Egy kis szájmenés:
A fehéragancsú
„Most egy gyilkos agancsút kerülgetek, de nem akar kialakulni a szorosabb kontaktus. Valahogy az időjárás is ellenem dolgozik...megeszi a fene azt a francos nyársakat!” –meséltem korábban.
Hát igen, koratavasz volt még, amikor felfigyeltünk rá. (Nem merem mondani, hogy évek óta ismerem, de a hasonlóság elgondolkodtató.) Nagytestű kifent bak volt, hófehér tűhegyes agancsszárakkal a fején. Se egy gyöngy, sehol egy barázda, egy szem hátsó ágacskával, csak a vakító nyársak díszítették ezt az őzbakot. Nap-nap után visszatértek a gondolataim hozzá. Azok a francos nyársak! Ha megmarad a vendégjárás után, elhatároztam, hogy akkor a nyomába eredek. Így is lett, szó szerint, mert utolérni nem akaródzott. Nagyon vigyázott a gúnyájára, mindig több száz méterről pillantottuk meg és már szaladt is. Eleinte nem is igazán erőltettem a dolgot, vártam, hogy szépen kivörösödjön. Cafrangos ruhájú tavaszi vedlésben lévő bak nem igazán dísze a terítéknek. Aztán szárba szökött a kukorica és napraforgó végeláthatatlan tengere és a nyársas bak eltűnt. Alig akadt tarló a területen. Hol itt lestem, hol ott cserkeltem, néha eláztam, kutyagoltam, de a randevúkra Ő nem jött el többé. Pedig eldöntöttem, vagy ő, vagy senki és szépen, illően kell elejteni. (Az apraját szedegettem, de „egybenyakút” már évek óta nem ejtettem őzbakból.)
Felsültem, eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Más sem látta. Végül már furán néztek rám, mert gyakran puska nélkül gyalog, vagy motoron mentem utána.
- Mi lesz, ha ott lesz végre, ott állsz majd puska nélkül, mint az bizonyos szerszám a lakodalomba?
- A puska csak akadék. Csak legalább tudjam a járását végre, szépen akarom elkapni, nem kocsi mellől.
(Apropó puska. Egy kis kitérő engedtessék meg. A szóismétlések elkerülése végett az ember néha fegyvernek is titulálja, de a régi öregek szerint is, a vadásznak puskája van! Mert az valamiért, a vadgazdálkodás szolgálatában a vadállomány szakszerű kezeléséért kell. Fegyver meg valami ellen kell és bár a vadászat sokszor taktikázás, de ez nem háború!)
Néhányszor már csaknem elcsábultam, de végül mégis kitartottam a kísértetbak mellett. Vártam az üzekedést, mint nagy lehetőséget, hátha a párzási időszak csúcsán a síppal elő tudom keríteni ezt a szellembakot.
El is jött a nap fellendült az üzekedés.
Aznap későn értem ki a területre. Egy belvízfoltnál kiosontam a kukoricás szélső sorába. Balról, a sáson túl sötétvörös őzbak terelgette sutáját haragoszöld réten és kisvártatva borította is. Nem Ő volt, de kíváncsi voltam a fejdíszére. Akár a páratlan tízes bakunk is lehet, akit néhányszor meggusztáltam már. Meghagytuk, mert jobb agancssúlyt várunk tőle. A kukkerben nem tudtam pontosan kivenni mi van a kint hajtó bak fején. Hiába, a mikroszkóp lassanként megeszi a szemem élességét, és a keresőtávcsövem egyébként is egy kalap…
Szólítottam hát őkelmét a síppal, ugye ha ide jönne, tisztába jöhetek vele miféle pontosan a legény. A sutája nyári záporként süvített el mellettem egy lépésre, alig bírtam nevetés nélkül, mert a bak inkább lefeküdt, ott ahol volt. Ne zaklassák őt semmiféle idegen nőszemélyek, le van már ő fárasztva kellőképpen- gondolhatta magában.
Visszafelé úton a kocsihoz szembetalálkoztam az elviharzott nőszeméllyel, aki illedelmesen, csendben félreállt az útból, így a belvíz túl felén egy jóféle selejt bakot sikerült azért a síppal lóvá tenni. Nem kapkodott, mint akinek éppen erre van dolga, úgy közeledett a hívásra. Egyik oldalán füle nagyságú villa, a másikon gacsos szár, végén ipszilonnal, ez volt a harcos gyengécske fegyverzete. Csak keveset hívtam, nem akartam megzavarni a vadat, így elbizonytalanodva lődörgött előttem, aztán beváltott a kukoricásba. Nem lőttem, igazán nem is lett volna alkalmas a dolog, mert a hírtelen kerekedő vihar előszele akkorákat tolt rajtam ültömben is, hogy imbolygott volna a szálkereszt. Szokás szerint a betervezett tarlóra aznap sem értem ki, hazavert megint a felhőszakadás. A műutat már rallysan értem el, kis híján megelőzött a kocsi hátulja, már azt sem tudtam a latyakban jövök éppen, vagy megyek.
08.09.
Az autó kint maradt a kövesút szélén, én meg bandukolok hátszéllel az ominózus tarló felé. Már mentem legalább másfél kilómétert hátszéllel, mint egy bolond, de tudom, hogy a tarlónál már jó lesz a szelem is. Viszont a messzelátót otthon hagytam a garázsban. Nem sokáig bosszankodom rajta. Eggyel kevesebb akadék, gondoltam, azt a bakot így is megismerem, egy másik meg nem kell. A felhántott tarló sarkánál egy suta lép át előttem és óvatosan somfordálok én is a sarokig, ahol földbe gyökerezik a lában, kalapálni kezd a fülemben a vér. Ott van Ő! A tarló közepén, domb élen áll háttérben a felhőterhes horizonttal, csak úgy világítanak a hófehér agancsszárak a füle között! Már űzi is a sutát, sosem feledem a képet, ami az agyamba vésődik. Félszelem van, ami jobb, mint a hátszél, de horizontra nem lőhetek. Megpróbálok beljebb a kukorica szélső soraiban közelebb lopakodni, de elszáguld a szerelmes páros. A mindenit ezt elbaltáztam! Ha ott maradok a helyemen, talán közelebb sodródnak hozzám- rágódom magamban, miközben azt sem tudom, hogy önszántukból, vagy előlem ugrottak e be a tengeribe. Felosonok közben az első dombig, hogy belássak a hajlat mögé és kihúzok sebtében két kukoricatövet, hogy helyet csináljak a kisszéknek. Még elcsípek két levelet magam előtt és csendben elhelyezkedem a szétnyitott lő bot mögött. Elmúlik eseménytelenül negyed óra és párat nyomok a buttolón, majd vészsirámmal zárom a „mondatot”. A szálkereszt a tarló közepén nyugszik én meg a kukorica sorokat vizslatom, fülemet hegyezem, de semmi. Elkeserítő. Az idő csepegősre áll és a hangulatom is egyre gyatrább. Előveszem a másik sípot. Fekete műanyag, sutahang van ráírva, de gidahangnak inkább beillik. Ez valahogy mindig csodát tesz. Fújok abba is párat, hátha a lovag úr nem féltékeny, akkor most a suta anyai érzelmeire fogok építkezni. Csak maga után húzza a gidáját féltő suta a szellembakot is, reménykedem. Hát nem. Eredménytelenül múlik az idő, esteledik az egyébként is borult égbolt, fogynak az esélyek. Meggondolatlanul írok egy keserű üzenetet a vadőrkomámnak: Végre megtaláltam ŐT, de elszalasztottam… stb. Pedig a telefont ilyenkor nagyon el kell ám felejteni, de gondolatban kezdem már feladni! Telefon a felső zsebbe csúszik lassan és felnézek.
A bak meg már ott áll a célkereszt mögött, farral a tarló közepén, a sutája mögött. Az Öreg Isten tudhatja, honnan kerültek egyszeriben elő és, hogy a sípnak van e hozzá köze, de ott van végre az a bak, amire vágytam. Közben lihegve lefeküdt a sutája mögött és lett egy kis időm megnyugodni. A célzó bot harmadik szárát óvatosan előrébb nyomom a vizes földbe, így már a jobb könyököm eléri a térdemet, biztosabb a célra tartás. Most feláll keresztbe a szerelmes őzbak és én már tudom, eljött érte az elmúlás. A dübbenős lövés elsodorja a harcost és a suta értetlenül áll egy pillanatig a ravatala mellett, már ugrik is.
Hihetetlen, de feltápászkodik az elesett vad. Jókora vérrózsa éktelenkedik rajta magas lapockatájon. Szája tátva, reszket. Utolsó, legnagyobb csatáját vívja. Derekasan küzd, nem adja könnyen azt a hófehérre fent agancspárt. Ahogy visszaengedem a puskát az ölembe, Ő is elcsendesedik. Ereiben megszűnt már a lüktetés, az enyémben pedig ott pezseg még a vadászláz és csak ülök. Sokáig nézem a tarlón fekvő bakomat és nem sietek, minek is rohannék, tudom jól, mi van a fején. Egyszerűen csak élvezem a pillanat nagyszerűségét és valójában ennyi, amit magammal vihetek.
Hiszen ez volna az „erdőzúgás” lényege, nem igaz?
(Utóirat: Nemcsak, hogy kivörösödött, de le is harcolta már a csuháját, a nyaka tele volt forradásokkal, igazán nagy harcos lehetett. Vadgazdának rémálom, emellett igaz vadászembernek való bak. Dísztelen trófea, de nekem kincs.
Ja, és a májára vigyáztam!)
Nagy hirtelen ennyi, de több is, mint elég ugye? No, itt a kép is:
