|
galoscsabus
|
 |
« Új üzenet #21499 Dátum: 2023. Június 08. - 15:06:15 » |
|
Szép napost Mindenkinek!
Igen szép vadászatban volt részem tegnap.
Késő délután elvégeztem a hátralékos irodai munkámat, és mivel az eső is elállt, a Nap is kisütött, a sejtelmesen terjengő ködpaplan nem hagyott maradást.
Nyílott a nagy és nehéz páncélajtó, és bár a kezem elsőként a 308-as “munkapuskát” érintette, kinézve az ablakon, nagyon gyorsan átsiklott az elöltöltősre. Ha így,… hát legyen… gondoltam, és őt csúsztattam a tokba.
Kiérve a területre, először végig jártam puska nélkül a szederfákat.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy az alacsonyabban lévő fák javarészt elfagytak. Alig van rajtuk gyümölcs, de ami van, az is eléggé gyöszös még.
Néhány kényszerérett szem itt-ott már hullik róluk, de ez nem pezsdíti meg az íjászvéremet.
Szerencsére találtam olyan, magasabban, zárt erdőben álló fát is, amin szépen van faeper, ezekre majd jó lesz odafigyelni.
Ha már kint voltam, megnéztem a három automata szórót is, mert lassan esedékes lesz a feltöltésük. És amint autóval ereszkedtem az utolsó felé, már messziről láttam a szemem sarkából, hogy valami sötétedik a hordó alatti kopasz folton. Megállok, távcső előre… hát három disznó szedegeti a kukoricát. Egy nagyobb gubancos szőrű, és két nyári fazonra vedlett kisebb, de azok is a jól kinőtt süldőfajtából.
Az út elég közel vezet el a szóróhoz, mellette pár lépésre van is egy leskosár, amiről már odalátni, és kb. 70 méteres lövésre is van belőle lehetőség, de egyrészt szeretem az ennél rövidebb lőtávot (habár a puskám 120 méterig igen pontosan lő, és 90 méterről már bakot is ejtettem vele), és szórón táplálkozó disznót amúgy sem szívesen lőnék.
Ezért lassú tempóban továbbhaladtam, és csak jó száz méterrel lejjebb álltam meg.
Magamra aggattam a szükséges felszerelést, és lassan cserkelve elindultam felfelé a szóróhoz vezető úton.
Ez egy vakút, ami a szóró után kb. 120 méterrel egy bokros katlanban ér véget.
Azt sejtettem, hogy az autó zörgésétől a disznók elmennek a szóróról, de bíztam benne, hogy hamar megnyugszanak, és a közelben maradnak.
A szelem tökéletes volt, a katlannfelől fújt le a völgynek, nekem teljesen szemből.
Alig haladtam túl a szórón, amikor egy disznó sikkantására lettem figyelmes. Jóval feljebbről jött, ezért egy kicsit megszaporáztam a lépéseimet.
De csak annyira, hogy a néhol térdig érő fűben ne keltsek nagy zajt.
Kicsivel tovább haladva megcsapta az orromat a frissen kipárolgó disznó illat is, és még néhány hangjelzést is kaptam, amiből tudhattam már, hogy eléggé közel járok hozzájuk.
És amint elértem az út végén lévő kizúzott fordulót, megláttam a koca hátát kilógni a magas siskafű és vaddohány közül.
Azonnal kiraktam és beállítottam a lőbotot, még egyszer végignéztem a puskán, torkolat szabad, kapszli a helyén, kakas félállásban, majd begyorsítottam (ez egy hangos fémes kattanással jár, ezért a kesztyűs ujjamat közben az első ravaszon tartom, így tompítva a zajt) és feltettem a puskát a lőbot villájára.
És vártam.
A koca hol előtűnt, hol beleolvadt a növényzetbe, de pár, nagyon hosszúnak tűnő perc után feltűnt közöttünk valami, ami erre-arra hajtogatta a vaddohányt. Néha hangos roppanás jelezte egy-egy csiga földi pályafutásának a lejártát, majd ehhez egyre hangosabban csatlakozott egy elégedett morgás, szinte már dörmögő hang.
Aztán a jól kinőtt, kopasz süldő pnek először csak a háta, majd az oldala is kezdett szabaddá válni, ahogyan a homokosabb részbe ért, amin egyre alacsonyabb és gyérebb a növényzet.
Amikor már látszott az egész oldala, és belépett egy galagonya bokor mögé, akkor felhúztam lőkész állapotba a kakast, és már csak arra vártam, egyre hevesebb szívritmus közepette, hogy az irányát tartva kibukkanjon a másik oldalon. De még erre várnom kellett, egészen pontosan két csigaroppantásnyit, amiket felkutatott a bokor aljában.
Nade aztán csak megjelent pont ott, ahová reméltem…
A nyílt irányzék árka és a légy egy kontúrrá válva szívódtak a lapocka mögé, és egy karakteres detonációt követően csak egy sűrű füstfelhő jelezte, hogy itt kérem lövés történt…
Feljebb az oldalban valami mozgást láttam, amit erős ágcsörgés kísért (később megtaláltam azt a komplett, kefesűrű galagonyát, amin a vakon vágtató disznó átrobbant, tetőtől-talpig vérbe borítva az egész bokrot), majd egyhelyből hallatszott egy ütemes, de egyre halkuló zörgés…
Aztán csend lett. Békés, mély, nagyon jóleső csend…
Gondolatban rágyújtottam (már évek óta nem dohányzom, de ilyenkor mindig elfog a vágy egy “győzelmi” szivarka után), majd mjndent otthagyva visszasétáltam a kocsiért, és szegény Samut felkínoztam a meredek dombra.
Mivel kezdett szürkülni, a keresésre csak a hőkamerát, a fejlámpát és a vadhúzó hevedert vittem magammal, mert teljesen biztos voltam benne, hogy a disznó jó lövéssel, már dermedten várja, hogy rátaláljak a sűrű galagonya között.
Ott, ahol a disznó állt a lövéskor, nagyon sok vér fogadott, tüdő darálékkal bőven vegyítve. Aztán egyre több vér, majd rengeteg vér jelezte a menekülés útvonalát. Egy húszéves vak kuvasz tolatva eltalált volna rajta, így nekem sem okozott nagy problémát a követése.
A világgal teljesen megbékélt emsére ott találtam rá, ahol arra számítottam is. Kb. 40 métert tett meg, míg az utolsó erőtartalékai kitartottak.
Kihúztam a bokrok közül, kicsit elüldögéltem mellette, de aztán hamar munkára kellett fognom a dolgot (magad uram, ha Olgád nincs… ahogyan azt egy levitézlett orosz nemes mondaná), hogy még lent valami élvezhető képek készülhessenek a zsákmányról…
Aztán amikor az is megvolt, akkor már csak a prózai teendők voltak hátra.
A zsigerelve 58 kilós, jó kondiban lévő emse tepertője itt sül mellettem, a többi része a hűtőkamrában várja a sorsát.
És újfent meg kell állapítanom, hogy az élet bizony szép❤
|
