Biszmilláh!
Igaz történet Orosztony Csillagairól
A Próféta 1430. esztendejének Dzú l-Kaada havában (azaz tavaly novemberben…) a szerencsénk és az ügyességünk eredményeképpen az a megtiszteltetés ért, hogy a távoli Orosztony nevű oázis törzsfőnöke, a sötét gyaur hitben szenvedő Németh Lajos kutyaúr látott vendégül bennünket néhány vadásznapra.
Útitársaim közül az egyik az előző elbeszéléseimből már jól megismert Rőtszakállú Bőrbugyogós Kalifa volt, akit EssPéter néven tisztelnek (már ha van, aki tiszteli…
), a másik pedig a püspökladányi rablóvezér Szerájos, aki Sam6 néven riogatja a békés muzulmán polgárokat.
Hosszas egyeztetés után megállapodtunk, hogy kora hajnalban kelünk útra, mert Rőtszakáll még útba akart ejteni egy budai ispotályt, ahol gyógyírt ígértek a nyavalyáira.(Agybajra sajnos nincs orvosság…)
Utunk békésen kezdődött, csak azon vesztünk össze percenként, hogy ki-minek hozott ennyi felesleges kacatot, én miért vettem merev puskatokot vászonzsák helyett, Peti miért hozta el a gardróbszekrényt a hálózsák mellé, Sam meg mi az istenért nem vett platós Kamazt a dodgem méretű autója helyett.
Miután tisztáztuk, hogy ha hátul ülök, akkor telehányom a Peti kapucniját egy mérföldön belül, Kalifánk elfoglalta az őt megillető helyet hátul a saroglyában, ahonnan állandó kotyogásával hozta tudomásunkra jelenlétét.
Aki egy picit is ismeri Őt, az tudja, hogy milyen összeszedetten, cizelláltan és irodalmian tud fogalmazni, így Sammel történt gyakori összenézésünk eredményeképpen annyit kihámoztunk, hogy banánnal kínálgat bennünket folyamatosan a jóember…
Utunk eseménytelenül telt, kivéve azt az epizódot, hogy a Rádió nevű hitetlen találmány félóránként azt mondta:
„-Az ország egész területén nincs köd.”
Nos, a Buda nevű székesfővárosig olyan tejfölben utaztunk, hogy a látótávolság 50 és 100 méter között váltakozott.
(A távolságmérést Petya végezte, mert az enyém abszolút megbízhatatlan, mint az majd ezerkétszáz oldal múlva kiderül.
)
Budán egy ostoba száztonnás teherszállító gyaurba botlottunk, Allah rogyassza rá az eget, aki nem vette tudomásul, hogy Szerájosunk - aki egyébként félvak - nem látja, így nagy fékcsikorgás és ökölrázás után kénytelen volt maga elé engedni bennünket.
A tudatlan sötétségben élő buta gyaur még ezek után nem átallotta az ótvaros dudájának szavát is hallatni, nem véve tudomást az általunk – az iszlám igéjén kívül - képviselt NATO-kompatibilis tűzerőről sem…
Útjára engedtük a bolondot, bennünket nemesebb cél vezérelt:
Mindhármunknak nagyon kellett már pisilni!
Az ispotályhoz érve röpke négy órás várakozás után már indultunk is tovább, repült az idő az immáron verőfényes napsütés és az én zenei aláfestésem mellett.(Azt mondják a zsiványok, hogy horkoltam, de ez nem igaz!!)
Álmomban zsiráfokkal, orrszarvúkkal hadakoztam, a csillagok közé emelt a Korán 53. szúrájának, az An-Najm-nak felidézése, mikor arra riadtam fel, hogy egy teljesen rőtorcájú fellah megint banánnal kínálgat…
A Balaton mellett jártunk már, közel uticélunkhoz.
Megérkezvén a keresztény faluba, próbáltunk kapcsolatot teremteni meghívónkkal, de a témobilos dzsinnek nem bocsátottak elég térerőt az oázisra.
Szerájos még próbálta az igazhitű Ibn al Vöröst is hívni, aki azonnali visszahívást ígérve azóta is visszahívja…
Szorult helyzetünkből Lajos mentett ki bennünket, aki hintóján megérkezve azonnal akkora defektet kapott, mint a ház.
A kerékcsere pihentető és nemes feladatának végrehajtása alatt volt időnk a hintóra pakolni a holminkat, beleértve Peti vasalóját és Sam elengedhetetlenül szükséges hajcsavaróit is.
A vadászházhoz tartó utunk során elénk tárult vendéglátónk birodalma, ami nekünk, alföldi nemeseknek maga a csoda volt.
A hintó nehézkes küszködése hallatán látomásom támadt:
Láttam magam, amint délcegen gyalogolok hegynek fel, nem törődve a puska, hátizsák, lesszék, távcső, satöbbi súlyával…
Sajnos, eme fata morgana tényleg csak délibáb maradt, mert mikor Lajos út közben kiszállva megmutatta az esti lesem helyét, üres kézzel is alig tudtam lépést tartani vele
hegynek lefelé…
A vadászházhoz érve meglepetések tárháza várt ránk.
Az első két meglepetés a Soma nevű elkövető, ill. a Steve névre hallgató gerilla volt, akik köszönés helyett villámgyorsan elsírták, hogy hányszor kellett kereket cserélniük a fehér színű mentőautón, amivel jöttek, meg hogy hányszor vezette őket csalitosba a GPS nevű varázslatban lakozó huri.
Így jár, aki nem a Korán szavait követi!
Megragadva az alkalmat, gyorsan felolvastuk a Szent Könyv 52. At-Tur - A hegy, és a 70. Al-Ma'arij - A felmenetel szúráit.
Szállásunkat birtokba véve arra a megállapításra jutottam, hogy Rőtszakállú Bugyogó Kalifa ősei valószínűleg mozdonyvezetők lehettek, mert utódjuk addig fűt a kályhába, míg el nem indul az egész ház.
A tudatlan olyan meleget és füstöt varázsolt pillanatok alatt, hogy elkezdett rámromlani az agyvelőm, Szerájos meg fetrengett a röhögéstől.
Miután kiszellőztettünk, megpróbáltuk elhelyezni a kacatjainkat.
Megérkezésünket finom ebéd koronázta, mely alatt még gyorsan átbeszéltük a Korán 112. Al-Ikhlas - Az őszinte hit című szúráját.
Örültem, hogy eme hitetlen fészekben az iszlám ilyen nemes és buzgó követőire találtam, majd öltözni vonultunk a késő délutáni lesre.
Rőtfejűvel együtt indultunk az igazhitű zarándokok lován a kijelölt helyünkre, ám Ő nem hallgatott vigyázó szavaimra, így tüskés borok között, jelentős kerülővel ért ki.
Természetesen utólag ezért is én lettem a hibás, mert állítólag tévútra vezettem…
Most erre mit mondjak? Én láttam azt az utat, amin mennie lehetett volna, ha hallgat a Próféta bölcs követőjére, azaz rám, de ő inkább a buta feje után baktatott…
A lesre érve a bokrok alján oxigénsátor után kutattam, ám az ország nyugati fertályán igencsak híján vannak az ilyen evilági hívságoknak.
Elhelyezkedtem és az ózondús hegyi levegő ellenére rágyújtottam egy csibukra.
Szinte azonnal hallottam, éreztem a vad jelenlétét. A környező hegyek, erdők neszei között tisztán hallható volt a gallyak roppanása, a malacok visítása, a távoli riasztások hangjai.
Izgalommal és kigúvadt szemekkel bámultam a szórót.
Semmi.
Baromi jó szelem volt, a Hold csak nekem világított.
Semmi.
Az utazás, az ebéd és a Korán szavainak hithű felidézésének hatására lassan erőt vett rajtam a fáradtság, a hideg ellenére majdnem bóbiskolásra adtam a fejem…amikor akkora lövés dördült, hogy majdnem a nadrágomba szaladt a gulyásleves a Koránnal együtt!
Tudtam, hogy Peti lőtt, mert én - vele ellentétben- tudtam, hogy hol van.
Néhány perc türelmetlen türelem után hívtam:
-Te lőttél?
-Én.
-És?
Beflegmázott:
-Borjú.
Örömmel töltött el a hír.
Egyrészt azért, mert ez a szamár a barátom, másrészt pedig azért, mert nem utaztunk hiába, itt van gím, olyan vad, amit én még nem lőttem.
Az álmosság tovarepült, összegömbölyödve kucorogtam tovább a székemen.
Kis idő múlva bősz ropogtatásra lettem figyelmes.
Távcső fel, két baromi nagy folt a szórón!
Nézem, bámulom, nyalogatom a szám szélét, mit a szám szélét, lassan már a szemöldökömet…
Tehén a borjújával!
Tehén a borjújával? De hát…hogy jött ide ilyen csendben? A dzsinnek hozták? Vagy Peti borjújának a lelke félúton a Paradicsomba?
Céltávcső…Nem igaz, mekkora! Nem látszik mögötte a hegy. És mellette a kisebbik, na ő a fantomborjú.
Döntés, kibiztosít.
Esznek…Szemben, forgolódva, kitakarva egymást, felém seggelve…Fordulj már!
Fordul.
Lövés.
Fekszik.
Kábé fél napja nem vettem levegőt, most teli tüdőből szívom.
Meg egy Marlborót hozzá.
Hívom Petit, nem kapcsolható. A francba.
Nézem a távcsövön, fekszik, csillan a szeme a holdfényben. Ahogy elindultam a szóró felé, valamilyen varázslat hatása alá kerültem.
A nagy vad összezsugorodni látszott, a távolság, amit meg kellett tennem, harmadára apadt.
Ahogy közeledtem, a szóró, amit egész este néztem, ami a Hold csodálatos fényében olyan széles volt, mint a Boszporusz, most két jelentéktelen kukorica-csík lett.
Jó irányba indultam? Visszafordulva láttam a székemet, tehát stimmel…
Allah művel velem valami gyalázatot az elkövetett gaztetteimért?
Ezekre gondoltam, ahogy megtettem a „borjúmhoz” vezető 25-30, ismétlem, huszonöt-harminc métert!
És nem 60-70-et, ismétlem hatvan hetvenet!!
A szórón egy gida hevert.
Nem is gida, hanem egy pocok. Pocoknak nagy, tehát pézsmapocok.
A pézsmapocok sem jó…
Megvan: PÉZSMALÓ!
Ez a pézsmaló lett az én borjú-gidámból, akinek a tehén-suta anyja kitakarta a hegyet 20x60-as nagyításban, aki elfoglalta a Boszporusz szélességű szóró felét a céltávcsőben, akkora volt, mint a Jedikula!
Bizony mondom, úgy szégyelltem magam, hogy nem tudtam eldönteni, a gidát ássam-e el, vagy magamat…
Győzött a muszlim taníttatás, a gidát zsigerelés után „kicipeltem” az útig, majd nyakam közé kapva a lábam irányba vettem a vadászházat.
Társaim nem fogadták kitörő örömmel őzlövésem hírét, így a Soma mentőautójával mentünk ki a helyszínre a korpuszért, bár én váltig állítottam az exitus beálltát, hogy nem lesz újraélesztés.
Visszatérve a házba a hangulat oldódni látszott, így javasoltam a Korán 9. At-Tawba - A megbánás c. szúrájának felolvasását.
Igazhitű mohamedán ember nem iszik alkoholt, így kitörő örömmel vettem Steve hittársam azon közlését, hogy a Jack Daniel's Tennessee Bourbon Whiskey feliratú üveg nem a jelzett borzalmas gyaur italt tartalmazza, hanem igazi, házi készítésű, Allah által is megáldott TIRAMISUPRÉSELMÉNYT!
Csak tudnak valamit az amerikánus gyaurok is!
Miután az illata alapján jómagam is beazonosítottam az ártalmatlan italt, megnyugodva vettem szemügyre a bárpultot, ahol két üveg ilyen csodát találtam.
Magamhoz véve a nedűből, a teljesség igénye nélkül felsorolom, hogy a Korán mely fejezeteit vettük sorra az éj folyamán:
1. Szúra: Al-Fatiha - A megnyitó
28. Szúra: Al-Qasas - A történet
70. Szúra: Al-Ma'arij - A felmenetel
45. Szúra: Al-Jathiya - A letérdeplő
32. Szúra: As-Sajda - A leborulás
113.Szúra: Al-Falaq - A reggel
Társaim beszélik, hogy beszélgetés közben szó esett valami Braunauban született emberről, valami Mein Kampf című könyvről is, de ezekre már nem emlékszem.
Azt tudom, hogy Steve aga udvariasan az ágyamig kísért és bölcsen nem kívánta, hogy bebizonyítsam, hogy én is tudok a vízen járni, nem csak az a furcsa zsidó vándorprédikátor kétezer éve.
Másnap borzasztó dologra ébredtem.
Egy teljesen szőrös, torzonborz lény rontott be a lakosztályomba, velőt rázóan üvöltve rázott egy működő láncfűrészt…
Először azt hittem, hogy Mohamed próféta büntet valamilyen szörnyű álommal, rám küldve a texasi láncfűrészes gyilkost, de aztán a bűzös benzinszag ráébresztett, hogy csak Vitéz Végvári Vörös Ferencz rumikutya úr érkezett meg és a maga udvariasságával bekopogtatott.
Úgy nézett ki, hogy vitézünk egyenesen az Ararát csúcsára akarta üldözni az erdő vadjait, mert a hegyi zúgókon való közlekedésre alkalmas kenuját is magával hozta.
Igaz, hogy azt menet közben elhagyta, de a jó szándék vezérli még a hitetlen ebet is…
Utólagos hírek szerint az elveszített közlekedési eszközt a környéken népes csoportokban lakozó skandináv bevándorlók magukévá tették…
Hát igen. Bölcs muzulmán ezért közlekedik tevén.
Mert a teve, az rúg, akkor is, ha elhagyod. A kenu meg nem.
Keresztény ostobaság, ne is beszéljünk róla.
Vitézünk bánatában teletömte magát pézsmaló agyvelővel, majd nagy dérrel-dúrral elvonult valamelyik szupermarketbe horgászni.
Reggelire megkaptuk az este elejtett és reggel megnyúzott zsákmányunk máját, fantasztikusan elkészítve.
Igen finom volt, így kíváncsiságból felkerestem a konyhát.
A helység legszembetűnőbb furcsasága maga a házigazdánk volt.
Nem is Ő, hanem a feje.
Mert azon folyamatosan volt egy lámpa, annak fénye mellett szöszmötölte össze étkeinket.
És itt megállok egy percre.
Két dolgot nem értettem.
Az egyik, hogy a ház ablakait kb. 25 cm vastag páncéllemezek védték.
Ezt még értem, egyrészt a fent említett skandinávok miatt, másrészt meg hátha erre vetődik egy portyázó Panther IV-es, aztán ha martalócok ülnek benne, nehogy belőjenek már az ablakon…
Azt viszont nem értettem, hogy mikor Lajos főzőcskézik, miért nem nyitja ki az ablakot? Esetleg akkor látna is valamit…
Ehelyett állandóan fejlámpával mászkált, és állandóan panaszkodott, hogy fáj valamitől a feje…
A másik értetlenségem egy vashordó volt.
A ház előtt stratégiai ponton, a domboldalban állt egy műanyag tartály, amiben a víz volt.
A csapja oldalra nézett.
Tény, hogy a már említett skandik okán nem valószínű, hogy a környéken sok hulladék fém lenne, lásd a kenut, még le sem esett, már el is lopták.
Naszóval, ha feltornáztad a félkábult tested a meredek domboldalra, megkapaszkodtál a tartály csapjában, akkor jött a meglepi:
Ott van egy rozsdás fémhordó, tele szintén rozsdás fémekkel, 25, ismétlem huszonöt centire a csaptól!
Jó, mi? Nehogy odaférjen már egy vödör, vagy valami.
Nem tudom, hogy ez a dolog volt-e a motiváció, de mikor Voldit arról faggattam előzetesen, hogy van-e ivóvíz a házban, akkor annyit mondott:
-Nem nagyon ittunk mi ott vizet, Sába…
Kis kitérőm után folytatom a nap történéseit.
Elkészítettem Orosztony történetének legjobb, legcsodálatosabb és legcsomómentesebb palacsintatésztáját.
Ebből Lajosunk megalkotta a hortobágyi húsos palacsintát, amit ne úgy képzeljünk el, hogy a maradék tegnapelőtti pörköltöt ledarálják és összekeverik mindenféle szójagranulátumos borzadállyal, hanem a pöri bizony késsel lett gorombára darabolva!
És nem ám kispolgáriasan prézlibe forgatva és kisütve, hanem paprikás-tejfölös mártással!
Most is gratulálok házigazdánknak!
A nap beszélgetéssel és pisztáciarágcsálással telt, néha felemlítve a Korán néhány szúráját és ayáját.
Beszélgettünk a 4. An-Nisaa - A nők c. szúra mélyenszántó gondolatairól, amibe úgy belebonyolódtunk, hogy jómagam kénytelen voltam a tiramiupréselmény maradékával locsolgatni kiszáradt torkomat, társaim pedig valami gumisaruból készült büdösséggel oltották gyakran felhorgadó szomjukat.
A délután alvással telt, este pedig mindenki kivonult az előző napon számára kijelölt lesre.
Én az előző napon történt baklövésem miatt megfogadtam Allah szent nevére, hogy kísérő és annak engedélye nélkül semmilyen olyan lényre nem lövök, aminek buta hosszú orra és nagy labak fülei vannak.
Nem érdekel engem, ha egy gímbika súgja a fülembe, hogy lőjem már le neki az asszonyt, akkor sem akarok mégegyszer hibázni!
A este azzal telt, hogy gímek (vagy őzek?) ugrándoztak a fejem felett, a borjú (vagy gida?) majd’ átesett rajtam, a bak akkorát riasztott, hogy leszaladt a kalapom a torkomra.
De én hősiesen vártam inkább Allah tisztátlan állatát, a disznót, melynek hangját ismét hallottam a hegyről, megint verekedtek, megint visított a malac – csak éppen engem került el megint mindegyik.
A Hold sem fogadott kegyeibe ezen az éjjelen, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nyugovóra térek ideiglenes hajlékunkba.
Társaim már mind bevonultak és szorgalmasan lapozgatták a Szentírás lapjait.
Jómagam is csatlakoztam a teológiai eszmefuttatáshoz, de aznap is sikerült elkerülni a vízen járás problematikakörét.
Szombaton arra ébredtünk, hogy Allah esőt zúdított a nyakunkba, és a házban töltött hosszú órák rádöbbentettek bennünket, hogy egyre nehezebben toleráljuk a saját és egymás mosdatlanságának jeleit.
Eredeti tervünknek megfelelően elvonultunk szent mosdást végezni, természetesen útba ejtve egy környékbeli mecsetet, ahol különböző Korán-idézetek felemlítésével vívtuk ki a helyi muzulmánok csodálatát.
A mecset egyetlen érdekessége a müezzin volt, aki egy nő orcáját vette magára, fondorlatos varázslattal tévesztve meg éleslátásunkat.
A szent fürdőhelyen belemerültünk a meleg víz profán örömeinek élvezetébe, megtisztultunk kívül, egy picit belül, majd jókedvűen léptünk ki a verőfényes napsütésbe.
A szent fürdőt később fertőtlenítés céljából felgyújtották.
Visszafelé úton természetesen ismét útba ejtettük a mecsetet, hisz ki tudja, mikor jutunk ismét szent szavakhoz, ill. ismét megcsodáltuk a müezzint …
Lajos magányában új haditervet kovácsolt, mindenkinek új helyet jelölt ki.
Én a Szerájos két napig bitorolt lesére kerültem, melyről az a hír járta, hogy nem látogatják a disznók.
Hosszú szundikálásra rendezkedtem be, mert ugye disznó nincs, labakfülűt nem lövök, úgyhogy babér nekem nem terem…
A lesen ücsörögve és a Lajostól kölcsön kapott távcsővel kukucskálva kezdtem összerakni a terület földrajzát.
Rájöttem, hogy ez nem az én rónasághoz szokott szememnek megfelelő birodalom, hanem egy annál jóval kisebb autonóm terület.
Viszont egyszerűen kétségbeejtően sok vad található itt!
Zörrenések innen- onnan, villanások reccsenések, ostoba bak azért ordít, mert megcsúszott a hegyoldalról jövet, suta és gidája átengedi a szórót újabb jövevényeknek…
Él a természet. Gyönyörű. És rend van. Tiszta a les, a környéke, a farakások katonásan sorakoznak…
Mi van? „suta és gidája átengedi a szórót újabb jövevényeknek…”
Milyen jövevényeknek?
Hiszen ezek röfögnek és visítanak! Disznó!!
Felvillanyozódva csavarom bele a szemgödrömbe a Lajos távcsövét.
A szóró üres, balról, az út felől az erdőben verekednek a disznók.
Csörtetés, sajnos nem a nyílt tér felé.
Aztán vissza, távolodnak. Oldom a görcsös szorítást a puskámon.
Hallgatózok, csend. Aztán közelről röffenés.
Ez nem igaz, visszaosontak.
A les mögött, természetesen az egyetlen támaszték nélküli oldalon nyiladék, felette a Hold, fényes ösvényt teremtve.
És persze, hogy arra tartanak…
Megpillantom, áll az úton. A távolság 40-50 lehet. Lassan leteszem a távcsövet, emelem a puskát. Minden olajozott, csendes.
Nézem, néz.
Átvillan az agyamon, hogy amennyire én látom Őt a holdfényben, Ő százszor jobban lát engem a vaksi szemeivel is, mert neki a háta mögül világít.
Nézem, néz.
Ő szabad szemmel, én már a távcsövön keresztül.
Ő nem mozdul, én nem akarok, nem merek mozdulni.
Nézem, néz.
Aztán hirtelen keresztbe fordul, hogy az erdőbe ugorjon.
A lövésem már nem éri el.
Remélve, hogy esetleg visszajön valaki a kondából, feszült figyelemmel cikázik a szemem a szóró és a nyiladék között.
Kezdem megérteni, hogy ma már nem lesz semmi mozgás.
Kiengedem a gőzt, rágyújtok.
Szép volt az a süldő a holdfényben.
Lemászva nem találok sem vérnyomot, sem „rálövés helyét”.
Szóval, ahogy sejtettem, nem találtam el.
Jobb is így, jobb egy mellélövés egy csúnya sebzésnél.
Később még volt egy kis mozgás a környékemen:
Allah egy rókafit küldött a hátam mögül, szél alól a nyiladékba. A ravaszdi megállt ott, ahol a süldő ácsorgott, hosszan szimatolta a helyet. Nem sejtette, hogy halálos veszedelem fenyegeti, hisz a céltávcsövön keresztül követtem a mozdulatait.
Aznap azonban nem volt szüksége újabb állatra a Prófétának a Paradicsomban, úgy gondoltam, zajongtam már eleget, inkább a csendes hazasétálás gondolata rajzolódott ki a fejemben.
Percekre rá autózúgást hallottam, Lajos és Soma jöttek értem a mentőautóval. Gyors beszámoló után ismét átkutattuk a környéket, de együttes erővel sem találtunk semmi nyomot.
Közben elmesélték, hogy Sam imái meghallgatásra találtak és végre meglőtte az első disznóját.
Szívembe örvendezés költözött a hír hallatán, mert tudtam, hogy barátom milyen rég óhajtja már ezt a zsákmányt.
Soma bég is lőtt egy disznót, és Steve aga is rálőtt egyre.
Hmm, ma rájárt a rúd Allah tisztátlan állatára…
Visszatérve a vadászházhoz azt a feladatot kaptam, hogy gyújtsak be, csináljak fényt és készítsem ki az esti imához valókat, míg begyűjtik a többi kalandortársamat.
Én, igyekezvén eleget tenni a kérésnek, nagy tüzet raktam, az összes feltalálható világítóeszközzel fényt varázsoltam, mégis legorombítottak, mert a legfontosabbat, a Koránt még nem volt időm kikészíteni…
Én még ilyen bigott, hitbuzgó muzulmánokat nem láttam…
Azonnal hozzáfogtunk Soma disznójának nyúzásához, ill. Sam vállának lapogatásához.
Közben mértékkel, de fogyasztottunk a tiramisuszörpiből, meg a vietnámi papucs párolmányból is.
A hús rendbetétele után vacsorához láttunk majd beszélgetéssel múlattuk az időt.
Öröm volt látni Szerájosunk kifényesedett ábrázatát és azt, ahogy néha a távolba mered…Szerintem újra és újra maga előtt látta a disznóját.
Volt, aki mély vallási témákkal próbálkozott, ám a társaság fele már nem akart mélyen belemerülni a próféták viselt dolgaiba, így hamar nyugovóra tértünk.
Éjjel még hallottam valami szamárordítás- félét
, de úgy gondoltam, hogy az erdő valamelyik vadját gyötrik a dzsinnek hascsikarással.
Vasárnap reggel utánkeresésre indultunk, hogy napvilágnál is meggyőződhessen a társaság a bénázásomról.
Természetesen semmilyen nyomot nem találtunk (kivéve azt a cédulát, amit a süldő hagyott ott, és amit zsebre gyűrtem, mikor nem látta senki, „Jól ráb@sztál, kisköcsög” felirattal).
Átvonultunk a Steve szórójához, ahol találtunk húscafatot, rálövés helyét, sőt, én még egy hét múlva is találtam vadrózsatüskéket a fejbőrömben.
Mivel értékelhető elhullást egyik helyen sem találtunk, így a házhoz visszatérve jól elvertük Samet az első disznóelejtése alkalmából, amit Ő az alkalomhoz illő méltósággal fogadott.
Örömünk kicsit ürömbe hajlott, mikor felfogtuk, hogy rövidesen indulnunk kell, ki kell mennünk a Világba ebből az elrejtett csodából.
Mikor utólag megkérdezték, hogy milyen volt a vadászat Orosztonyban, mindenkinek azt mondtam, hogy „Maradtam volna még…
Pár évet.”
Soha nem fogom elfelejteni azt a nyugalmat, azt az „időlelassulást”, amit ott kaptam.
Bárhová vessen a sors, mindig emlékezni fogok Orosztonyra.
Az orosztonyi csillagokra.
Vendéglátónktól így búcsúztam:
Köszönöm Lajos, nagyon van mit köszönni.
Köszönöm a figyelmet.
:turbanos
