Tomek
|
|
« Új üzenet #2429 Dátum: 2017. December 22. - 20:11:07 » |
|
Még sárgán villognak a jelzőlámpák, amikor elhagyom a várost. A házak között bújkáló ködfoszlányok a vasúti sín után sűrű fallá tömörülnek össze. Az autó körül tejfehér tömeg gomolyog, amelyen a fényszóró sem tud áthatolni. Ám úgy húsz kilométer múlva, mintha elvágták volna, megszűnik a köd, végre lehet haladni. Barátomnál rövid üdvözlés, a kávé után el is indulunk, hogy beírjuk magunkat. - Nem nagyon van liba… akad ugyan, de nem annyi, mint máskor. Valahová elpártoltak. – kezdi szinte szomorúan barátom. - Annyi baj legyen, sétálunk egyet legfeljebb. – vigasztalom. Kiérve az ismerős tanya sarkához nekem szegezi a kérdést. - Merre? Előreintek. - Elsétálok arra. A sarokig meg vissza, elég lesz. - Ahogy gondolod. Akkor én elállok itt a tanyák között. Te meg ballagj lassan, úgyis hallod, merre mondják. Kiszállok. Sietve szedem elő a puskát, hátizsákot. - Ha van valami telefonálj. De ismered a járást. Még jó sok szokásosat kívánunk egymásnak, aztán elgördül. Sietve gombolom össze magamon a kabátot. Foga van az időnek. Kilépek, hogy magam mögött hagyjam a tanyában őrjöngő kutyákat, és halljak is valamit. Alighogy alábbhagy a fertelmes kutyaugatás, megállok, jobb zsebembe öntök egy doboz patront, hátamra veszem a zsákot, és nekiindulok. Ötven méter után megállok. A házörzők elhallgattak, a tó felől pedig iszonyatos libazsivaj hallatszik. Itt nincs liba? Meghozta őket a fagy? Néha egy-egy daru krúgat bele a hajnalba, de a libák folyamatosan mondják… ahol ni! Már húz is kifelé vagy nyolc-tíz darab. Gyerünk… Kopogósra fagyott a talaj, lábam alatt ropog a deres nád. Kezd alakot ölteni a világ, mellettem balról már csak a tó van. Ahol leghangosabbnak gondolom őket, megállok és várok. Folyamatos, leírhatatlan hangzavar. Kacsák, libák, darvak… fenséges. Aztán egyszer csak vonat zúgásához hasonlító zaj indul a víztükör felől, és jajongva szárnyra kap a rengeteg lilik. Nem látok belőlük semmit, csak hallom, ahogy dél felé kihúznak. Eltávolodnak, de a tavon maradt még a madárból, mert változatlanul, folyamatosan mondják. Kavarognak a víz felett, barátom felé is kivált egy-két csapat, de a zömük úgy látszik felém fog kihúzni. Fölém ugyan még nem csavarodott egy sem, de jobbra is és balra is elszárnyalt már vagy száz darab. Jobbról alkalmas csapat közelít. Belapulok a nádba, és várok… hangos lilikezés közelít, alacsonyan szállnak, most keltek fel a vízről. No még egy kicsit… a puska már kíséri a jobb szárny egyik madarát. Nézzük… mint a kő zuhan mellém egy lilik. Ott is marad. Ez bizony szép volt… odasétálok, leveszem a sapkám, állok mellette egy kicsit… honnan jöttél idáig, te messzi vándor? Hány ország maradt el mögötted, míg ide elértél? Felveszem, s a nád közé teszem. Sok idő nincs a szentimentalizmusra. Feljebb tőlem kimegy vagy ötven madár. Gyerünk arra… Ha ott vagyok, akkor az előbbi hely felett húznak ki… A csatorna melletti nád falában néhol egy-egy beálló kínálja magát, behúzódom az egyikbe. Jönnek is… mély hangú nyári ludak indulnak meg bentről. Összehúzom magam. Pontosan szembe jönnek. Ott, azt a jobb szélsőt… de várjunk még… csak a parti fák felett vannak. Ütemesen szárnyalnak egyre közelebb…. durr…. majdnem rám esik a nagy madár, félre kell lépnem egy kicsit. Társai ijedt geggenésekkel törnek a fagyos ég magasába. Szép nagy nyári lúd fekszik előttem. Elgondolkodva állok felette egy kicsit, aztán a lilik mellé fektetem. Elég volt. Sétálgatok, fényképezek, videózok. A libazsivaj nem szűnik, folyamatosan mondják. Több ezer madár lehetett a tavon. Több szép felvételt is sikerül készítenem, amíg a puska a vállamon lóg, és bevárom a csapatokat, mintha lőnék. Észre sem vesznek. Lilikek, nyári ludak vegyesen. Messzire egy traktor ijesztgeti a bizonyára repcén legelő libákat, nagy tömegben kavarognak a fák felett. Jó óráig bóklászhatok fel-alá a csatornaparton. Addigra megszűnik a nagy forgalom. Egy-két, kósza csapat még ki-kikanyarodik, de a reggeli csodának vége. Összefogom a két liba nyakát, és elindulok. Mire a földút végére érek, barátom is megjelenik. - Nincs liba? – kérdezem vigyorogva. - Három napja voltunk kint, - mentegetőzik – és a puskát sem sütöttük el. Ezek tegnap, vagy az éjjel jöhettek. Egy fiatal nagylilik pihen a csomagtartóban. Társakat kap az utolsó útra. Visszanézek még a tó felé, elmosolyodom, aztán lassú zötyögéssel megindulunk a dérbe fagyott tájon hazafelé.
|