Vasárnap dúvadhajtásra invitáltak ozorai vadászbarátaim. Nagyon tanulságos kis vadászat kerekedett ki végül belőle.
Úgy kezdődött, hogy a golyós fegyverem, bár leutaztattam magammal, végül meghívóm fegyverszekrényében hagytam. Az eligazításon már vakargattam a fejem, mert a vadászmester engedélyezte az esetlegesen hajtásba kerülő süldő elejtését. De mindegy, gondoltam, az úgysem lesz. Hááát LETT...
A Csöndörös nevű területet mozgattuk meg. Elállóként foglalhattam el a helyem. Néhány perc elteltével ki is lépett úgy 80 méterre egy róka a mellettem álló meghívóm - aki szintén otthon hagyta a golyósát - elé. Szépen megállt és úgy nézegetett visszafelé. Pfff!
Kisvártatva ágak recsegése emelte meg az adrenalinszintemet. Aztán úgy 8 méterről másodpercekig farkasszemet nézhettem egy 70-80 kiló körüli kancsival. Kiemelt orral szimatolt, majd visszatört a hajtásba. Végül úgy 30 méterre újra kilépett elém és lassú kocogással elhagyta a veszélyzónát. Én meg nyolcas söréttel a puskában néztem tehetetlenül, ahogy távolodik. Az első disznóm lehetett volna.
Sebaj, a vészt kiáltó szajkók visszahozták az életkedvemet. Ahogy a hajtók közeledtek, egyre szorosabban markoltam az izs-t, várva, hogy felrepüljenek. Amikor ez bekövetkezett, 2 olyan hibázást produkáltam, hogy azóta sem térek napirendre fölöttük. Ha létezik olyan, hogy könnyű lövés, akkor ezek nagyon azok voltak. Bosszúságomat nem titkolva csatlakoztam a hajtókhoz magam is és megindultunk a második elálló sor felé. Újabb szajkó-kiáltást hallottam közvetlenül előttem. Aztán már repült is. Hirtelen azonban élesen visszafordult, hogy mégis inkább a biztonságot jelentő fák között keressen menedéket. A lövés eltörte a levegőben. Minden bajomról megfeledkezve, boldogan emeltem fel a földről.
Megmozgattunk még két területet, de azok üresek voltak. Így is fantasztikus napom volt.
