Adv domumElőzmények:
A Fórumtalálkozóra készülődve tettestársaimmal sűrű telefonbeszélgetések alkalmával latolgattuk az esélyeinket az orosztonyi kaland lehetőségére.
Megállapítottuk, hogy mivel mindhárman jól bánunk a golyós fegyverekkel, Sam pedig már sörétlövésben is odatette néhányszor a névjegyét, igen nagy az esélyünk, hogy ismét felkerekedhessen a Nagy Hármas Zala megye meghódítására.
Megállapodtunk, hogy ha valamelyikünk nem kerülne be a csapatba, akkor a tavaly történteknek megfelelően - Lajos amúgy is lágy szívét megpuhítva - a másik kettő besírja a lógóst.
Amint azt a történtekből láthattuk, én lettem a kolonc, minden előzetes elképzelést felülmúlva teljes mértékben alulmúltam magam.
A fiúk Hoppácska Peti ördögi teljesítménye ellenére bekerültek a mezőnybe, így már a hazaúton elkezdődött a különböző tervek kiagyalása.
Ezek közül a legextrémebb Peti javaslata volt, mely szerint menjek el helyette…
Ezt, természetesen kereken visszautasítottam, mert én meg nem megyek nélküle sehová. Punktum.
A jeles időpont közeledtével egyre nyomasztóbbá vált a megfelelő megoldás kiagyalása, míg egyszer csak derült égből baltacsapásként megjelent a monitoromon Lajos privije, mely szerint szeretettel meghív engem is a vadászatra, hogy ne kornyadozzak itthon, míg a barátaim nála múlatják az időt!
Sírtam, nevettem, táncra perdültem, átöleltem én még a kukázó hajlékonyt is!
Sam persze megállapította, hogy csókos vagyok, Peti pedig közölte, hogy akkor Ő nem fog éppen ráérni…
Barátaim eme igaz, szívből jövő öröme arra sarkallt, hogy máris az utazás előkészületeihez fogjak.
Gurultam, mikor Petya kitalálta, hogy Ő hozna elektromos szúnyogriasztót…
Eljött a nagy nap.
Reggel szokás szerint elkéstem, Peti szokás szerint elkésett, Sanyi eltűnt, majd előtűnt, én hisztériás nagyrohamot kaptam, ők bepakoltak (kemény tok-vászontok, toldmárarrébb, hagyjukitthon, minekezis, dehülyevagy, induljunkmár, jólvanpuszi).
Utunk során egy nem idei kiadású Zsiguli vontatmányaként tíz darab kenut láttunk.
Természetesen ez rögtön arra ösztönzött, hogy Fórumunk Adminisztrátorának mms-t pötyögve megkérdezzem, hogy figyelembe véve az általunk képviselt nem jelentéktelen tűzerőt, melyiket választaná a portékából?
Őszentsége eléggé el nem ítélhető módon válaszában sok sikert és szerencsés vadászatot kívánt mindannyiunknak.
Utunk a szokásos módon folytatódott (pisi, cigi, kétmilliárd, hubazmeg, lottótaggyunkfel, satöbbi), majd Budapestre érve
persze, hogy a forgalmasabb és hosszabb utat választva megérkeztünk Antihoz.
Kicsit összehúzódva folytattuk az utazást, és végül – sajnos KilimánJáró érintése nélkül
– befutottunk Orosztonyba.
Már az útról láttunk egy gyönyörű bikát, akit sikerült is lefotóznunk.
Lajos a szokásos kedvességével fogadott bennünket, rövid betekintést nyertünk, hogy mi módon lehet két böhöm motoros fűkaszát begyömöszölni egy Fiat Pinokkióba, majd irány a vadászház!
A háznál kedves meglepetésként az általam gyorsan Kuszkusznak elkeresztelt tacskó típusú kutty fogadott bennünket, a szélesen mosolygó süldőkréme gazdájával, illetve a szintén szélesen vigyorgó HoppáréPetivel.
Az IKEA-s bútortologatás és egy „novellínó elolvasása” után vendéglátónk finom estebéddel traktált bennünket, majd leosztotta az első este lapjait:
Peti sorsszerűen a betonlábas lest kapta, ahol a borjút lőtte, Sam az elsődisznós szórót, Anti a pézsmapockost, PattancsPeti a Palánkost, Csabi pedig azt a szórót, ahol optikai csalódásként a süldők egy mázsa fölött kezdődnek.
Jómagam az eperfák alá csüccsenhettem egy kiszuperált irodaszékből és zártszelvényből barkácsolt kakasülőre.
Lajos megmutatta a lőirányt, elmondta, honnan várhatom a disznókat, majd egyedül hagyott.
Felakrobatáztam magam a székbe, kis motyómat elhelyezve szemügyre vettem a lehetőségeimet.
Az időjárás nem nagyon fogadott kegyeibe, mert ha éppen nem zápor vert nyakon, akkor a felettem lévő fák ágairól kaptam az áldást.
Türelmesen kussoltam a székemben, míg rám nem köszöntött a sötétség.
Mozgást nemigen hallottam, egyrészt az állandó csöpögéstől, másrészt a szél folyamatos mozgásától.
A teljes sötétség beálltával előtündöklött előttem a Szentjános-bogarak tánca, őket bámultam meg alaposan - életemben először.
Hosszas várakozásom alatt egyszer hallottam mozgást a hátam mögül, de látni nem láttam semmit.
Megfigyeltem, hogy ha a szél elfújja a nyakamba vizet zúdító felhőket, akkor a Hold bevilágít a fák közé, és ha az eperszemeket nem is, de az árnyékokat, a bokrok sötét foltjait lehet látni.
Ezért döntöttem úgy, hogy nem élek Lajos javaslatával arra nézve, hogy ha nagyon esik, menjek fel a Lesházba.
Egyrészt nem szeretem a zárt lest, másrészt nagyon bíztam a disznók falánkságában, a hulló eper illatában.
Ábrándozásomból lövés döreje zökkentett ki, azt azonban nem tudtam meg, ki lőtt, mert a térerő majdnem teljesen ismeretlen fogalom arrafelé.
Éjfél körül, az ötödik átázásom után végre csörtetést hallottam balkéz felől!
Persze, pont akkor takarták el a felhők a Holdat, de úgy füleltem, mint egy kobold.
Folyamatosan hallottam a falánk csámcsogást, hol közeledve, hol távolabb.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mikor a holdfényben végre megpillantottam a fel-alá rohangáló magányos disznó sötét tömegét a fák alatt.
Balra tőlem, kb. 40-50 méterre szedegette az epret, lehetett hallani az izgatott szuszogását.
Ekkor jött az sms, hogy Peti lőtt, meg hogy bevonultak a házba.
Hál’ Istennek, a telefonokat némára kapcsoltam, így nem figyelt fel rám a disznó.
Gondolkodtam egy lövésen, de visszatartott Lajos utasítása, meg az is, hogy a lövésemet elverheti bármilyen általam nem is látható gally, vagy ág.
Egyre türelmetlenebbül, a szememet meresztve füleltem a sötétséget, mikor minden zaj elhallgatott!
„A francba, ez itt hagyott”- gondoltam, ám ekkor közvetlenül velem szemben ismét meghallottam a csámcsogást-szuszogást!
Pontosan ott, ahol még napvilágnál alaposan szemügyre vettem a környezetet, tudtam, hol vannak a fák-bokrok.
A céltávcsőben egyértelműen felismerhető lett a disznó ide-oda mozgó árnyéka, ill. segítségemre volt a magafeledt zabálás zaja.
Döntés-lámpa-biztosít-blatt-DURR!
A disznó keresztben állt, egy töredék-másodpercre meglepett a lámpafényben világító szürkesége, ám a kezem (akkor még…) nem remegett.
Lövésemre elugrott, én a lőporfüsttől nem láttam, merre, csak a csörtetést hallottam, mely rövid idő múlva teljesen megszűnt.
Elhalkult körülöttem az erdő is, és megint eleredt az eső.
Nagyra nőtt kanárimadárként gubbasztottam a még a lesen, remegő kézzel és szívvel elszipákolva két-három átázott Marlborot.
Térerő természetesen továbbra sem, így lámpára kapva megkerestem a rálövés helyét.
A világon semmit nem találtam, reménytelenül világítottam össze-vissza a szederindás aljnövényzetben.
Az egyetlen helyes dolog, ha visszatérek a vadászházba és a tapasztaltabbak segítségét kérem. Így is tettem.
Lajossal, Petivel, Antival, és a kuttyal megtámogatott Csabival visszatérve Anti szinte azonnal habos vért talált egy csalánbokor levelein. Tüdőlövés!
- Nem ment messzire- veregette a vállamat Peti és elindultunk keresni.
Csabi, mint az becsületes tacsigazdához illik, tökön-paszulyon hason csúszva követte a kutyáját és néhány perc múlva felhangzott a várva-várt „megvan”.
A lámpák kereszttüzében, egy árokba csúszva találtuk meg a disznómat, és felhangzott Csabi második boldogító szava: Kan!
És ekkor valami megint történt. Megint valami maradandó, megint Orosztonyban…
Társaim gratuláltak, és akkor odalépett Lajos, aki olyan örömmel, olyan szeretettel ölelt át, ami feledtetett velem mindent, kutyagolást, szúnyogcsípést, szarrá ázást, mindent.
Olyan…Apás volt…Amilyet már harminc éve nem éreztem. A töret átadása után elkövetkezett a zsigerelés nemes folyamata, melyet Lajos és Peti szakszerű irányításával, Anti világítása mellett végeztem.
Sajnos, eddigi vadászéletem során még nem sok alkalmam volt zsigerelni, el is döntöttem, hogy ezentúl nem engedem a vendéglátóm udvariasságát előtérbe, jómagam fogom végezni ezt a feladatot.
Megtanulom azt is, hogy többé ne fejeljem bele Anti fejébe a fejlámpát…
Kicsit gyöngyözött a homlokom, mikor szegény áldozatom tökeit kellett kivágnom, titokban bocsánatot is kértem tőle, mint férfitársamtól :'( ,de ezt elnyomta Kuszkusz heves koncertje, aki végül is felülemelkedett megilletődöttségén és állóra csaholta a kizsigerelt disznót!
A házba visszatérve ismét megfürödhettem a dicsőségben, immár irodalmi idézetekkel tarkítva fogadtam a gratulációkat.
Megtudtam, hogy Ess barátom kocát lőtt és ezért az erei felmetélését fontolgatva álomba sírta magát.
Nem értem a mea culpa-t, mert jó, hogy bántja a jóérzésű embert az ilyen eset, de az elmondottak alapján azt a kocát BÁRKI meglőtte volna, sőt, azt mondom, hogy nem mindenki várt volna ennyi ideig, nem mindenki lett volna ennyire körültekintő, alapos.
De ismerjük Petit, ismerjük a lelkiismeretességét, tudjuk azt is, hogy vérbeli, igaz Vadászember, így nem gondolom, hogy bárki vehetné a bátorságot, hogy pálcát törjön felette.
Lajos véget vetve a dáridónak közölte, hogy fél négykor álljak készen, mert Peti látott egy bakot, amit én lövök meg. Háromnegyed három volt, így nem sok időm volt tisztázni, hogy miért pont rám esett a választás, de az kiderült, hogy nem Petikém lesz a kísérőm, hanem Hulahopp Peti.
Nem értettem, de zakatoló szívvel rohantam letépni magamról a vizes ruhát és 2700 másodpercet aludni.
Negyed négykor már a nadrágomat húztam, Sanyi is ébredt, Lajos instrukciói alapján Antival együtt hajnali disznólesre indulni.
Peti már várt, társainktól elbúcsúzva elmesélte, hogy a Palánkoson ült előző este, ahol többek közt egy idős, már nem ígéretes bakot látott.
Nem tudta biztosan, de szárhibát is vélt látni, most azt megyünk megnézni, és ha valós a kép, akkor meglőhetem.
Csendben ültünk fel a lesre, már előre örültem, hogy ezzel a kedves emberrel élhetem át azt az érzést, amit az „Ébredés” c. írásomban már megosztottam Veletek.
Pirkadatkor kisebb-nagyobb foltokat fedeztünk fel a lucernatáblán.
A hajnal hasadtakor kiderült, hogy a nagyobbik folt egy legelésző ünő, a kisebbek pedig még felismerhetetlen nemű őzek.
Életemben először láttam állatkerten és rezervátumon kívül élő gímet…
Csodálatos mozgású, kecses, méltóságteljes szamárfülű csoda!
Hogy én tavaly hogy tudtam benézni a pézsmalovat…?
Távcsövünket az őzek felé irányítottuk, kettőnél biztosan megállapítottuk, hogy „van valami a fülük között”!
Napvilágnál már egyértelmű volt, hogy két bakot látunk, akik legelészve, kergetőzve kerülgetik a sutákat.
Az idősebb meg-megzavarászva a kisebbet egyre közelebb került hozzánk, Peti keresőn, én már a céltávcsövön keresztül követtük a mozgásukat.
A tehén közben komótosan beballagott a balra lévő erdőbe, míg bakjaink lassan biztos lőtávolba érve egy suta kíséretében jobbra kergetőztek.
Peti végre kiadta a verdiktet:” Ha keresztbe áll, lődd meg, Ő az!”
A bakok, mintha meghallották volna, sebes vágtában átszelték a mezőt és a tehén után beváltottak a fák közé!
Levegő ki, pihi, mozizás.
Reméltük, hogy visszajönnek, ha más nem, az ünő kirugdossa őket az erdőből.
Kisvártatva ki is jöttek, ám nagy meglepetésünkre egy kis kört leírva mindketten elfeküdtek a magas lucernában.
Petivel kínunkban már vigyorogtunk, különböző haditerveket kovácsolva, hogy felállítsuk a bakokat.
Ekkor- Allah hordozza a tenyerén- egy suta indult el a fekvő fickók felé.
Mondtam Petinek, hogy figyeljen, mert biztos vagyok benne, hogy a NŐ segíteni fog nekem.
Így is lett, a bakok felálltak és Peti parancsára elhangzott a halálos lövés.
Megérkeztek Sanyiék, együtt sétáltunk oda.
Gyönyörű bakot lőttem! Örömmel tapogattam végig agancsát, gyönyörködtem őszes homlokában, mézbarna szőrében. Leírhatatlan a szépsége.
A 11.7 Norma tette a dolgát, Peti látta, hogy a becsapódás pillanatában a bak összerogyott, majd felugrott és megint összerogyott.
A távolság 135 méter volt.
A töret átadása után ismét leckét vettem zsigerelésből.
Bakomat a vadászházhoz szállítva fogadtam társaim kedves gratulációit, majd örömmel hallottam, hogy a kanom olyan agyarakkal rendelkezik, amiket már érdemes kivenni.
A nemes feladatra Petikémet kértem meg, aki Csabi baltás közreműködésével leoperálta a kan arcszerkezetét.
Míg a többiek légpuskás célbalövéssel múlatták az időt, én elmosogattam, és feltettem főni az állkapcsokat.
Ezek után többször a sírás kerülgetett, mert az alkalmi fogorvos-csoport metszőollóval, csavarhúzóval és vasfűrésszel esett neki a trófeám kiboncolásának.
Közben vigasztaltak, hogy pár centi igazán nem számít, meg jajj, megszaladt egy picit a fűrész, meg egyéb alpári megnyilvánulásnak adtak hangot.
Vidám igazán akkor lettem, mikor végre kezembe foghattam az agyarakat.
Most is itt vannak előttem, miközben ezeket a sorokat írom, a bal oldali 14.
6, a másik 15.1 cm.
Este Lajos megforgatta a rulett kerekét, új leosztás következett:
az Anti tegnapi lesére, a Pézsmalovasra kerültem.
Sanyi úgy búcsúzott, hogy most malacot lőjek.
Még napvilágnál felbaktattam a hegyre, kényelmesen elhelyezkedtem az időközben odaállított lesen.
Már a megérkezésemet követő tíz percben a szóróra érkezett egy ünő, hagyva, hogy igazán felmérjem méreteit, formáját.
Tényleg szégyellem magam a pézsmaló miatt, most láttam igazán, mekkora baki volt.
A tehénhez egy suta érkezett, elszórakoztatott, hogy hogy ijesztgetik egymást, aztán leszállt az éj és csend lett.
Semmi nem hallatszott, csak néha egy felriasztott kakas kakatolása, meg láttam még egy sutát, ahogy a gidáját vezetve átugrott az árkon.
Nagyon jó teszt volt, amikor a tehén visszatért repetázni.
Hosszú percekig vizsgálgattam a bokrok között feltűnt „új foltot”, míg egy moccanásból rájöttem, hogy az bizony az ünő feje.
Meggyőződött, hogy tiszta a levegő és messze hangzó ropogtatással lakomába fogott.
Lövést hallottam a Palánkos felől, de sms-emre nem jött válasz.
Később jött az info, hogy Sanyi rálőtt egy disznóra, de szerinte elvétette, azt keresik.
Közben az ünő elrebbent a szóróról és újabb árnyékot véltem felfedezni a bokrok között.
Hangtalanul egy süldő nagyságú disznó lépett a szóróhoz, halkan falatozni kezdett. A felhők mögé bújt Hold nem segített az azonosításban és Peti előző napi esetéből okulva türelemre intettem magam.
Mint kiderült, rosszul tettem.
Néhány perc elteltével, mintha zsinóron húznák, öt malac robogott a szóróra.
Áldottam az eszem, hogy nem lőttem meg a nagy disznót, ám úgy láttam, mintha a nagy állandóan elverné a kicsiket a kukoricáról.
Mikor a sűrűből meghallottam a koca fújtatását, akkor jöttem rá a megoldásra:
A szórón nem a koca van, hanem egy süldő!
Ismét sötét lett és mire megint látni kezdtem, már két nagy disznó csámcsogott a szórón, mellettük a malacok.
Így már tényleg nem tudtam beazonosítani, ki is lehet a koca és elkezdtem a malacokra koncentrálni. Sanyi úgyis malacot kért, legyen neki!
Ekkor megláttam, hogy az egyik disznó elkezdi buzerálni megint a malacokat, ám a másik, felé vágva elzavarta őt a szóróról!
Hoppá! Már megint tudom, ki kicsoda!
Bíztam benne, hogy legalább annyi időm lesz a lövésre, mint tegnap, így a nagy folt felé irányítva a puskám csövét, felvillantottam a lámpám.
Mint kiderült, ismét hibát követtem el, mert a konda nagy robajjal a világ kilencszáz égtája felé szétrobbant.
Végighúztam a fénycsóvát a szórón és nem hittem a szememnek:
Egy malac állt dermedten a szálkereszt kellős közepén.
Nem haboztam, kb. 25-30 kilós malacot lőttem.
Beszéltem Sanyival, aki elmondta, hogy a fantomdisznóját kergetik, zsigereljek, aztán majd lesz valahogy.
A les alá húztam a malackát, de akkor vettem észre, hogy a késtokom üresen lóg az oldalamon.
A térerő ismét elpártolt tőlem, így visszaültem a lesre, várva, hogy megjelenjen a telefonomon valamelyik sms becsapódásjelzője.
Ekkor a Hold kibújt a felhők mögül, olyan fényárral öntve el a környéket, hogy akár olvasni is lehetett volna.
Ha várok 15-20 percet, akkor mindenféle lámpafény nélkül, kényelmesen meglőhettem volna a süldőt…
Mindig tanulok valamit.
Társaim megérkeztével ismét zsigerelés vette kezdetét, ami elég nyögvenyelősre sikeredett, mert a viágítással megbízott
Petikém hol elbambult, hol pedig rettenetesen humoros poénokkal szórakoztatta a nagyérdeműt…
Visszatérve a házba bevallom őszintén, hogy egy mélyebb literatúrai tanulmányba fogtunk az urakkal, úgyhogy a hajnali les nekem abból állt, hogy egy csodálatosan nagyot durmoltam a poncsómba tekerve az egyik betonlábason...
Megint fájó szívvel hagytuk ott Orosztonyt, az sem vigasztalt, hogy míg Sanyi a versenyen a megalázó harmadik helyért küzdött, addig le tudtunk zuhanyozni.
Ismét jelentkezni vélem magamon az Orosztony-elvonást, mert vannak napok, mikor a Wasabi személyzete inkább kitér az utamból…
Köszönöm, Németh Lajos, otthon jártam Nálad.
