Tegnap esti szösszenet:
Jó napom volt és tegnap este időben ki is jutottam a területre, meg akartam nézni egy őzbakot. Azt a bakot, akit csak sötétben láttam egy villanásra a minap hazafelé menet. Mit ad Isten, már az elején összefutottam a keresettel. Már nem volt sutával, felderítő úton járt őkelme. Megnéztem innen is onnan is, de nem teljesen olyan volt, mint amit vártam. Lőhető bak, de valamivel fiatalabb, mint gondoltam és nem teljesen ág nélküli. Másfél centis hátsó ágai voltak az agancsán, elöl meg semmi. Szépen megcéloztam, és bamm - mondtam csendesen - most elkaptalak koma, majd valaki nagyon örülni fog egyszer neked, úgysem szeretek autó mellől vadászni - hát elengedtem. Aztán amint a legény dolga után nézett én is tovább álltam, mentem egy kört a beíró körzetem körül, de mivel nem szeretek kocsiból nézelődni, gyalogvadász vagyok, így hamarosan hátra is hagytam a szekeret. Elcserkeltem az itató mellett, tovább az utolsó útig balra az öreg nyarasban, ami egy zsákutca, ide járnak néhanap a környék fiataljai bepárásítani a kocsi üvegét. Szerencsémre üres volt a terep, mert szeretek itt hívni, minden évben bejött még, ideális terep őzhívásra is. A környék erősen fedett fiatal erdőkkel és itt az öregebb szálasban messzire ellátni, időben észrevenni, ha jön valami. Egyébként is jobb a világosból sötét zugba, zárt lombkorona alá csalni a bakot, én legalább is hiszek ebben. Ahogy voltam leültem a kocsi nyomba a lő botom mögé és hívni kezdtem, először a Hubertusz síp suta hívóhanggal. Folytattam a buttoló suta hangjával, de semmi sem mozdult. Már fontolgattam az indulást, aztán mégis néhány gidahangot is szélnek eresztettem, amire a távolban zörgés támadt a szálas erdő mélyén és kisvártatva feltűnt az ágak között bujkálva közeledő vörös alak. Sutának hittem, de a távcső elárulta, kis bak a közeledő, egy igazi ördögfióka. Meg –megállt, fordult volna vissza, erre én biztatgattam kicsit, ami annyira jól sikerült, hogy túl közel jött és sajnos szemben állt meg. Szemből nem akartam „összerombolni”a durva lőszerrel, a tökörészésre pedig elugrott. Újra hívni kezdtem, amire másik oldalam felől bukkant fel ismét a krampusz. Most elkaplak, gondoltam, de ekkor meg a lő bot omlott össze a feltámasztott puska alatt. A háromlábat összefogó íjhúrt elrágta az idő és a zörrenésre megint kereket oldott a kispajtás. Ennyi bénázás után felszívtam magam, egypálcássá vált támasztékomat szorongatva előre óvatoskodtam 100 métert a fák között és bebújtam egy vaddohány foltba. Na, most nem szúrsz ki kiskomám- szőttem a tervemet. Sippant a gidahang és szerencsémre türelmes partnernek bizonyult a fiatal őzbak, mert már futott is vissza, mint aki a buszon felejtette a táskáját. Kétszer egymás után rosszul állt meg a faderekak takarása mögött, ahogy közeledett, de amint elfutott volna jobbról mellettem, halkan füttyentettem és BÁMM! Most tényleg belemordult a mordály a rengetegbe. Csak lebicsaklott egyszerűen a száraz avarba és én tisztelettel simogattam meg a homlokát.
Miután rendbetettem a zsákmányt felakasztottam egy letört akácág csonkjára szikkadni és már indultam is tovább. Beloptam egy másik ismerős bakot is sötétedésig, ott esteledett rám a kocsiút porában gubbasztva a látcsőbe feltárult mesevilágba belefeledkezve.
Ma hajnalra pedig a lehűléssel úgy felforrósodott, belendült az őzek násza, hogy 28 vadat láttam (2 szarvas volt) és a belopott 9 bakból, egy a fentihez hasonlót és egy gyengébbet is meglőhettem volna. Persze nem lőttem, csak gyönyörködtem, mert jóformán az előző bak szaga sem kopott még ki a tenyeremből. Az az érzés remek, amikor a sípszóra befut egy suta a nyomában loholó bakkal, a másik irányból újabb középkorú bak érkezett és hátulról egy krampusz is odacsörtetett. Máshol pedig sípolni sem kellett, majd letapostak az őzek a nagy futkosásban. Ja, és hallottatok már bakot a suta űzéskor hangot adni? A suta kicsit érdektelen volt, nem akaródzott futni őnagyságának. Látszott, hogy a bak szerint pedig ez így szokás. A sutának futni illik, kéretnie kell magát. Hát a minduntalan lelanyhuló sutáját valami röfögés féle hangokkal noszogatta. Duplákat „röffentett” ilyenkor, olyasforma hang, mint a dámbika horkolása, csak halk, közelről hallható. (Biztos vagyok benne, hogy nem volt a bak fáradt, vagy orr bagócsos… stb.)
Vadászüdvözlettel: Cs.R.
