Hétfő este:
Nem dublé, két egyes madár volt.
Az egyiket jó messziről sikerült lekapni - utólag kiderült nagy szerencsével, mert a boncolás/nyúzás során sörétütötte sebet nem találtam rajta. Talán a fejét/nyakát érhette egy-két szem.
Ez a madár nagyon korán jött, úgy vettem föl, hogy nem is kellett hozzá zseblámpa.
Utána tíz perccel jött a másik az erdőszegélyen szembe.
Szemből ugyan sose szoktam semmit eltalálni, de azért gondoltam megpróbálom, aztán - ha bejön a papírforma - még mindig ott a másik cső elmenőben...
Csodák csodájára odahuppant a lábam előtti keréknyomba.
A mélyrevágódott keréknyomból ki sem látszott. Egy darabig hallottam, láttam vergődni, aztán hamarosan elcsendesedett.
Marhán meg voltam magammal elégedve, épp végeztem a saját vállam veregetésével, aztán eszembe jutott, hogy csak rápillantok az én madaramra.
Hát az bizony üldögélt a keréknyomban, és nézegetett...
Persze hamar "rávetettem" magam.
Olyan szomorú, lehangoló dolog ezt a szép madarat ilyenkor legyilkolni...