Szervusz Lajos!
Szerintem ne tartsd magadban a történeteket. Engem nagyon érdekel, de szerintem sokan vagyunk így ezzel.
Szervusz!
Ha a kaliberre, a lövésre és annak hatására kellene kihegyezni őket, zömében unalmas történetek lennének, "megláttam, becserkeltem, meglőttem, oszt tűzben rogyott" típusúak. Ezt nem a nagy arc, hanem a tények mondatnák velem.
Akad viszont egy (egyetlen egy), amit a cimborák folyton - és nyilván merő jóindulatból - emlegetnek.
Nem írom le, hol történt, mert a kísérőm kiültetett, és magamra hagyott, hadd vadásszak. Köszönöm neki ezúton is!
Mikor megérkeztünk, kérdezte a hivatásos kollega, hogy mit szeretnék lőni. Mondom, egy szarvasborjút. "Jó, akkor gyere, nézünk neked egy bocit.."
A kifejezéstől azonnal egy nagy, nedves orr, meleg barna szemek és ártatlan tekintet jelent meg lelki szemeim előtt. Bmeg, tudod mikor tudok én ezután lőni egy borjút!
Maradtunk a tarvadnál.
Ettől kezdve érdekesen alakult a történet. Minden alkalommal láttam tarvadat, néha egészen közelről, de mindig úgy alakultak a dolgok, hogy nem jutottam szép, tiszta lövéshez. Nem is lőttem, ahhoz már öreg vagyok. A harmadik napon kezdtem kínosan érezni magam (fizető vendégek voltunk), mert ugye mindig látok valamit, de sosem ejtek semmit. Elkerülhetetlen, hogy azt higyjék, nem is akarok.
Az utolsó reggelen megfogadtam, lesz, ami lesz, lövök. Mekkora egy baromság!
A rudli megérkezett, messze is voltak, a nyiladékon ráadásul volt egy mélyedés, amiből épp csak a legvégén látszott ki a szarvas. Jön a vezér, engedem. Érkezik a második, szép, öreg tehen az is, mehet. A harmadik nem áll meg, na ez a negyedik jó lehet. Kilép a mélyedésből, megáll, már dörren is a mzinga. Lelki szemeimmel látom, amint összeszakad, de nem, a szarvas jól jelez, beugrik a szálasba. Ameddig látom, fut. Szörnyű balsejtelmeim támadnak, mert ilyen eddig még nem történt.
Az erdőben jobbra kanyarodik a rudli, ha kijön, a jobb kéz felé eső árkon át fognak menni!
A vezértehén már meg is érkezik, átugrik az árkon. A következő is, utána meg jön csőstül a többi. Jesszusom, hogy találom én meg itt az én szarvasom?
A tömegjelent után jön még egy, ugrik, a túloldalon felborul, oldala véres. Ő az! Kapkodok, és a vergődő tömeget kétszer egymás után elhibázom. Felugrik, berohan az erdőbe. A jobb első lábát már nem használja.
Letaglózva ülök a lesen néhány percig, mikor messze a nyiladékon, úgy jó kilométerre, párába burkolózva sötét tömeg tűnik fel. Kapom a távcsövet, motoros.
Úristen!
A motoros visszafordul, eltűnik az erdőben.
Lemászok, a rálövés helyén semmit nem találok. Átjövök a csatonapartra, a beváltás után vért találok. Megyek rajta még ötven métert, a vér csökken, a helyet megjelölöm. Tovább menni nem látom értelmét.
Érkezik a hivatásos, elmondom, mi történt, megkeressük a jelet, megyünk még száz métert, majd újra jelölünk. Telefonál, a szomszédból vérebest hív. Ő nem ér rá, csak délután. Fájó szívvel, de feladjuk. A házba érve el kezd szakadni az eső, és ömlik egészen ebédig. Már nem is káromkodok.
Délután megérkezik a segítőnk. Kiszáll, a kutyára felteszi a nyakörvet. Ordít róla, hogy utolsó sejtjéig profi.
Bemutatkozunk, kérdezi a kalibert, kimegyünk a jelünkig, a papírzsebkedő kitartott az ágon. Vér prsze már nincs, de a Kutya felveszi a nyomot, és... és elkezdődik valami, amilyet még nem pipáltam. Jó kilométer után, mikor lélekben már-már feladtam, és mikor úgy gondoltam, a kutya már csak téblábol a saját gyönyörűsűgűre ebben a szép erdőben, egy patakparti sűrű szélén fekszik az én tehenem, már fel sem tud állni a sebágyból. Megkapja gyorsan a kegyelemlövést, örökre elnyugszik végre.
Vége.
Hihetelen teljesítmény a szememben, gyönyörű munka, legszívesebben megcsókolnám a kutyát. Helyette töretet, kap, az szebb is, jobb is. Nyugodtan üldögél, nem érti, minek ez a nagy felhajtás, mikor minden rendjén van.
Mi is történt?
Alacsonyat lőttem, a felkarcsontot csípte a lövedék, és alulról súrolta a szegycsontot. Itt a mellüregbe pattant egy egészen apró, szinte csak gyufafejnyi szilánk (vagy csont, vagy esetleg a lövedékből származó), és megsértette a tüdőt. Amikor a szarvas átugrotta az árkot, a csontja - aminek egy részét lecsípte a lövedék - nem bírta a terhelést, és eltört, ezért borult fel az árokparton. A továbbiakban is ezért volt vér. A tüdősérülés is végzetesnek bizonyult végül, de ha nem törik el a szarvas lába, valószínűleg nem keressük tovább, annál is inkább nem, mert a sem a rálövés helyén nme találtunk semmit, sem később, egészen az árokig.
Ad 1. Egy jó véreb egészen hihetetlen teljesítményre képes.
Ad 2. Egy ökör vadász szintén.
Ad 3. A 375? Ha rossz a lövés, ilyen az eredmény. Azon persze lehet filozofálni, mi lett volna a végeredmény egy másik, kisebb kaliber esetében.
Üdv.
L.
