Új privát üzenete érkezett… fogadott kedden reggel az ismerős felírat itt a gép előtt, kinyitom, ennyi áll benne: „Nincs kedved pénteken üregizni?”
Pár levélváltás után átszerveztem a pénteket, bár mikor megtudtam mikorra kell odaérnem, hát igencsak vakarni kezdtem a kobakom…
De mivel izgatott ezeknek a szőrmókoknak az elejtése, így eltökélt voltam. Gyors alvást követően, hajnal 2-kor ébredés, megszokott rituálék, pakolás, indulás, majd cca 10 perc után a szokásos hiányérzet, majd jön a felismerés… se bakancs, se csizma. Egy jóképű sportcipő vigyorog a lábamon, ami igencsak kevés lesz, mivel esőt is mond, az a fránya meteorológia. Nem vagyok babonás (hittem ezt akkor) és elindultam vissza. Csizma be, újratervezés és irány a 3 órás autóút. Nem telt eseménytelenül, hisz hajszál híján most nem kopogtatom ezeket a sorokat, de valahol ott fent van egy őrangyalom és nagyon, de nagyon vigyáz rám. Hajnal fél öt lehetett, mikor kifordulván egy nagyívű kanyarból, előttem 80-ra, vízszintesen egymás mellett 4 lámpa világít a szemembe. Gyors felismerés után satufék, felenged, manőver a padkára, másodperc tört része alatt vagy 70-el suhan el mellettem egy kamion és az őt előző mikrobusz. Meg tudom fogni a kocsit, laza vissza mozdulat és mintha semmi sem történt volna, újra a megszokott tempóban koptatom a kilométereket. Megérkezés, gyors reggeli, még épp világosodni készül, már megyünk is a területre.
Nem volt szerencsém még ezekhez a finombundájú, gyorsléptű üreglakókhoz. Nem igazán ismertem a viselkedésüket, szokásaikat, de ez a nap végére gyökeresen megváltozott. Bizakodtam benne, hogy sikerül elejtenem egyet, s bővül az avatópálcák száma, s ezzel a bizakodással indultunk neki a bokrosoknak, a lyukakkal teletűzdelt domboldalaknak. Pocok tanakodásának voltam fültanúja, melynek végén arra jutott, nem hoz aggatékot, nehogy elzavarja a szerencséjét. Hát mit ne mondjak, igen erősen beleült a hülyebogár a fülembe, mikor pár lyukas lövésemet követően, két lövés, majd egy szerény „dublét lőttem” hangzik el felőle. Látok pár nyulat a bokrok alatt, de a villámlábú kis szőrgombócok nem időznek sokat, a mezei nyúlhoz szokott alföldi szemem előtt és hiába várom, hogy kilépjen a takarásból, követem a puskával, ahogy tanulta az ember fia, de erre itt nincs idő. Annyi a lyuk és olyan fürgék, hogy kezdenek kétségeim adódni a felől, hogy én innen kinigli vadászként térek haza. Robi is meglövi az elsőt, már csak mi ballagunk Voldival, bízva Diana kegyeiben.
Megmászatnak velem olyan meredek domboldalt, hogy ihaj, bújunk bokrok alatt, szemünk majd kigúvad, hogy hamarabb vegyük észre ezeket a kis szürke földönkívüli lényeket, mikor aztán Voldi mellettem lövés után örömujjongásba kezd. (Mondanom sem kell, menet közben levette az aggatékot.) Kezd kicsit frusztrálni az eredménytelenség, olyan szerencsétlen szituációkban jönnek ezek a kis szürke hobbitok, hogy vagy nem tudok lőni a bokrok takarása miatt, vagy mikor lőnék, már a lyukban van, ha meg lövök, akkor tuti már a bokor fogja fel a sörétrajt.
Eltelik a délelőtt, bemegyünk szusszanni kicsit, majd másfél óra múlva, már újra a lyukakkal teletűzdelt domboldalakat faggatjuk. Indulás előtt könnyítek a felszerelésemen, aggaték le, egy pulcsi le. Mindenki azon van, hogy összejöjjön végre nekem is egy nyúlbukfenc, egyedül a nyulak nem tudják, hogy ennek így kell történnie. Robi is lő még egyet, majd még egyet. Aztán szépen szemből ránk repül egy csapat gerle, persze hogy azt nem hibázom el. Egy bokros közepén lévő, alig két méter széles nyiladékra tuszkol maga elé Pocok, hátha végre ráakadok a rám váró lyukinyúlra. Jobbról mozgás előttem, kiugrik egy a nyiladék szélére, megtorpan, majd beléhasít a felismerés és fordul is sarkon, odadobok egy lövést, de nem látom felbukni. Mindenki kérdezi megvan-e? Nem tudok igennel felelni, csak bízva az eredményben, közelítek a bokorcsoporthoz, ahol láttam eltűnni. Arcomra széles mosoly ül, mert ott van, ott fekszik az első kiniglim, igaz hogy ilyen kicsit ma még talán nem is láttam, igaz hogy már vagy 10 km-t sétáltam érte, de ez az „ovisnyúl” az enyém! Zoli válláról nagy kő esik le, hisz senki nem megy már haza avatatlanul. (ebben az aggatékos dologban csak lehet valami). Egy szajkót sikerül még jó messziről leszólítanom, de szárnyazott lesz és mire odaérek, addig eléri a gazost és megbújik, nem sikerül felvennem. Sokkal könnyedebb így a séta az újabb bokorsorok között. Voldi hangjától és daliás termetétől fejvesztve menekülő üregi cimborát, szinte csővégről sikerül elcsípnem. Majd az utolsó fasorban a Pocok által felgyorsított kis szürke villámléptű, villogó fenekűvel zárom a sort.
Terítékkészítés, majd avatás, közben a nap is alábukik, s arcunkon mosoly jelzi, hogy egy szép, élményekkel teli vadásznap van mögöttünk.
Köszönöm!