bak oldalról nekiugrott és ezzel eldől a csata. No nem azért, mert megsérült volna, vagy akkora ütést kapott… nem! Csak az ütés pont azt az átkozott sebhelyet érte. Azonnal belenyilallott a fájdalom és lába szinte tehetetlen koloncként viselkedett ezek után. Persze nem tudta már az évek során összegyűjtött harci tapasztalatait használni. Csak arra volt elég ez a kincs, hogy újabb seb nélkül elhagyhassa a csata helyszínét, melyen a fiatal bak hangos ugatással és ágzörgetéssel adta a környék tudtára, hogy ő az erdő új királya.

Hát így kezdődött az ő vándorlása. Akkor elhagyta a jól ismert vidéket, mert a sok erős bak között nem tudott helyet kivívni magának fájó lábával, mellyel örült, ha járni tudott, nemhogy harcolni. Újabb és újabb vidékek tűntek fel előtte és tűntek el mögötte, ahogy a helyi lovagok mind messzebb és messzebb üldözték otthonától. Végül odáig jutott, hogy már kerülte a többi bakot. Magabiztossága megtört a sok vesztes viadalban, és noha lába már megint nem fájt, nem mert újra kiállni egy csatára. Nem érezte magát elég erősnek hozzá. Eltökélte, hogy keres egy nyugodt helyet, és ott megerősödik. Aztán visszaveszi birodalmát… és nem vette észre, hogy ha egy tócsába néz, onnét már egy szürkülő homlokú, vastag nyakú harcos néz rá vissza. Igaz, fegyvere még most is irigylésre méltó, de hát egyre kevesebbet mozog, ha nem muszáj.
Itt most jó volt neki. A környéken szinte alig van bak. Igaz a csinos sutákból is hiány van, de ne válogasson, aki új helyre költözött. Napok óta járta ezt a vidéket, felfedezte magának az ültetett akácosokat, a köztük meghúzódó szántókat, melyeken könnyű volt járni a laza homok miatt és a dús füvű legelőket, melyek nagy ritkán felváltották az erdők között megbúvó felsértett hátú földet. Megtalálta ezt a kis erecskét is és berendezkedett az egyik, az eret körbenövő kökényesbe. Újra erősnek kezdte érezni magát, és nem vette észre, hogy az erősödő napsütésben messziről néha megcsillan valami az erdő szélén.   

Dühös volt!- hetek óta dolgozik rendületlenül, felügyeli a papírmunkát, éjjel szánt, nappal vet, szabadidejében a társaság adósságának ledolgozásán fáradozik, alvás helyett pedig az otthoni munkákat végzi… és ilyen fricskát kapni az orra alá! Nincs igazság ezen a földön! Szíve egész végig zakatol, ahogy a Duna-Tisza közének buckái között kanyargó, zötyögős úton hazafele száguldva hazafelé tart. Mérgében eldönti, hogy otthagyja az egész bagázst az újonnan kinevezett senkiházival és az őt mellőző főnökökkel együtt. Otthagyja az őt kinevető, alá kirendelt csapatot is, hadd nevessenek az ő keserűségén! Hát ezért fáradt már hónapok, évek óta? Ezért hagyta, hogy a szeme előtt hulljon szét a családja? Felesége nem bírta a sok egyedüllétet és hazaköltözött idős szüleihez. Gyerekei pedig az ő példáját követték és több időt szenteltek munkájuknak, mint a családjuknak. Hazaért. Hangosan dörren az ajtó amit teljes erejéből vágott be maga után, mintha ezzel ki tudná zárni szívéből a megaláztatottságot, mely a cégnél érte és a dühöt, melyet amiatt érzett, hogy hiába volt minden erőfeszítése, mégsem őt nevezték ki a megüresedett vezetői posztra. Ösztönösen öltözött, mint az elmúlt egy-két évben olyan sokszor, mikor pihenés helyett az erdőben keresett megnyugvást a hétköznapok nyűge elől. Vette tarisznyáját, megtöltötte ennivalóval, hátizsákjába eltett két üveg tiszta vizet egy marék sörétet és egy doboz lőszert, majd vállára vette puskáit. Mérges volt és idegességében nem is gondolkodott. Csak el innét. Itthagyni a sok, magától elszállt, ellenséges embert! Ha egy évig sem kerül elő, hát ő azt sem bánja, csak el innét… Mikor kilépett a ház ajtaján, bezárta azt, majd a kulcsot mérgében teljes erőből elhajította. Beszállt a kocsiba és porfelhőt hagyva maga után elviharzott a ház elől álló autóval. Ment, ment, nem törődve semmivel, majd hirtelen lefékezve félrehúzódott az út szélére. Eszébe jutott, hogy látott ő mostanában egy bakot –nem fogja itt hagyni ennek a csürhének. Úgyis elmegy, hát vigyen magával legalább egy szép emléket erről a helyről.
Lezárta autóját és semmivel sem törődve beváltott az erdőbe.
Sétált a jól ismert fák között, hallgatta a madárfüttyöt, mely mindig megnyugtatta, de most nem jutottak el szívéig a tavasz hangjai. Csak ment előre, néha meg megállt, hallgatózott, majd mikor kiért az erdő szélére elővette a távcsövét. Körbekémlelte a szántót, majd a szántó mögötti kis rétet is szemügyre vette. Sokszor állt itt mostanában és figyelte azt az érdekes bakot. Nem volt idevaló, mert az itteni bakok bár nagy testűek, nem díszíti ilyen korona a fejüket, mint ennek a sántikáló baknak. Hányszor eltöprengett már rajta, hogy hogyan fogja ezt a bakot meglövetni a fiával…  Ő is vadászott, akárcsak az apja, de mivel mindkettőjük a munka megszálottja volt, manapság már ritkán jutottak ki együtt az erdőbe… és ekkor meglátta azt a vöröses színt, melyet annyiszor megfigyelt már ezen a tavaszon. A kis rét túlsó végén volt. Lassan haladt előre a kis nevenincs ér felé, mely azon kevés tölgyesek egyikén rohant keresztül, mely túlélte az elmúlt évszázadok viszontagságait és még most is itt adja az árnyékot a homokbuckák között.
Szinte azonnal elragadta a vadászláz. Már kész is volt a tervvel, hogy merről közelíti meg a helyet, ahol a bak inni szokott –mert minden bizonnyal most is oda tart. Lassan haladt az erdő szélén, megkerülve az egész szántót. Óvatosan lépdel egyik fától a másikig, nehogy a tisztáson legelésző bak észrevegye. Aztán mikor a bak legelészés közben egyre közelebb került a tölgyeshez ő is felgyorsított kicsit. Egy pillanat… és a bak már el is tűnt az évszázados fák alatti sűrű bozótban. Ekkor már szinte futott, csak nehogy elveszítse most ezt a bakot szem elől. Mit törődött ő már a munkájával! Vadász volt megint, akit csak a zsákmány, a vadászat izgalma éltet és mozgat. Odaért a tölgyeshez, nagyjából 100-150 méterre volt attól a helytől,ahol a bakot elnyelte a bozót. A bak képzeletbeli útjával párhuzamosan haladt most. Léptei óvatosak voltak már megint, és szinte hallotta a szívdobbanásait úgy izgult. Élvezte ezt az izgalmat –hányszor, de hányszor tette le puskáját remegő kézzel az elejtett vad mellé úgy, hogy az izgalomtól szinte magáról sem tudott. Igaz sokszor volt, hogy nem lőtt semmit, de ez az érzés… ez mindenért kárpótolta.
Ekkor meglátta a bakot. Tényleg ott állt a víz partján, de kicsit közelebb volt, mint gondolta. Szerencsére a bak a vizet nézte, nem hallotta meg jöttét. Odaosont a fához, és a puska távcsövében újra megcsodálta ezt a fejedelmi élőlényt.

A bak csak nézte a vizet és érezte, hogy nyeri vissza magabiztosságát. Nézte a vizet és nem moccant. Hirtelen valami fura érzése támadt. Szétnézett, de nem látott semmi veszélyeset. Újra lenézett a vízre és mintha egy fekete árnyat látott volna leszállni a hátára… közelebb lépett a vízhez, belenézett a víztükörbe és az őszülő fej mellett egy hollót látott volna a vízben. Az elmúlás madarát egy elmúlásra ítélt élőlény mellet… és összecsuklott. Nem érzett, nem halott semmit, csak egyszerűen kicsúsztak alóla lábai és az egykori király elszállt a hollóval együtt… egy könnycsepp gördült elő a megtört szemekből.

Megvan! –ez volt az első, amit érzett, miután eldördült a puskája és szíve akkorát dobbant, hogy szinte megfájdult. Odarohant a bakhoz és örömtől könnyes szemmel tapogatta végig a csodálatos agancsot, az ősz üstököt. Majd felállt és a közeli bokorról letört egy ágat. Kettétörte. Az egyik felet az őz szájába tette, a másikat pedig megmártotta a sebben, majd a kalapjába tűzte és visszaült a bak mellé. Csak nézte, nézte, szemével százszor is végigsimogatta az agancsot…

És megcsörrent a telefonja a zsebében. Először nem akarta elhinni, de aztán rájött, hogy mérgében és a nagy siettségben elfelejtette kivenni a zsebéből a mobilját. Elővette hát és csodálkozva látta, hogy a felesége küldött neki üzenetet. Idegesen, az előbbi izgalmaktól remegő kézzel a kezében olvasta: "Hallottam mi történt...Várlak haza drága!" Eltette a telefont -hát mégis érdekel valakit, hogy mi van vele? Odalépett a vízhez, hogy lemossa kezéről a rászáradt vért. A víz fölé hajolt és megdermedt. Most vette csak észre, hogy őszül és hirtelen ellepte a nyugalom. Nem tudta mitől, de úgy érezte, hogy valami elkezdődött benne. Rádöbbent, hogy mennyien várnak rá most is és hirtelen elkezdtek nagyon hiányozni neki a szerettei. Egy pillanat alatt elfelejtette, hogy nemrég még el akarta hagyni ezt a környéket. Lemosta kezét, odalépett a bakhoz, megkötötte lábait, majd a nyakába emelte a tehetetlen súlyt és versenyt fütyülve a rigókkal elindult hazafelé…

[Sabbati]

De jó!! Teccik, ügyesen írsz!

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Az örökség

Kavarogva száll az évszázados por. Belepte a régi vályogház minden szegletét, s lassan kúszik a szomszéd porták felé.
Az emberek poros arcára barázdákat szánt az izzadság.
Rekkenő a hőség.

A cserepet, hajnalban már leszedték, most a tető bontását végzik.
Dolgoznak a szekercék serényen. A rozsdás szögek nyikorogva hagyják el a betonkeményre száradt gerendákat.
 János gyors, gépies mozdulattal feszíti le a cserépléceket. Sietni kell. Őszre itt a második gyerek, és az új ház még sehol.

Szerette ezt a házat, nagyszülei házát, s most, hogy bontani kezdték, szomorúság költözött szívébe.
 Emlékek kötik ide melyek, mint filmkockák kavarognak most fejében.
 Itt, ezen a padláson látott először bagolyfiókát, ide dugta el, apja elöl az első csúzliját, s ide menekült akkor is, ha rossz fát tett a tűzre, és tartott az atyai harag pofonokban mérhető következményeitől.
Éppen itt áll a szoba fölött, ott, hol a két széles nagy ágy volt, a zizegő szalmazsákokkal. Szemben a három politúrozott szekrény, melyek mindig recsegtek, pattogtak magukban.
 Ott balra, az ablak mellet volt az ingaóra, melynek kattogásától esténként alig tudott elaludni. Az óra alatt a fiókos szekrény, tetején a két sárgaréz gyertyatartóval..
Jobbra a konyha, a kicsiny, tornácra néző ablakkal alatta a téglából rakott tűzhely. A sarokban a zöldre festett konyhaszekrény, s a repedezett faragott láda.  A konyha közepén volt a mindig billegő asztal, s a két hokedli.
A szoba ajtaja mellett a mosdótál, s vele szembeni sarokban a nagy, fehérre meszelt kemence. Itt sütötte minden pénteken nagyanyja a kenyeret. Még ma is érzi szájában a kerek kenyér, s a frissen fejt tej ízét.
Szinte látja,a szoba sarkában ülő Nagyanyját, ahogy térdig érő haját fésüli, összefonja, s kontyba csavarja feje tetején. Hallja. ahogy Nagyapja becsoszog az ajtón, kezében a pintes üveg, benne azzal a sápadt savanyú borral melyre Apja nevetve mondta,   „az öreg guggolós bora”
Sok napot töltött itt. Átszaladt a szomszéd utcából, ha öröm, vagy bánat érte, ha egyszerűen látni akarta az öregeket, és hallgatni, az Öreg meséit, ki éjszakába nyúlóan tudott beszélni, a Dunáról, halakról, az erdőről, vadról, és vadászatról.
 Mindig csodálta, mennyit tud az Öreg minderről, holott tudta, soha nem vadászott.
 Ilyenkor még egy - egy pohár bor is lecsúszott a torkán, Nagyapja legnagyobb örömére.

Később, mikor már szükség volt a segítségére, munkából jövet ide érkezett előbb, és mindig késő este ment csak haza.
Hol kertet ásott, hol fát vágott, leszedte a gyümölcsöt, vizet húzott a mosáshoz, kerítést javított, vagy végezte a javításokat a ház körül.
Itt ismerte meg Zsókát is, aki Pestről jött, látogatóba a szomszédba. A karcsú, hosszú fekete hajú lány egyből megigézte. Késő estig beszélgettek a kapu előtt.
Aztán Zsóka egyre többet jött, míg végleg itt maradt.

Nem volt nagy esküvő, csak amolyan szűk családi.
A hangulat sem volt az igazi, hiányzott a két Öreg nagyon.
Két év alatt mindketten elmentek.
János rendbe tette az öreg házat, és itt laktak hat évet, de mára, kevés lett az egy szoba. Ha meg már úgy is építeni kell, hát készít egy új házat.
Szépül a város is, hát, ne az ő háza legyen a legöregebb.

Húúúúú!    Jajdul fel János, ahogy a rozsdás vascső a lábára esik. A koszorú mellől esett le, és a vékony cipő nem fogta fel az ütést,
Mérgesen dobja az udvarra, s hiába kap rögtön a repülő vas után, már késő. A cső belefúródik az udvaron tornyosuló sóderrakásba.
Gyorsan kúszik le a létrán, s kihúzza a kavicsból.
Forgatja, nézegeti a rozsdaette levente puska csövét, és egyre világosabbá válik fejében a régi Karácsonyok fácán leveseinek, nyúlpörköltjeinek eredete.
Jó, hogy nem látta senki, gondolja, s a csövet lábához szorítva indul autója felé.
A puskacső eltűnik az autó csomagtartójában.





Ropog a két napja levágott nád torzsája a gumicsizma alatt. Igazán lejjebb engedhette volna azt a kaszát Pista bácsi! Jó boka fölé érnek a levágott szármaradékok. Még jó hogy a csizmát nem vágják ki.

A nagy fűzfához igyekszem, a két csatorna találkozásához.
Tegnap beszorítottam egy deszkát a két vastag ág közé, oda ahol a törzs kétfelé oszlik. Kényelmes ugyan nem lesz, de a célnak megfelel. A cél pedig annak a sutának az elejtése, amelyiket kaszálás közben látott az öreg.
 Közvetlenül a traktor elől kelt fel, a jobb első lába el van törve, bal combján pedig seb van - mesélte tegnap a vadőrnek.


Innen a fáról belátom a Vakcsatorna mindkét partját, a Főcsatorna felém eső oldalát, és a túlparton lévő kaszáló nagy részét. Megmozdulni ugyan alig tudok, de ezt a két órát azért kibírom, sötétig.
 Ha kibírom! Amióta a Nap behúzódott a nyárfaerdő lombja közé, a szúnyogok támadást intéztek ellenem. A kezemet, arcomat ugyan bekentem riasztóval, de tehetetlen mozdulatságomat kihasználva izzadt hátamat csipkedik.
 Mit csipkedik? Harapják!
Egy ideig megpróbálom hátamat a fa ágához dörzsölve megszabadulni kínzóimtól, de igen kevés sikerrel.
Biztos vagyok benne, hogy a világ összes szúnyogja itt, rendez nyaranta világtalálkozót Makádon.
Jobb helyet tán nem is találhatnának, mint ezt a két Duna-ág által határolt szigetet, holtágaival, csatornáival, tocsogóival. Ez a százötven hektáros nádas pedig, amelyiknek a szélén most ülök, a legjobb szállóhelyük. Napközben hűsölhetnek a nádas árnyékában, este pedig irány az ilyen meggondolatlan vadászok háta.

Balról autózúgás hallatszik.
Megismerem János szürke kopott Skodáját, ahogy felém közeledik a legelő szélén. Mögöttem halad el pár méterre, látom a kocsiban ülők arcát is. János vezet, mellette apja Pista bácsi, hátul az öreg felesége, egy fiúcska, és egy számomra ismeretlen kövér nő.
Tőlem úgy hatvan méterre a deszkából eszkábált bodegánál megállnak. Valamikor birgéket tartottak itt, a mára már szétkorhadt karámban. A bodega pedig szállásul szolgált a juhásznak, de évek óta csak az öreg használja, ha későn végez a kaszálással, és nincs kedve hazazötyögni a traktorral.
Nézem a kocsiból kiszálló családot.
Az öreg a lakattal bíbelődik, és hallom, ahogy a láncot kihúzza a deszkák közül. A gyerek a labdáért kiabál, János a kocsi ajtait csapkodja, a két asszony pedig szünet nélkül fecseg.
Ahogy arcát meglátom, megismerem Zsókát is.
Uramatyám! Hát jól meghízott! Talán átugrani is könnyebb, mint körbejárni.
Látom, ahogy János elindul, az enyémmel párhuzamos csatorna partján, de pár lépés után elrejti alakját  a nádas.

Én is szedelőzködök. Mára itt a vadászatnak vége!
Most érzem csak igazán, mennyire összecsíptek a szúnyogok. Már a karom, arcom is viszket, hátamról nem is beszélve.
Megnyújtom lépteimet, hogy mielőbb elérjem a jó fél kilométerre hagyott autómat, és menedéket találjak szúnyogmentes belsejében.
Éles, ostorszerű csattanás söpör végig a nádason, s János felől egy fácántyúk repül át fejem felett.
 Kispuska! –ismerem fel a lövés hangját.
Ó, hogy az a …sziszegem fogaim között a káromkodást..
Hát!  János is?
A csatornán nem tudok átkelni, derékig ér a víz, és tele van békalencsével.
Marad a kerülő.
Szinte futok az autó fejé.
Ahogy a nádas takarásából kilépek, egy őzfejet látok meg a gazból kiemelkedni, közvetlenül autóm irányában.
Suta. Nyugtázom, de, ügyet sem vetek rá, sietek a már csak harminc méterre lévő autóhoz.
Pár lépést teszek, a suta feláll, s nehézkesen, bicegve elindul a nád felé.
Tisztán látom combján a sebet, de lábát takarja a gaz.
Ahogy a kocsi vonalát elhagyja, nyaktövön lövöm.
Zsigerelés nélkül teszem a csomagtartóba, s indulok a karámhoz.
Mire a deszkabódéhoz érek, a társaságnak se híre, se hamva. A felkavart por jelzi, hogy igen csak gyorsan távoztak.



- Még mindig mérgelődsz? - kérdezi Pali barátom, miközben segít hűtőbe akasztani a már „tisztába” tett Őzet.
- Hogy a fészkes fenébe ne mérgelődnék! Nem láttad ezt a szegény sutát, ahogy a nyüvek ették? Mit szenvedhetett ez alatt a pár nap alatt. És, hogy pont János! Mindenkire gondoltam volna, de rá nem.
- Úgy sem tehetsz már semmit!- hallom barátom lemondó hangját
- Neeeeeem? Akkor gyere csak velem!


Fél óra múlva, már a ráckevei ház kapuján nyomom a csengőt.
Jó időbe telik, mire a kerti lámpa fényében megjelenik Pista bácsi papucsos, gatyás alakja.
- Mi ilyen sürgős? – kérdezi.
- Jánost keresem! – mondom, még a köszönést is elfeledve.
- Elmentek, meglocsolni a koszorút a házon, aztán meg moziba. De talán segíthetek, ha már ilyen sürgős.
- Segíthet! Azért a puskáért jöttem, amivel este a kunyhónál János lőtt!
- Nincs itt semmilyen puska - válaszolja, de látszik arcán a meglepetés. Az én fiam nem szokott lövöldözni, nincs annak puskája! Miről beszélnek?

Na, most vagyok bajban! Mit is mondjak? Talán, hogy ott ültem a fán, vagy, hogy hallottam a lövést? És mivel bizonyítom?
Palinak volt igaza, ide sem kellett volna jönni.
Forr bennem az indulat,.
Menjünk, mondom, s ahogy a kocsi felé fordulok, szemem megakad a kalaptartón lévő fényképezőgépen!
- Végül is mehetünk egyből a rendőrségre is! – mondom most már magabiztosan.  Lefényképeztem magukat a kunyhónál, és Jánost, ahogy a puskával a kezében bemegy a nádba. De kellett, hogy hallják az én lövésemet is.
- Az öreg nem szól, megfordul, és csak kezével int, hogy kövessük.
Ahogy a nyári konyhához érünk, kifakad.
- Mondtam ennek a büdös kölyöknek, hogy baj lesz! Soha nem hallgat rám. Mindig a nagyapját emlegeti, hogy az sem bukott le soha. Nem érti, hogy azok más idők voltak. Akkoriban, a háború után, még a vadőrök is szemet hunytak egy-egy fácán vagy nyúl miatt.
A konyhaszekrény mögül kihúzza a puskát, és felém nyújtja.
Még hogy puska! Ez maga az életveszély!
A rozsdás csőhöz, fűrésszel kinagyolt tus van drótozva. A zárdugattyút egy kézzel reszelt vasdarab pótolja, melynek rugója egy vastag gumicsík, ütőszege egy félre reszelt szög. A sátorvas nélküli „ravasz” egy szintén szögből hajlítgatott valami.
Ahogy a gumit leveszem, a dugattyúval együtt földre esik egy ki nem lőtt töltény is.
- Állat ez a János! - Szalad ki számon a gondolat. Nem fél, hogy megtalálja a gyerek, vagy elsül a kocsiban menet közben?
A konyha kövére dobom a fegyvert, és kimegyek az udvarra. Pali barátom arcán is a döbbenet ül.

Az öreg szalad utánam. Kezében a puska, és szinte könyörög.
- Ne jelentsék fel! Rendes gyerek az egyébként, csak hát annak a bolond nagyapjának a vérit örökölte. Meg, hát gyün az a gyerek is! Mi lesz velük, ha Janival baj lesz? Vigyék innen ezt a vacakot, ne is találja meg többet, csak ne bántsák!- mondja egy szuszra.
A puskát kiveszem a kezéből, és elindulok a kapu felé.
- János reggel jöjjön a vadászházhoz! – mondom vissza sem nézve.



Az udvaron reggelizem, mikor a szürke Skoda megérkezik.
- Hát János?- kérdezem a kocsiból kikecmergő öreget.
- Nem tudott jönni, dolgozik. Meg, szégyenli igen a dolgot.
Nem is bánom! Még olyat találnék mondani Neki, hogy magam is megbánnám!
- Akkor vagdossa darabokra maga, - mondom, a fészerben a satu mellett heverő puskára, és fűrészre mutatva.
Már harsog a fűrész, mikor meggondolom magam.
- Ne vágja szét, Pista bácsi! Inkább furkálja ki a csövet alul, úgy két centinként. - mondom. Így legalább ki tudom tenni Gyuri  Barátom múzeumában elrettentő példának.

Mire az öreg végez a fúrással, én is megreggelizem.
Hozzon már két poharat –kéri, miközben egy csatos üveget tesz az asztalra.
Tölt a poharakba, és csak annyit mond: Köszönöm.
Több szó ne essék róla!- mondom, koccintás közben. és számhoz emelem a poharat.
A seszínű savanyú bor íze szétfut a számban. Iszonyatos!  Ha lecsöppenne, még a beton is pezsegne tőle!
Elnevetem magam.
Na szép kis örökséget hagyott magukra az Apja!
Jánosra a tiltott puskát, Magára meg ennek a savanyú bornak a receptjét.
Igaz! Sóhajtja.  Már a ház sincs meg.
Tényleg csak ez a kettő maradt!, no meg az emlékek.

[Erdojaro (Molnár Attila)]

A király


Magányos szürke nyár áll a csatorna partján. Nem volt mindig egyedül, sokadmagával ültették ide hajdanán. Társai már régen kidőltek mellőle. Volt melyet a vihar csavart ki tövestől, de legtöbbjüket az a nagybajuszú öregember fektette le, aki valamilyen teknőről beszélt a társának. Úgy négy levélhullásnyi ideje, hogy őt is méregette, de aztán elment, azóta nem jött többet. A nyárfa ugyan ezekből semmit nem értett, úgy, ahogy azt sem értette, miért szögez most deszkákat ágai közé az a zöld ruhás, zöld kalapos ember, aki eddig csak megpihenni járt árnyékába.

Május derekán is pihenni ült a nyárfa tövébe, amikor egy őzbak bicegett ki a nádasból a lucernára. Megigézve nézte az öreg bakot.
Közel hetven éve élt itt, négy évtizede járta az erdőt, ismert minden őzet szinte név szerint is, de ilyet még sohasem látott. Az agancstőn ülő lecsurgó rózsákból vastag hosszú szárak nyúltak magasan a fülek fölé. A szemágak a fül magasságában kezdődnek, és majdnem elérik a szár magasságát. A bal szárról egy vastag ág nyúlik a nyak irányába, a jobb szár tövéből pedig egy másik villás szár hajlik keresztbe, majdnem a szemek elé.
Sötét színével, gazdag gyöngyözésével is kitűnik az itteni világos agancsú bakok közül, de agancssúlyával mindenképpen. Igazi királyi vad. Vagy talán maga a Király!







 Az őzek királya! Megöregedett, és a trónkövetelők elűzték. Már nem bírta a küzdelmet.. Annak nyoma lehet az oldalán az a nagy forradás is, mely a jobb lapockától a bordák végéig húzódik
Talán, a tavalyi nász idején csúfította el egy új bajnok, és ide menekült.
Télen jött át a folyó jegén. - gondolta.
Itt még ilyen bak nem termett. De a környező területeken sem. 

Aznap éjjel nem tudott aludni. Álmatlanul hánykolódott az ágyban, egyre csak a Király járt az eszében. Egy ilyen agancs a szobája falán igazi büszkesége lenne vadászéletének!

Mire megvirradt döntött. Meglövi a bakot! Ez neki jár!
Itt született, itt élt, itt dolgozott egész életében. Több mint negyven évig őrizte, védte a vadat, dolgozott sárban, hóban becsülettel, de őt soha sem becsülték. Ő, csak egyszerűen a „vadőr” maradt. Volt olyan tagja a társaságnak, aki még a nevét sem tudta.
Lövetett vagy félezer bakot, hozott a társaságnak vagyonnyi pénzt, de még jutalmat sem kapott soha.
Kapott ugyan két kilövési lehetőséget a negyvennégy év alatt. Egyet, amikor ötven éves lett, egyet pedig akkor, amikor kimentette az elnök kutyáját a beszakadt jégből. Voltak vagy húszan, mégsem akadt senki, aki érte ment volna.
Szégyenszemre hatvan évesen neki kellett hason csúsznia a jégen, hogy szegény párát kihúzza.




Az elsőt meglőtte. Egy száznyolcvan grammos selejt bakot. Ez az egy agancs díszíti ma is a szobája falát. Volt ugyan vagy harminc, amit az évtizedek alatt talált az erdőn, de azt egy határozatra hivatkozva elvitték a vadászházba. Onnan meg szép lassan elkopott.

Azt a másodikat nem fogadta el.


Mikor nyugdíjba vonult, szó volt még egy bak kilövéséről, meg valami pénzről is, de azok feledésbe merültek. A bakot már amúgy sem tudta volna meglőni. Egészsége megromlott, az orvos nem írta alá a papírjait, így a fegyvereit le kellett adnia.
A pletykák szóltak arról is, hogy valaki besegített a fegyverek bevonásában, mikor kérte felvételét a társaságba.
Úgy hírlett, kellett a hely a vadászmester keresztgyerekének.
Ő lett az új hivatásos vadász,- nem vadőr!- és egyből fel is vették tagnak.

 Pár nap múlva az asszony elutazott a lányékhoz. Jobb is így! Legalább egy hétig nem kell magyarázkodnia, hogy már megint hova csavarog. Az asszony úgy is csak kitalál mindent, hogy otthon tartsa, de hát őt hajtja a vére. Ha teheti, kijár a területre. Van, hogy a hajnal már kint találja, s csak ebédre ballag haza. Vagy még arra sem.
Alig várta, hogy a busz elhagyja a falu határát, gyorsan szerszámokat rakott a kopott hátizsákba, a kaszát a kerékpárra kötözte, és irány a terület.




Nem kaszálni készült, azt csak megtévesztés miatt vitte magával. 
Jó órába telt mire elérte a nyárfát. A fa melletti bodzabokor takarásában munkához látott.
Három ácskapcsot ütött a fa törzsébe, mellyen felkapaszkodva már elérte az alsó ágakat. Nehézkesen felmászott, és széles deszkát erősített a vastag ágak közé. Mikor ráült, érezte, hogy nem valami kényelmes, messze elmaradt az eddig készítettektől, de a célnak megfelelt. Gondosan lenyesegette a belógó ágakat, ügyelve arra, hogy ne legyen feltűnő.
Mikor végzett a munkával, gondosan összeszedte a levágott gallyakat, és a nádba dobta. Körbejárta a fát, és megnyugodva látta, sem a feljárót, sem az ülőkét nem láthatja meg senki. Bár ki is vehetné észre? Ez a terület legtávolabbi része, messze a vadászháztól, és még messzebb a vadőri lakástól.

 Különben is, az a nyikhaj (ahogy utódját nevezte) amúgy is csak motorral jár, arról meg úgy sem láthat semmit. Más meg amúgy sem jár erre.

Napokig elkerülte a nyárfát. Nem akarta, hogy bárkinek is szemet szúrjon, mit ólálkodik arra, és a király nyugalmát sem akarta mozgásával zavarni.

Éjjel arra ébredt, hogy az eső dobol a ház tetején. Ennél jobb időt nem is kívánhatott volna. A ragadós szürke agyagban nem igazán szeretnek a vadászok kijárni, a vadőr meg ilyenkor nem motorozik. Gyalog meg nem megy az sehova.




Gyorsan öltözködött. Végigtapogatta a zsebeket, minden a helyén. A hátizsákban is minden rendben. Azaz az egyik zsebe üres. Ott hordta évtizedekig a szolgálati naplót, és az iratokat, de mióta ezek már nincsenek, nem rak bele semmit.
A kis műhelyből előkerült a deszkák mögé rejtett vegyes csövű 222 – es is. Még hat évvel ezelőtt egy osztrák vendég hagyta itt, mikor a vadászatot megszakítva azonnal haza kellett mennie. Két nap múlva jött volna vissza és nem akarta hurcolászni a határon. Bécs előtt autóbalesetben meghalt, a fegyver meg itt maradt.

Várta, hogy a család jelentkezik érte, de nem jött senki, később pedig, szólni sem mert senkinek. Már az is szabálytalan volt, hogy itt maradt megőrzésre. Időnként gondosan leolajozta, és rongyba tekerve visszatette a deszkák mögé.
Sokszor elhatározta, hogy darabokra vágja, és a Dunába dobja, de mindig megsajnálta. Hátha jelentkezik még érte valaki! - nyugtatgatta magát ilyenkor.

Még sűrűn esett az eső, amikor a kaput becsukta maga mögött. Az utcán nem járt senki. Akik a városban dolgoztak elmentek már a hajnali busszal, a többiek pedig mit is keresnének sötétben az utcán.
Óvatosan megigazította a köpeny alá rejtett szétszedett puskát, a kalapot mélyen a szemébe húzta és elindult a keskeny utcán kifelé a faluból.





Mire a fához ért, csurom víz volt a háta. Nem az esőtől, hanem az izgalomtól. Tartott a lebukás veszélyétől. Nem követett el még soha törvénytelen dolgot, így hát izgult nagyon.
Gyakorlott szeme rögtön felismerte, hogy a fa környékén nem járt senki.
Csendben felmászott a fára, s ahogy elfoglalta helyét rátelepedett a nyugalom. Körülötte susogtak a levelek, kalapjára csepegett az eső, és sehol egy teremtett lélek, amíg a szem ellát. Mert lassan pirkadt, látni lehetett már a nádas mögött a Duna gátját is. Őt pedig amúgy sem láthatná senki itt a lomb takarásában. Ez az ő igazi világa.

Hátát a vastag ágnak támasztotta, és hallgatta a lehulló esőcseppek egyhangú zörgését.

Talán kissé elszunyókált, mert ahogy kinyitotta a szemét már egészen világos volt. Ahogy a nád felé fordult nem hitt a szemének.
A várt bak, a király, ott legelt mellette talán negyven méterre. Az sem fordult még elő, hogy ő elaludjon a lesen, és nem vegye észre a kiváltó vadat.
Remegő kézzel kereste a fegyver biztosítóját, de nem találta. Hosszú másodpercekbe telt, mire rájött, ez nem a régi megszokott ZKK.
Lassan emelte vállhoz a puskát, de lőni nem tudott. A szálkereszt csak táncolt, sehogy sem akart megnyugodni az őz nyakán. Többször beszívta, majd kiengedte a levegőt, mire útjára merte engedni a golyót.
A Király tűzben rogyott!




Úgy fél órát várakozott, mire lemert mászni a fáról. Levett kalappal ment a bakhoz. Egy darabig csak állt mellette, majd kabátja zsebéből két vékony tujafenyő ágat húzott elő. Mindig azt vitt magával, ha őzre kísért vendéget, és ez most neki is kijár.

 Letérdelt, az egyik ágacskát a bak szájába tette, a másikat megvérezve a kalapjára tűzte. Azaz, csak akarta, mert észbe kapott. Ezt most nem lehet! –motyogta magában, s egyből szomorú lett. Milyen jó is lenne végigmenni a falu utcáján, kalapján a törettel, és büszkén dicsekedni, az itt még sosem látott, hatalmas trófeával! De hát ezt nem lehet! A töretet a kalap belsején lévő bőr mögé tűzte, és szomorúan a fejébe nyomta.

Mit tettem? Hogyan vetemedtem idáig?  Ez nem is én vagyok!
Most mit tegyek? Hová tegyem az őzet? És mi lesz, ha valaki meglátta, vagy megtalálja. Már látta magát, ahogy a rendőrök kísérik végig a falun.
Szerette volna meg nem történté tenni az egészet!.
Sötétebbnél sötétebb gondolatok nehezedtek rá.
Az őzet a nyakába véve begyalogolt a nádasba. Mikor kijött, csak a levágott fej volt a kezében. Gyorsan a hátizsákba rejtette, körülnézett, nincsen e árulkodó jel, és szinte futva ment a kerékpárhoz.
El innen! El mihamarabb!






Délután nekilátott lefőzni a fejet. Minél tovább bíbelődött vele annál több keserűséget érzett a szájában.
Késő éjszaka lett mire végzett, mégsem bírt elaludni.
Mit tettél Öreg? Mit tettél?  - egyre csak ezt hajtogatta valami belső hang.

Reggel kopogtatott a falu széli ház ajtaján. A vadászmester nyitott ajtót.
- Jó reggelt János bácsi! Jöjjön be! Mi szél hozta erre?
- Nem megyek be Zoltán, csak ezt hoztam, nyújtotta át a szatyorba csomagolt trófeát. 

Tegnap, mikor elállt az eső, a térképes fához mentem kaszálni. Ott találtam a bakot.

- Nem volt rajta lövés nyoma?
- Nem. A hús már használhatatlan volt, de a fejet lefőztem.       Csak fehéríteni kell.
- Ez nem is őz! Ez szarvas! De kár érte!
 Még soha nem láttam ekkora bakot! –álmélkodott a vadászmester.
- Nagy kár! –mormogta az öreg
- Hát ritka egy becsületes ember maga János! Más ezt eltette volna szó nélkül!

Becsületes. –sóhajtotta az öreg alig hallhatóan, és könnyek szöktek a szemébe, ahogy elfordulva elköszönt.

[Erdojaro (Molnár Attila)]

A hatodik



Napok óta esik az eső.  Még ha csak esne, de szakad, ahogy az égi csapon kifér.
Ennél az időnél, már csak az élőnyúl befogásokra rendszeresített, orkánszerű szél hozta havas esőt útálom jobban.
Nézem a fűtött szoba ablakából, és szinte érzem, ahogy a nyirkos hideg alattomosan bekúszik a ruhám alá. Brrrrr.
Na! A mai szalonkázásnak megint lőttek.

Nem tudom, talán a gőzölgő tyúkhúsleves illata, vagy a délelőtt folyamán magamban elmormogott fohászok hatására lágyult e meg az égiek szíve, de tény, hogy ebéd alatt az ég tisztulni kezdett, és mintha az eső is alább hagyott volna.
Alig múlt el délután két óra, és az eső elállt.
Kimegyünk! – mondom fiam szobájába lépve.
Meglepetten látom fotelra kikészített vadászruháját, és falhoz támasztott légpuskáját. Ismer! Már tudta, hogy megyünk. Tudja, ha vadászatról van szó, eshet bármi, fújhat szél, bennem mindig győz a mehetnék!
Puskádat ne hozd. Most nem olyan helyre megyünk, ahol tudod használni! – mondom, és megyek öltözni.
 
Mire a beíró füzethez érünk, már a Nap is ki-kikukucskál a felhők közül. Még igencsak lusta lehet, mert minduntalan visszahúzza fejét felhőpárnái közé. Végül mégis győz kíváncsisága.
A felhőket egyre messzebb tolja magától, úgy leselkedik a Földre. Van is mit néznie!  A téli szürkeséget lassacskán felváltják az élet színei. Már zöldül a vetés, a fű az erdő alján, s a bokrok tövében itt-ott már megjelent a hóvirág. A föld még alig pár napja, hogy fagyott volt, s mégis utat tört benne az élet.
Honnan ez az iszonyatos életerő!

Az Őrkényi út szélén, az öreg nyárfa kidőlt törzsén üldögélek. Előttem az úton egy feketerigó fürdik a pocsolyában. Ráhasal a vízre, szárnyaival szórja magára a vizet, majd pipaszár lábát kinyújtva úgy rázza le magáról, majd szétesik.
És kezdi elölről!
Nem hiszem, hogy normális!
Nem volt neki elég az égi áldásból?  Kényszerfürdőzhetett majdnem egy hétig!
Lassan zsebem felé nyúlok a fényképezőgépért, de észreveszi mozdulatomat, és hangosan méltatlankodva elrepül.

Szívom magamba az ébredő természet illatát. Szinte harapni lehet a levegőt, melyben keveredik a föld, az enyésző avar szaga, az előttem húzódó fenyves és a tavasz oly jellegzetes illataival.
A fenyőágakon, mint megannyi apró gyöngyszem csillog a napfényben a sok kis vízcsepp. Ha festményen látnám, talán, giccsnek mondanám.
Van egyáltalán olyan művész, ki ezt a látványt le tudja festeni? Nem igen hinném! Természet mestert nem lehet felülmúlni!
És a madarak! Ők, az erdők kis ingyen dalnokai, kik most kiáltják világgá szívük túláradó szerelmét.
Van itt minden! A pityegéstől a nyekergésig, a füttytől a trillázásig, a csicsergéstől a recsegésig. Vadász a talpán, aki mindezt szét tudja válogatni, hát, még ha a hangok gazdáját is meg tudja határozni. De kalapot emelek annak a zenésznek is, aki ezt lekottázza!

Zörgés jobbra! Lassan fordítom arra a fejemet.
Tőlem alig két méterre egy feketerigó vív ádáz küzdelmet egy kisebb kígyónak beillő földigilisztával. Húzza, rángatja a férget, de az, tíz „körömmel” kapaszkodik járatába, Végül sikerül kicibálnia szerencsétlent, a földből, és kezdetét veszi az igazi hadd el hadd! Rázza, cibálja, még a földhöz is odacsapja, mire nehezen, de lenyeli.
Hogy nem fulladt meg?
 És már rugdossa is újból szanaszét a lehullott tavalyi leveleket, új zsákmányt keresve.

Szürkül.
 Krisztián fiam is visszaért a fenyvesbéli sétájáról.
Kezében kalapja, benne görbe faágak, tobozok, és minden féle, amit csak talált.
Atyaúristen! Ezt mind haza akarja hozni?
Szavam sem lehet. Végül is én fertőztem meg!
Felállok.
Alattomosan átnedvesedett nadrágom hidegen tapad combomhoz.  Észre sem vettem eddig, hogy átázott
A nap is felvette már narancsszín köntösét, és nyugovóra készül a Murár fái között. Mire átsétálunk megszokott szalonkázó helyemre, már teljesen lecsúszik a látóhatárról.
Az elmúl években, jó néhány estét töltöttem itt e csenevész kis bokor mellett, várva, messzi vidékek hosszú csőrű hírnököt. Nekem Ők jelentik a Tavasz kezdetét.
A bokor öt letört ágán öt töltényhüvely hirdeti sikeres találkozásunkat. Persze ezek a találkozások csak az én szemszögemből sikeresek! A szalonkáknak nem hiszem, hogy nagy örömet jelentene az ilyen találkozás.
Az aranyszínű hüvely a tavalyi, az a két kék a tavaly előtti szalonkák elejtésében volt tettestársam. A többinek színét már a nap kiszívta, csillogó fémrésze elrozsdásodott. Már azt sem tudom melyik, melyik évben került ide.
Mert csak a nem vadászok gondolhatják, hogy minden évben sikerül szalonkát lőni, és mindem évben kerül egy, vagy több új töltényhüvely a bokorra. Hihetik, hogy az ember csak fogja a puskáját, kisétál az erdőbe, és lövi halomra a szalonkát.
Hát nem így van ez. De nem ám!
Van, hogy én késem le a találkozást, van, hogy ő nem jön. Aztán meg, én várom itt, de Ő távolabb repül el, még meg sem láthatom. Ilyenkor rendre rám pisszeg, korrog, hogy azért tudjam, most is itt volt a közelemben.
Előfordul olyan is, hogy egy rigót küld maga előtt. Mikor az előfutárra felkapott fegyvert s csalódottan leengedtem, akkor repült el fejem mellett kalapomat majd leverve. Aztán meg van úgy, hogy találkozunk, de vagy én vagyok túl lassú, vagy Ő túl gyors, mert eltalálni nem tudom.


Esteledik.
Az erdőre rátelepedett a sötét csend. A madarak már elhallgattak, elkotródtak a színpadról. Mert az mégsem járja, hogy zajongjanak, lábatlankodjanak, mikor a királynő kezdi esti sétáját. Tudják az illemet!
Mert, hogy elindult már azt jelzi a bal oldalamról jövő cippegés!
Arra fordulok, de nem látom.
Itt van! – hallom fiam hangját.
S ahogy visszafordítom fejemet, már felettem vitorlázik át.
Hátrafordulva, kapásból lövök, mielőtt egybeolvadna az erdő sötét hátterével. A felvillanó torkolattűz élesen hasít a sötétségbe, a lövés hangját visszaveri a Murár erdő. A szomszéd területről is gyors duplázás hangja hallatszik.
Kotorászva zsebemben a lámpa után, elindulok a lövésem irányába.  Nem láttam leesni, de hogy „megvan” azt érzem!  Hogy eltaláltam, valahogyan a zsigereimben érzem.
Lámpám fényétől a vízcseppek, mint megannyi apró erdei manó picinyke lámpása, csillognak a sötétben.
De ott, ott mintha valami pirosabban csillogna.
És tényleg!
Szalonkám fekszik ott, élettelenül az avaron. Feje egy lehullott ágon nyugszik. Szemében csillant az a piros fény! Még ilyet sem láttam soha!
Óvatosan emelem fel, mint a vékony üvegből készült karácsonyfadíszt. Kalapomra fektetve simogatom, kiigazítom megtört tollait.
Gratulálok! –szól fiam.
Megszorítom felém nyújtott kezét, s megölelem. 
Ő vette észre, Neki köszönhetem!
Együtt örülünk a pillanatok alatt átélt vadászsikernek.

A bokor ágára ismét egy újabb, aranyszínű, kilőtt hüvely került.
A hatodik.

[Erdojaro (Molnár Attila)]

Gondolom ezt a három írásomat már többen is ismeritek.
( Az újszülöttnek minden vicc új! )
Megigérem, ha legyőzöm a lustaságomat, és gépre viszem a többit, azokat is felteszem.

[St.Girgesz]

Gondolom ezt a három írásomat már többen is ismeritek.
( Az újszülöttnek minden vicc új! )
Megigérem, ha legyőzöm a lustaságomat, és gépre viszem a többit, azokat is felteszem.

Nagyon jók!-és nekem újdonság volt mindhárom.

[St.Girgesz]

De jó!! Teccik, ügyesen írsz!

Köszi Sábi! Hízik ám az ember mája, ha dicsérik

[Tomek]

Girgesz! Jó írás!  Tetszett! 
Egy észrevétel: szerintem kissé emberi vonásokat adtál a baknak, azzal, ahogyan pl. ahogy megszemléli a sebét...
De ezt ne vedd kukacoskodásnak.

[Tomek]

Erdőjáró, már a másik fórumon is olvastam őket, de ott nem szóltam hozzá, most viszont megteszem, nagyon tetszettek, különösen "A király". 

[P.Zoli]

Nagyon jó volt olvasni az írásaitokat!
Csak így tovább!
Attila, végy erőt magadon és szakíts egy kis időt, hogy gépre tedd a többi írásod is!

[St.Girgesz]

Girgesz! Jó írás!  Tetszett! 
Egy észrevétel: szerintem kissé emberi vonásokat adtál a baknak, azzal, ahogyan pl. ahogy megszemléli a sebét...
De ezt ne vedd kukacoskodásnak.

Direkt volt. Mint az Ősz című írásomban (a gportal.hu/girgesz-en megtalálod, ha még nem olvastad)

[Horrido]

A király

Nagyon jó! A többi is. 
Kérünk még, ha lehet.