Ígértem valamit. Remélem nem baj, hogy nem fért bele kisebb terjedelembe:
A Bicska-völgy Ura
Soma álmosan ébredt szokásos délutánban nyúló alvásából. Testét elnyújtva bal, aztán jobb hátsó lábát megfeszítve is pózolt egyet, miközben hangosan ásított. Majd következett a szokásos, hangos csattogással járó fülrázás. Erről a világért se volt hajlandó leszokni. Az előszobában végigtipegve megállapította, hogy a család aprónépe még alszik, úgyhogy biztos, ami biztos – még egyszer megrázta a füleit. Erre lassan ébredni kezdett mindenki.
Aztán, ahogy öregedett a délután, Somán valami nyugtalanság vett erőt. Odacövekelt a bejárati ajtóba, mert a Gazdinak lassan érkezni kellett. Még a gyerekek simogatása elől is kitért, nem akar már játszani se. Valami volt a levegőben. Tagjai még kissé fáradtak voltak a legutóbbi igen hosszú hajsza miatt, de akár azonnal is indult volna.
– Hol van már a Gazdi? – aztán végre! Ismerős hangú autó állt meg a ház előtt, megszokott léptek közeledtek a lépcsőház kövén, majd belépett az ajtón gazdája. – Vu-vu-vu-vu, vak-vak. De jó, de jó! Megjöttél végre – ugrálta körül a kis tacskó.
– Megyünk, ugye megyünk? Érzem, érzem rajtad. Egy ideje mindig megérzem már, ha megyünk – aztán a nyomába szegődött és nem is tágított onnan már. Sőt, biztos, ami biztos ráfeküdt a földre tett fegyvertokra. Ha vadászatról volt szó, a világért se lehetett otthon hagyni, különben azok bánhatták, akik vele maradtak. Kibírhatatlan jelenetet rendezett olyankor ugyanis. Most erről persze szó sem volt, a főszerep várt ugyanis rá ismét. Egy nagyobb disznó keresésében kellett jeleskednie – a kiskutya legnagyobb örömére.
Lihegve foglalta el helyét a szállítódobozában és izgatottan figyelt kifelé a rácson, de aztán mégis félénken lapult le, amikor felgyorsult alattuk az autó. Az ezzel járó zúgást, főleg nagyobb sebességnél, sehogy se tudta megszokni. Szerencsére hamar megérkeztek. Már várta őket a fiatal vadász, aki a disznót sebezte. Soma hangos ugatással jelezte, hogy ő is kiszállna, azonnal engedje ki valaki! A jelenlévőket gyorsan körbeszimatolta, de egyikük nadrágszáránál hosszabban időzött. Ismerős szagok áradtak belőle, sebzett vadkan illata járta át nedves kis orrát. Örömmel üdvözölte a másik ismerős vadászt és kutyáját Ronit, a jagd terriert is.
– Aha, szóval többen leszünk. Akkor itt valami nagydolog készülődik. Csak ritkán vadászunk másokkal – mérte fel a helyzetet okos kis tekintetével.
A rozoga terepjáróval már csak rövid utat kellett megtenniük a lucernatáblán keresztül vágó földútig. Ott volt megjelölve a menekülő disznó csapája. Soma, szokása szerint mancsait a műszerfalra téve figyelte az utat, és alig várta, hogy megállás után végre kinyíljon az ajtó. Tudta ő már nagyon is jól, hogy mi készül. Elég volt hozzá a fiatal vadász nadrágját végig szagolnia. Amint földet értek rövid lábai, máris nyomozni kezdett.
– Hm, érzem, érzem, itt jött, gyerünk, gyerünk – feszült bele a hosszú vezetékbe, s nekivágott a csizmaszár fölé nőtt lucernának. Szöcskemód ugrálva követte a nyomot, ami nem volt túl nehéz, olyan váltót taposott benne – a minden bizonnyal tisztességes méretű – disznó. Az elmosódott nyomok a földút sarában és a vadász elmondása legalábbis erre utaltak.
Horzslövésre gyanakodott a sebző, s a ritkán jelentkező világos vércseppek, kenések is ezt igazolták, de biztosat előre tudni nem lehetett. A disznó miden esetre egyenesen a régi bányának vette az irányt, ami nem épp a legkellemesebb terep a meredek domboldalaival, és a puha talajba mosott alattomos gödreivel.
Soma nagy kedvvel és lendülettel verekedte magát keresztül a lucernán, és hamar a ligetes akácerdő szélére értek. Ott veszett el a nyom a hajnali keresés során. Roni, a jagd, gazdájával együtt hátrébb maradt, ők csak a hajszában voltak hivatottak segíteni, ha úgy alakulna esetleg a dolog. A sort pedig a fiatal vadász zárta.
Soma még az akácos füvében is könnyedén haladt a nyomon, amikor alig száz méter megtétele után egyszer csak kiszaladt a lába alól a talaj és elsötétült a világ. Gazdája kezében megrándult a vezeték, de Soma sehol! A vezeték vége a fű alatt tűnt el.
– A fene vinné el ezeket a gödröket! – húzta ki a megszeppent ebet egy jókora üregből. Még belegondolni is rossz, hogy mi történne, ha hajsza közben esne egy ilyen verembe. Akkor még a rádiós nyakörv se igen segíthetne.
Szerencsére Somát nem nagyon hatotta meg ez a kis közjáték. Töretlen kedvvel haladt tovább, és a sebző nyugtázhatta, hogy itt bizony ő már rossz irányban keresgélt. A disznó ugyanis nem balra, hanem jobbra fordult és a bányagödör peremén halad tovább a nagy fűben. A kis tacskó időről időre megtorpant, és egy-egy apró kenést jelzett feltartott orral, nagyokat fújtatva.
– Itt ment, én érzem. Látjátok? – bökdöste orrával a vérfoltos növényi szárakat.
Jó szem kellett hozzá nagyon, mert a vékony fűszálakon nehéz észrevenni a néhány milliméternyi beszáradt vérkenést. Soma nélkül ez aligha ment volna.
A bánya gödör peremén túl olajfüzes, sásos mocsár húzódott. Majdnem biztos volt, hogy a kan oda vette be magát, ami nem túl jó dolog. A mély sárban, vízben a rövid lábú kis tacskó nagy veszélyben van. Ám a disznó nyoma csak kerülgette az ingoványos helyet. Többször is nekifordult, de aztán visszakapaszkodott a meredek, sáros domboldalon, és folytatta útját valami távoli cél felé.
Soma meglassult, egyre jobban kellett már koncentrálnia. Nagy ritkán azért, néhány száz méterenként, mindig akadt egy-egy megerősítő vércsepp vagy kenés a lehajló fűszálakon, szeder leveleken. Egy nádas, vizes részen majdnem el is mentek rossz irányba, de a kiskutya észbe kapott és saját nyomán visszakeresve megtalálta, hogy a kis dagonyánál, hol ment el balra a rafinált disznó.
Már bőven egy kilométer felett jártak, amikor a sebzett kiváltott egy földútra és egy darabon azon haladt a teljesen nyílt terepen.
– Hú, mekkora a nyoma! És milyen magabiztosan megy. Ennek valami határozott célja van az biztos – hüledeztek a jelenlévők.
Soma ezzel mit sem törődött, csak a nyomra koncentrált, ami rövid tekergést követően egy sűrűn benőtt akácosba vezetett. A társaság megállt, rendezték soraikat, mert ilyen helyen már bármi lehet. Soma rövidre fogott vezetékén növekvő vehemenciával húzott előre. A véres kenésnyomok kezdtek szaporodni, a disznó néhány helyen már meg is túrta a puha sáros földet. Most már az Ő birodalmában jártak. Az ehhez hasonló sűrű, csalános, gazos, bedőlt fákkal borított helyen a disznó könnyen okozhat meglepetést, jobb az óvatosság. Erre még akkor is szükség van, ha eleinte egy jól kitaposott váltón volt követhető a kan tiszteletet parancsoló méretű nyoma. Ez afféle közös főváltó lehetett, számtalan szarvas és őz nyomával tarkítva. Szerencsére a máskor izgató szagok most mellékesek volta a kis tacskónak. Ő azt az egyet akarta utolérni és jól megcibálni! Csakis azt az egyet!
Aztán helyzet kezdett valóban komolyodni. Soma váratlanul meglassult, a vadszilva fák alatt már csak nagyon lassan, komótosan szimatolva lépegetett. A csapa be is kanyarodott egy ledőlt csipkebokor alá, de a kan ott még nem találta helyét, abból a vacokból felkelt már régen. Derékig érő szederindás fű következett:
– Jobb, ha vigyázunk – torpant meg Soma, s vizsla módjára vizsgálta a domboldalon lehúzó légáramlatot. – Ez a disznó még él, érzem. És nagy is – borzolta a szőrét, remélem a Gazdi résen lesz.
A nagy füvön csak lassan araszoltak keresztül, mert a sebzett disznó meglapulhat, kivár, sokszor majd rálép az ember és mindig Ő van előnyben, mert már tudja, hogy jön Vahur és a Simabőrű. Ám most nem így történt. A nagy fűből kis ligetes, olajfűzzel benőtt elhagyott szőlőbe értek. A gondatlan gazdák által otthagyott drótrengeteg nem kis kínlódást okozott, de nem volt idő sopánkodni. Már a harmadik kilométer felét is lábukban tudhatták, mikor a kis tacskó antennája jelezni kezdett. A gazos szőlősorok sűrűjében több teknőszerűen kitúrt vacokra bukkantak és Soma már nem csak a szőrét borzolta, égnek álló farka is rezgett.
– Érzem, érzem, itt lesz már, közel van! Figyelj Gazdi, figyelj! – nyüszített halkan.
Azok az átkozott drótok viszont nagyon nehezítették a bujkálást. Ahol Soma még átfért, ott a gazdája csak hason kúszva nagy nehezen, zörögve haladt előre a számtalan vargabetűt mintázó csapán. A többiek pedig egészen lemaradtak. Az utolsó szőlősor alatt átbújva kicsit ritkult a növényzet, fel is lehetett már állni, de látni csak alig néhány métert. Soma is két lábra állt, mint annyiszor, mikor már a vad közelében voltak, és úgy szimatolt előre. Aztán halk zörrenés, a kan felkelt előttük. Az utána ugró Somát a vezeték rántotta vissza:
– Vau, vau, húúú, hujujuj, engedj, engedj, itt van, itt van, megfogom! – s a hámot már húzta is le a kiskutya nyakáról gazdája, mire az vágtatva tűnt el a sűrű növényzetben. Kisvártatva felhangzott nyifogó, hajszázó ugatása, majd egy helyből a jól ismert állóra csaholása.
– Nyiff-nyiff-nyiff! Vak-vak-vak, grrrr vak-vak-vak! Itt van, erre, erre. Gyere Gazdám gyorsan! Itt megy, itt megy, de nem bírok vele. Nagyon nagy. Gyere, gyere! Vak-vak-vak!
– Engedjétek Ronit! – kiáltott Soma gazdája, de a lemaradt jagd kissé célt tévesztve futott el mellettük. Az addig lapuló gímszarvas ünő épp az orra előtt pattant fel, s azt vette üldözőbe.
Eközben Soma vívta a harcot a sebzett kannal. Ugatása már egy ideje egy helyből, a völgyfenék tisztásának túl oldaláról hallatszott. A szél épp kedvező volt, így két oldalról is lehetett közelíteni feléjük. A sebző pedig hátra maradt a rét szélén. Jobb, ha ilyenkor csak összeszokott vadászok cserkelnek a kiszámíthatatlanul viselkedő vadhoz. Persze a kannak nagyon is megvolt a számítása. Egy vadszőlővel földig takart akáccsoport alá húzódott be. Onnan jött Soma kitartó ugatása:
– Vak-vak. Megállj, megfoglak, megfoglak! Megrángatom én még ma a csuhádat! Állj meg! Vak-grr-vak! – csaholt folyamatosan a disznó felé. Az sem volt rest védeni magát, s néha az üldöző üldözötté vált. Ezt világosan lehetett hallani a kiszűrődő hangokból, mert olyankor a tacskó hangot váltott:
– Vak-vak. Húú, ujujjíí, hogy az a… Engem akarsz megfogni? Te! Húíííí, ez tényleg megfog, futás! – s farkát maga alá csapva iszkolt el, de kisvártatva újra fordult a helyzet, s amint a disznó hátat fordított, Soma felbátorodott. – Vak-vak, megfoglak, megfoglak. Erre Gazdi, erre! Jön már, jön már, és segít nekem. Vak-vak.
No, de a helyzet nem volt egyszerű. A sűrűben még néhány méterről sem látszott a csatatér szereplőiből semmi, még arrébb kellett kerülni és onnan újra belopni őket. A neszes kan viszont a közeledő zörejekre elugrott. Épp a rét szélén álló sebző felé, de az a váratlanul és villámgyorsan felbukkanó disznót duplára elhibázta. Egy pillanat alatt el is tűnt a vadszilvásban, nyomában a nyifogó Somával.
Nem volt mit tenni, futni kellett utánuk. A disznó visszament a vacka felé, de rövid ideig maradt csak ott, nekivágott egy távoli, még nem sejthető célnak. A GPS-en félelmetes gyorsasággal pörögtek a méterek, és a jel szerint a szőlősorok közti takarást kihasználva, több sűrűn keresztül egy távoli völgyet vett célba. Neki persze nem jelentett akadályt a sok keresztben feszített szőlődrót, nem úgy a követőinek. Nagyokat kellett kerülni, ha nem akart az ember százmétereken át négykézláb haladni.
Két kilométerrel arrébb állapodtak meg végül. Szerencsére úgy tűnt, hogy a kan nem vállalja be a forgalmas úton való átkelést, visszahúzódott a Bicska-völgy sűrűjébe. Ott forogtak egy helyben. Időközben Roni visszatért és megszületett a második számú haditerv, melynek első része lélekszakasztó futásból állt a szőlőültetvények között. A sebző itt már hátra maradt, mert a terepjárótól igen messze jártak. Visszafordult érte, és jobb is volt, ha távolabb kerül.
Két igen meredek árkon kellett átmászni, mire sikerült valamennyire a sebzett és a tacskó közelébe jutni.
– 450 méterre vannak, egy helyben forog Soma, sokszor meg is áll. Egész biztos megállt a kan valahol a völgyben – mondta Soma gazdája.
– Mi megyünk Ronival alulról, még inkább lefoglaljuk a disznót, te így felülről odacsúszhatsz hozzájuk – szólt a válasz.
– Rendben, egy kalappal!
Ezzel szétváltak. Már csak percek kérdése volt elérni a szőlőültetvény szélén kezdődő sűrűt. Soma ütemes ugatása onnan jött a völgyből.
– Vak-vak-vak. Meg ne mozdulj, mert megharaplak. Grrr-vak-vak. – szólt a szigorú csaholás – Vak-vak, megtépem még ma a csuhád, csak érjen ide a Gazdi. Vak-vak!
A kan ügyet se vetett a bogáncsként ráragadó kiskutyára. Néha nekifordult, de csak ijesztgette. Nem látott bene ellenfelet, így le is feküdt szokásos nappali pihenőhelyén, a sűrű csipkebokor alatt. Egyébként is csak hátulról ugatta a kis jószág, az meg nemigen zavarta.
Aztán egyszer csak, szapora léptek közeledtek, és visítás szerű csaholással előtte termett Roni. A vakmerő jagd szemből érkezett és azonnal támadott is. A két kutya felbátorította egymást, erre a kan csattogó agyarakkal vetette magát feléjük, de azok sikerrel tértek ki előle. Egészen belemelegedtek az adok-kapokba.
A lejtős domboldalt akáccal, csipkével és kökénnyel sűrűn benőtt, elhanyagolt szőlősorokon keresztezték. Nagyon lassan ugyan, de a nagy zajnak köszönhetően mégis gond nélkül mindkét irányból a közelükbe jutott a két vadász. Kőhajításnyira álltak a kan vackának két oldalán. Részút felettük zajlott a harc. A két kutya egymástól öt-hat lépésnyire megállás nélkül fogta a fogait nyikorgató, felbőszült disznót. Suttogva beszélték meg a lehetőségeket és egyikük előre óvatoskodott pár lépést. A kan épp nekilódult és egy lendülettel maga alá gyűrte a Ronit, majd messzire dobta. Sziluettje néhány lépésnyire feketedett át a sűrűn, ám a hirtelen odadobott lövés nem érte el a testét.
Erre még nagyobb felfordulás kerekedett és csörtetve ugrott néhány sornyit felfelé a sebzett vad. A Soma nyifogva utána.
– Nyiff-nyaff, nyiff-nyiff. Megállj! Nyiff-nyiff – vetette magát utána.
Roni az ütéstől kissé megszédülve kapott lábra, de keményfából faragták őt. Kisvártatva a nyomukban volt, és a száz méterrel arrébb ugató Somához csatlakozott.
– A francba, megvágta Ronit. Csupa vér a fű – nézett szét a gazdája. – Óvatosak legyünk! Ez nem viccel.
Aztán lassan ismét a közelükben voltak, miközben mindkét kutya kitartóan ugatott.
– Soma egy sorral feljebb van, mint Roni. Ő biztos a hátuljánál ugat, Roni pedig szemből. Maradj itt, én rájuk megyek balról, Soma felől – szólt halkan a tacskó gazdája.
Valamivel kisebb volt erre a sűrűség, látni lehetett az eget is, de a kan megint egy olyan ledőlt csipkebokor alá bújt, ahová a fény se igen jutott be.
– Tarts ki Soma, jövök már, ne félj – suttogta csak úgy magának a vadász. – Na, még egy sort valahogy halkan, a következőben már ott van a kan.
Ám még egy szőlősornyi távolságról se látszott semmi. Nem volt mit tenni, kis kerülővel, csendesen át kellett lépni a következőbe. A szél még mindig jó volt, így lassanként oda lehetett araszolni egészen a közelükbe. Már négy-öt méternyire csökkent a távolság, de még a földre hasalva sem látszott egyetlen szőrszála sem a disznónak. Csupán Soma narancs nyakörve villant meg néha, és Roni dereka látszott ki a bokor alól. Eközben kan vészjóslóan csámcsogta a habot a szájában, s néha meg-megijesztette a kutyákat.
– Az eleje ott lesz valahol Roninál, Soma biztos nem ugatja szemből, onnan kellene benézni – cikáztak a gondolatok. – Másként ez a kan nem kerül meg. Na, még néhány lépés és talán, igen ott az orra. Roni, lépj már arrébb!
– Vak-vak! Grrr, fogjad Roni, itt a gazdám, fogjad! Jön már, ott áll mögötted. Grrr, vak-vak – bátorodott fel gazdája közelségétől Soma.
Tudta ezt a kan is, de nem mozdult. Aztán a puska irányzéka megkereste a bokor alól kilátszó széles disznó orrot, majd végigkúszott odáig, ahol a homloka volt sejthető és: Bumm! Ugrott a disznó, szólt a másik cső is, de már repült is a vadász, sőt még a két sorral lejjebb álló társa is kapott egy jókora ütést szinte ugyan abban a pillanatban.
– Gyere Roni! Ez elmegy! Vu-vu-vu! Fogjuk meg! – eredt futásnak a tacskó és a jagd is. Nagy kört írtak le, de a disznó már jelentős előnyre tett szert.
– A francba, ez felborított, de nincs gond, csak a nadrágom vágta szét! Te jól vagy?
– Semmi bajom, csak félre lökött.
– Jól van. Megáll ez ismét hamar.
– Most már figyeljünk, csak két lőszerünk maradt.
– Hallod?
– Mit?
– Jön! Hallom a lihegését.
A zörgés erősödött, egyedül jött. A kutyák tőle még mindig messze lemaradva. A két vadász mozdulatlanul várta, hogy felbukkanjon a kan. Épp abban a sorban közeledett, ahol álltak.
– Ott jön. Nézd, átmegy a mellettünk lévő sorba – súgták egymásnak
– Várj még, egészen ide jön, most! Bumm!
S az előttük néhány méterre elhaladó kan oldalába vágott a lövedék. A vér kibuggyant, de a disznó rezzenés nélkül kocogva tűnt el a bokrok mögött. Aztán halk zörgés és a szuszogásba hörgés vegyült. Megállt a sebzett és egy helyben zilált.
– Menjünk! Adjuk meg neki a kegyelemlövést.
– Ne, várjuk meg, amíg odaérnek a kutyák. Még akármi lehet és már csak egy lőszerünk van.
A beteg disznó akkora előnyt szerzett ez alatt a rövid kör alatt, hogy csak ezután ért oda a lemaradt két kutya. Óvatosan közelítették meg a már oldalán fekvő, de még lélegző kant. Aztán mindketten belemartak és tépni kezdték.
– Grrr, él még? Grrr, vigyázz Roni! Jól van, ez már nem kel föl többé. Vak-vak! Vuvuvu, megfogtuk! – s akkor kapta a füle mögé az utolsó lövést.
Ott feküdt előttük Ő, a Bicska-völgy Ura, aki megmutatta, hogy mire képes, ha megszorítják. Tisztelet a Vadnak, zúgjon neki az erdő odaát!
Üdv, Dani
