Egy bak négy élete.
Vannak ilyenek, legalábbis a 2008-as vadászidény őzbak főszereplőjének ennyi volt…
Késő tavasszal- kora nyáron nem szívesen vadászom őzbakra. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a legjobbak az esélyek, de én mégiscsak szeretem az igazi vörös csuhás nyári harcost.
Mellesleg pedig, jobb meghagyni néhány igazán deli daliát az üzekedésre is. Örökítsenek és vigyék tovább a jó vérvonalat. Számomra az idén a május- június amúgy is a sertevadról szólt, sikerült is kivenni a vámot belőlük becsületesen.
Július elején azért csak kievett a fene a mezőgazdasági területeinkre. Vadásztársak lőttek már nagyon jó bakokat errefelé, sőt egy derék bronzérmes hatost is sikerült terítékre hozni.
Kedvenc és kedves helyemre mentem, egy igen magas lesre nem messze az osztrák államhatártól. Tavaly innen lőttem egy becsületes hatost és ezen kívül láttam több jó bakot. Bízom benne, hogy maradt belőlük erre az évre is. Különösen egy szűkállású, nagyon magas villásra emlékszem igen jól. Öreg harcos lehet, tavaly már többször átrázott. Állítólag még megvan, bár ez itt a határ mellett gyorsan változhat. Egyébként többesélyes ez a hely, mivel a disznók is bármikor megjelenhetnek az érő gabonában, vagy a bővizű patak melletti dagonyáknál.
Mégis, még jó világosban az előttem lévő bíborhere végén megjelenik egy őzbak. A nyolcas keresőben látom, hogy nem egy egyéves forma, de az ötvenszeres nagyítású szkóp egészen közelre hozza a világítóan fehér arcú, érdekes agancsú hatost. Rendkívül magasra tűzött vezérágak, kicsit aszimmetrikus szárak, derék bak.
Mégis az orrfoltja bizonytalanná tesz. 2-3 éves bakok jellemzője az efféle orrfolt, ennek a baknak meg ráadásul úgy világít mintha fényvisszaverő volna. Viselkedése és habitusa középkorú bakra utal, bejön egészen közelre, jól meg tudom nézni, becsületes és jó kiállású őzbak – állapítom meg magamban.
Az este nem hoz több eseményt, de miután otthon újra átgondolom az eseményeket, már tudtam, hogy lőni kellett volna. Egy öreg vadásztársam is ismerte ezt a bakot, ő szerinte egy jó 5-6 éves bak és „lépegető” is. Hát ezt a lépegetést én ugyan nem láttam rajta, de megszületett bennem az elhatározás, hogy meglövöm ezt a bakot.
Egyszerű helyzetnek tűnik, melynek örülök is kicsit, mivel nagyon nincs, sok időm jelenleg vadászni. Tudom, hogy vadászni sohasem elég, de mostanság a család, gyermek, munka nagyon sok energiámat leköti. A területre majdhogynem csak kiugrani tudok.
Mindezek mellett az elhatározást tett követi és néhány nap múlva újra a lesen ülök és várom a bakot. Persze kicsit késői vagyok megint, de örülni kell annak, hogy legalább kiértem. Alighogy leszedem az ablakokat a kényelmes zárt lesen, máris megjelenik egy vörös folt a heretábla végén.
Gyorsan a szkópot és látom, hogy keresett fehérarcú barátom téblábol a tábla végén. Sőt el is indul felém, így gyorsan a puska után nyúlok. Feltámasztom az ablakra, de a bak még messze van, bár határozottan közeledik.
Előttem egy vetésben elrontott és már feltárcsázott kukorica, balra egy csík repce fattyúkelés, ami elég szépen be is ért már. Ez mögött egy hosszú keskeny rét, az mögött az államhatár, elvadult bokros dióssal, mellette kezdődik a 100 hektár kukorica, ismét nálunk.
A bak a repcében mozog, követem a kibiztosított puskával, de nagyon takarja a gaz. Helyenként csak az agancsa látszik ki, vagy az sem. Vonulása irányában van egy alacsonyabb gazos rész, arra teszem a szálkeresztet és várom a bakot. Telnek a percek, de nem jön. Egyre izgatottabb leszek, leteszem a puskát és a keresővel nézem a keskeny kaszált rétet. Semmi, a bak, eltűnt ! Mégis mintha a kukorica szélső sorai mozognának. Hát persze! Ott dolgozik a keresett barátom és veri az agancsával a kukoricaszárakat.
Kicsit problémás a helyzet, mivel a bak a lesnek az ajtó felőli részén áll. Ajtót ki kell nyitni, jobb lábbal megtámasztani, könyöktámaszt előbbre hozni, ülésdeszkát hátrább tolni. Mégis hamar rajt van a sorközben keresztben álló bakon a szálkereszt. Veri a kukoricát, nem nyugszik. Gépiesen támasztom meg a Mannlichert a magasles ajtó oldalának. A távolság olyan 200 méter körüli, ez belefér, nem lehet gond.
A bak bent van a céltávcsőben, lassan vezetem fel a szálkeresztet a lapockára, közben behúzom a gyorsítót, erre a mozdulatra a bak kibillen a célból. Újrakeresés…semmi gond… keresztben áll! Közben ujjam lassan keresi a gyorsított ravasz tapintását. Mire megtalálom és érzem a hideg vas érintését, azonnal elsül a puska!!!
A bak előtt jó két méterre vágja fel a lövedék a kukoricás sarát. A bak földhöz szegezett nyakkal, még áll néhány másodpercig, majd berohan a határt övező bokrosba és hosszasan riaszt. A becsület kedvéért megnézem még a tacskóval, de semmi lőjelet nem találunk. Elrontottam!
Néhány napig nem is járok arrafelé, gondoltam had nyugodjon meg a környék, aztán egy hajnalon ismét felmászom a lesre.
Látom is őszarcú barátomat, bár csak egy pillanatra. Sutát hajtott, méghozzá nem túl finom stílusban. A lényeg, hogy még megvan.
A következő napokat rá szánom. A családtól ellopott időt a lesen töltöm, de még csak meglátnom sem sikerül. Egy fiatal villás hajt a lucernán, nagy vezérágú barátom eltűnt. Gondolom, hogy az osztrák szomszédoknak is megtetszett és meg is lőtték. Ők amúgy is nagyon szorgalmasak, minden este kint vannak, sőt ilyenkor üzekedéskor, a legtöbb reggelen is. A gyanús az, hogy nem dicsekedtek el vele, most hogy nincsen Schengen, állandóan itt eszi a fene őket a faluban…..
Július közepén egy hangulatos este, ismét kint ér a lesen a nagy bak járása mellett. A bíborhere időközökben már 40 cm-esre is megnőtt, várható, hogy bármely nap lekaszálja a gazda. Ezen a napon időben kiértem, rendeztem a napi gondolataimat és vártam a bakot.
Bak helyett még jó napsütésben egy jókora macska jelent meg a here előtti tárcsázott földön. Akkora jószág, mint egy róka. Citromsárga bolhanyakörve virított, amikor beleerőltettem a céltávcsőbe. Benne is maradt, mivel bakra várván nem zajongok egy „nyilvánvalóan veszett” macskára tett lövéssel.
Talán jól is tettem, mert rövid várakozás után előttem a kukoricából, olyan 150 méterre kilépett a bak. Szabad szemmel persze nem láthattam, de éreztem, hogy ez a keresett harcos. Így nem is a kereső után nyúltam, hanem egyből a puskatávcsövön keresztül néztem rá a lassan legelésző őzre. A nagy bak volt az.
Nyugodtan céloztam meg, nem volt nehéz, mivel lassan legelészett a bíborherében. Bár az izgalom erősen táncoltatta a szálkeresztet, mégis nyugodt lélekkel, de határozott mozdulattal érintettem meg a Mannlicher elsütését.
Lövés után semmi sem történt. A bak ugyan kinyújtotta a nyakát merevre, várt néhány pillanatot és látszólag egészségesen ugrott el!
Majd megőrültem, mivel tudtam már, hogy nem lesz meg. Tacskóval mentünk a nyomon jó 200 métert, de sebzésre utaló jelet nem találtunk. Elhibáztam, legalábbis remélem, sőt biztosan, mert az egyik ifjú vadászbarátom másnap, rókára lesve, látta ugyanott, ahogy hajtotta a sutáját.
Nem értettem a hibázást. Persze egyből megtört a puskába vetett bizodalmam. Másnap pontosan 170 méterre tettem ki a céltáblát a lőtéren. Lőállásban nagyjából feltámasztottam és 2,5 centivel lőttem a célpont fölé. Gondolatban elnézést kértem a Mannlichertől, máig nem tudom mi történhetett! Nyilván elizgultam, bár ezek a vadászat igazi titkai…..
Július végén ki kellett hagynom néhány napot, pedig az üzekedés már erősen zajlik, sőt augusztus elejére is jut bőven a munkából, sajnos nem is itthon, hanem külföldön. Augusztus 08-án tudok ismét kilépni a területre. A nagy bakról már lemondtam, jöttek hírek az osztrák kollégák felől, hogy több derék és érdekes agancsú bakot is lőttek.
Mégis, egyik este, egy öreg osztrák vadász (kocsmatulajdonos és mindent tud) barátom utal arra, hogy a nagy Kampfspross-u bak ismét, felénk jár. Rátüzeltek egyszer náluk, minden bizonnyal elhibázták! Át is ment a magyar kukoricába. Sutástul, ikergidástul, mindenestül, azóta nem látják…
Na, gondoltam, akkor már szag alapján is van esély, hogy megtaláljam.
Mégsem így történt, hiszen az üzekedés hajrájában ki tudtam ülni egy esti lesre. Annak ellenére, hogy mellettem 200 méterre bálázott egy traktor, a határ melletti bozótosból kijött egy suta. Békésen legelészett tőlem olyan 180 méterre. Teljes nyugalommal és próbaképpen meg is céloztam, tudva, hogy kb. ide lő pontot a puskám. Mikor a suta mögött megjelent egy másik sötétvörös árnyék, már kicsit ideges lettem. Sőt, amikor az árnyék a sutát kezdte hajtani, a puska után nyúltam. A céltávcsőben egyből látszott, hogy a keresett barátom keringőzik a sutával.
Célozni még lehetett, de kicsit már homályos volt a bak sziluettje. Ennek ellenére nyugodt lélekkel engedtem el a lövést, jól rajta voltam. A lövés után a bak megmerevedett, fejét lehajtotta néhány pillanatig és utána eltűnt, a suta pedig mereven állt a gazos szélén. Néhány másodperc után a suta beugrott a gazosba és közvetlenül mögötte beugrott egy másik sötétvörös árnyék is. Ez gyanús volt számomra! Megint mereven várt néhány másodpercet a bak, mielőtt elugrott volna. Sőt mintha a sötét árnyékként a bak ugrott volna a suta után.
Persze elhessegettem ezeket a rossz gondolatokat, de az után keresés sajnos alátámasztotta őket. Sehol egy csepp vér, semmi lőjel, a tacskóm egy ideig érdeklődött majd, csak kérdően néz: Mit akarsz itt, menjünk már…. és el is indult a kocsi felé…. Megfelelő lelkiállapotban indultam utána….
Ezek után a nem túl felvidító események után ki is kényszerültem hagyni néhány napot. Mire újra kiérek, augusztus közepét írjuk, hogy van-e még üzekedés azt nem tudni. Néhány napja még hajtott egy fiatal hatos, sőt tegnapelőtt, parancsra, sikerült meglőni egy vadkár veszélyeztetett gyümölcsösben, egy gyenge hatost, az is hajtott még.
Mégis a nagy vezérágas bak területe csöndesnek látszik.. Most, per pillanat, megint sikerült kiérni időben, a kombájnok eltűntek végre. Csönd vagyon, sokáig távcsövezem a melankolikus nyári estét, semmi sem mozog.
Mire nyolc órát üt a falu nagytemploma, már nagyon mélyen belemeredek a gondolataimba. Csak rutinból távcsövezek körbe, tudom, hogy a derék bakok már elpihennek ilyen korra, kevés az esély.
Mégis, a határ árokszegélyén hirtelen megjelenik egy őz vörösbarna alakja.
Fogom a távcsövet és beledermedek a látványba. A keresett bak áll előttem, és szemlátomást, tanácstalanul tétovázik, hogy mit is csináljon. Hajtaná még a vére, irány előre, keresni az újabb sutát.
Ugyanakkor már nagyon fáradt, jól esne neki leheveredni és feledni ezt az egész üzekedést már….
Bakomban győz a fajfenntartás ösztöne és megindul. A kukorica felé lépeget, a céltávcsővel követem, sajnos távolodik tőlem. Szabadon sétálgat olyan 200 méterre. Nem szeretek ilyen messzire lőni, de most nincs más lehetőség. Nem akarom elengedni, sem újra elhibázni.
Kezdett is már kicsit misztikussá válni ez a bak, játszottam a gondolattal, hogy nem keresem többet, de meggondoltam magam. Most mikor kicsit felém hajlik, megcélzom a jobboldali utolsó borda végét és megpöccintem a gyorsított ravaszt.
A lövésre a bak nem mozdul, sőt, mint az előző három rálövésnél, megmerevedik, fejét gépiesen lehajtja. Megdöbbenten nézek a céltávcsőbe és szinte már várom, hogy egészséges ugrásokkal távozzon ismét, amikor a bak a merev mozdulatlanságból, hirtelen átmegy remegésbe és a helyszínen összeesik. Lapockája alján jól látszik a nem túl nagy sebből kiszivárgó véres csík.
Lassan kezdem el kapkodni a levegőt, alig akarok hinni a sikerben. Összepakolom a lesen a cuccaimat és negyed óra múlva rámegyek a rálövés helyére. Még oda sem érek, máris messziről látom, a kis réten, az oldalán fekvő bakot.
Nem kell többé keresni és nem tudom többet elhibázni. Felemelem a gazba fúródott fejét, eligazítom trófeáját és meghatottan hajlok meg előtte. Ellenfél volt, mellette kapitális bak és egy igazi kuriózum.
Minden vadászbarátomnak ilyen élményt kívánok!