2009.04.18.
Hajnalban kimentem a területünkre őzbakot nézni. A borzalmas köd miatt, hajnalban nem láttam vadat, pedig bejártam a beírt körzetet töviről-hegyire.
Nyolc órakor találkozóm volt egy barátommal, aki elkísérte a társaságunkba belépő ismerősét, mert 9 órakor terület bejárásuk van.
Megbeszéltük, hogy amíg a terület bejárás lesz az új tagoknak, velem jön egy erdei cserkelésre, amit én már előző éjjel kigondoltam, mert aludni mostanában nem nagyon tudok.
Fél tízkor elindultunk a csodálatos, tavaszi erdőbe, csendben, nagyon lassan osonva, figyelve.
Így, tél után szinte felfoghatatlan ez a gyönyörű tavaszi erdő. Madár dal, virág illat és az a sok nyugtató zöld szín, ami betölti ilyenkor a tavaszi erdőt, engem mindig elvarázsol. Nem volt ez másképp most sem. Szinte bódultan haladtunk, mikor őzek megugrása hozott vissza a valóságba.
A nagy takarás miatt nem láttunk belőlük semmit. Tovább haladva még három alkalommal volt részünk izgalomba, amit a takarásban lévő őzek megugrása, egyszer riasztása okozott. Rossz volt a szelünk, állandóan forgott a dombok között. Nem baj, mondom barátomnak, gyönyörű a környezet, szép az idő, ez a lényeg.
Nagyon lassan, meg-megállva, milliméterről milliméterre haladtunk tovább a katlan felé, mely célom volt. Itt szándékoztam eltölteni egy kis időt. Jobbra figyelvén észre vettem egy furcsa, barnás foltot egy fatörzs mellett, jó 60 méterre. Messzelátóval megvizsgálván, látom, hogy egy őz áll szebbik felével közelebb, de már lép is jobbra. Ekkor látom, hogy ághiányos, lépegető agancsú, fiatal erdei bak. Gyorsan a puskát emelem vállhoz, mert a bak igen csak közel áll a sűrűhöz, melybe ha belép, hát mehetünk tovább. A kis pontocska odatáncol a bak váll-lapja mögé, ekkor nagyot szól a nyolc milliméteres a katlanban. A kis bak örökre lefeküdt a tavaszi erdő, meseszép, ibolyákkal díszített aljnövényzetére, mely egyben ravatalául is szolgált.
