A múlkorokban fölfújtam a pofámat, és elővettem a mélyhűtőből a tavasz óta ott lapuló öt szalonkát.
Akkoriban csak úgy beletekertem őket egy-egy szalvétába, aztán egy nejlonzacskóban betettem a fagyasztóba.
Szóval kiengedtek, aztán megnyúztam őket, majd belezés, tisztítás következett.
A belsőség közül eltettem a szíveket, a májakat és a heréket. (Először a beleket is, de aztán csak puhány voltam, hogy azt is belefőzzem a kajába...
)
Ezután só, pici bors, pici kakukkfű következett, majd begöngyöltem őket vékonyra vágott jófajta háziszalonnába.
Egymás mellé kerültek egy kizsírozott jénaiba, pici fűszer ide is került még, majd öntöttem alájuk pár deci fehérbort.
Ekkor így nézett ki:
Aztán ment a sütőbe.
Félúton ilyen volt:
Közben készült némi rizi-bizi is.
Nade a belsőség!
Az az igazság, hogy az egy kicsit pacsirtanyelv-pástétom módon készült.
Vettem némi pecsenyekacsamájat. A javát kiformázva megsütöttem pici zsíron. Az apraját, és a cafrangokat pedig a szalonkabelsőséggel (máj, szív, herék) együtt apróra vágtam, és fűszerekkel, borral elég sokáig pároltam, majd a végén zsírjára sütöttem.
Aztán a végeredmény ilyen lett:
Finom volt!
Kacsahúshoz tudnám hasonlítani az ízét.
Így, hogy volt mellé kacsamáj, és a ragu is, egy-egy szalonka elég volt fejenként.
De kettőnél többet sehogy sem kell számítani szerintem.
Megéri vele pöcsölni.
Akinek összejön annyi szalonka tavasszal, aszondom ne dobja ki őket!
