egyszeri vadász
|
|
« Új üzenet #743 Dátum: 2017. Február 20. - 17:27:40 » |
|
Szertném megosztani veletek egyik táj-jellegű írásomat, íme:
Nehéz idők
-Na, akko' a családon kívűl senkinek egy szót se, ahogy megbeszíltük. Na, szerussz Pistám! - Tudom én, jobban mint te. Na , az Úr álgyon meg Jóskám! - Baba Nee! Pista még vetett egy pillantást a kavicsos úton elcsikorduló lőcsös szekér után , majd befordult az utcaajtó kapun. A bakon, Jóska felnézett a csillagfényes fekete égboltra, majd lazára eresztve a gyeplőt, a lóra bízta magát. Hazafelé már tudja az utat, szinte nem is kell hajtani, megy a maga ritmusában. A kocsis sóhajtott egyet, majd fáradtan görnyedt előre, s néha lecsukta a szemét. Hosszú nap volt, de szép nap, jó nap. Aznap reggel igen korán, már pirkadatkor kimentek a középső fiúval a mezőre, a maradék szénát behordani. A tó felett bíbor pirosba sejlett a mélykék égbolt, s ha csak lassan is, de készülődött a Nap, hogy újra megtegye fényes útját , mintha tudná, hogy nagy szüksége van rá az embereknek, a fényére, a melegére. Ahogy döcögött a szekér a harmatos fűvel borított úton, megszólalt egy madárka az egyik galagonyabokron: a kis fülemile már a hajnalt köszönti – gondolta Jóska, de nem szólt a fiához. Ilyenkor reggel még jól esik hallgatni, meg aztán a fiú is bóbiskolt még. Leereszkedtek a Nagyvölgy irányába, s az ember gyönyörködve nézte a milliónyi csillogó apró kicsi vízcseppet amik a fűszálakon csordultak végig, ahogy a Nap horizont mögűl kikandikáló pereme megvilágította őket. Az első boglya mellé kanyarodott a rozoga nyikorgó szekér, apa és fia nekikészülődtek a rakodásnak. A boglyákat már tegnap felgyűjtötték, de akkor nem tudták behordani mindet, rájuk esteledett. Kint nem hagyhatták sokáig, nem csak az eső miatt, de félő volt hogy lába kél. Kevés a megdolgozott föld, hát még a jó herés tiszta kaszáló, kincs lesz ez a széna a télen. Nem sok az az egy holdnyi, de annak a kevés jószágnak ami maradt a háború után, talán elég lesz. A sásos gyepszénával együtt biztosan elég lesz. Nehéz volt az idén a szénacsinálás, minduntalan jött rá az eső , de legalább abból volt elég ezen a nyáron. A tavalyi nyár forrósága után éppen jól jött egy esős év. Ilyen is kell – mondogatták egymásnak az öreg falubeliek - bizony hogy kell. Jót tesz ez az őszi terményeknek, tengerinek, napraforgónak, répának, töknek, meg az apróveteménynek odahaza . Hát még az erdőnek – tette hozzá magában Jóska. A zabot is le kéne mán kaszálni, belejár a disznó. És nem csak a zabba, hanem a szomszédos tengeribe is, de nagyon. Épp azt akarta megnézni a tegnap, azért fordult arrafelé, már szinte sötétben a gyűjtés után, a Királydombra, mielőtt visszatértek volna a faluba. Siralmas volt csak végignézni is a keskeny vetésen: az eleje érintetlen, aztán húsz méterrel beljebb már kezdődött - egy-két letördelt cső, lerángatott szár , majd mind több lett a kár, a föld közepe felé már kevesebb állt lábán mint amennyi le volt döngölve. Ahogy tovább nézte a keskeny parcellát, egyre nagyobb lett a mérge Jóskának, sötét arccal mormogott, szinte a fogát csikorgatta – Híjj, hogya nyavalya essen belétek! A feketefene rágja le a lábotokat is ! … Meg a feneketlen bendőtöket! … Fene ezt a górés vetőmagot, … még a Gróf Úr adta három éve, valami külföldi fajta vót, csak túl ídes, hogy a nyavaja törje ki azt is aki kitanálta ! Bezzeg a szomszíd lúfoguja, az nem ízlik a mocskos feketéinek, ... na majd adok én nektek! - húzta a szemébe dühösen a kalapját. Aztán aludt rá eggyet és most, hogy már szekérre kerűlt az utolsó fuvar széna is, megérett benne a gondolat, kész volt a terv. Otthon egyenest beállt a szekér a csűrbe, majd felvillázták a szénát a padlásra. Segített a kissebbik fiú is, meg az asszony, bár nem bírt túl sokat, várandós volt a következővel . Vajon fijú lesz ez is? Csak a Jóatya tuggya. Meg azt is csak ű tuggya, hogy a nagyfijam íl-e még, valahun az orosz fogságban. Ríg jött rúlla hír, mán egy éve nem tudunk semmit. Na de valahogy csak lesz, az Isten megsegít, s hazahozza eccer. Hanem a kései reggeli után elkocogott a szekérrel Pista komájához, mintha csak a lovat menne patkoltatni. Pista az alsó faluvégen lakott, az utolsó házban. Takaros kis ház volt, amilyen egy valamikori dolgos béresnek kijár. Sebesülten jött haza a frontról másfél éve, a vállát lőtték át, a jobbot, meg is van ereszkedve azóta. A válla is, meg az ember is, mert az étvágya azért csak megmaradt, s a sok ágybafekvéstől, kevés mozgástól meghízott. Habár ennivaló nem sok van, de annyi mindíg kerűlt, hogy jusson mindenkinek, főleg a lábadozó sebesűltnek. A felesége is igyekezett a kedvében járni, még mindíg szerette az urát, ezt a nagyhangú, jóbeszédű, derűs, pirospozsgás embert. Pista is a Gróf Úrnál szolgált, parádés kocsisa volt, míg el nem vitték a frontra, hiába benne volt már a korban. Jóskát nem hívták be, csak avval volt szerencséje, hogy egyedűli családfenntartó maradt, idős anyját, anyóssát is ő tartotta, meg ott volt a három saját gyerek, illetve hamarosan négy. Lenne öt is, de szegény kicsi Juliska csak két évet élt, a torokgyík vitte el. - Aggyisten komám! - fordúl be főhajtva a jövevény az alacsony kiskapun. - Hozott Isten komám, jer ülj le ide az árnyíkba! Pippantsunk rá. - tessékelte beljebb a tornácra vendégét, a karosszékben ülő gazda . - Köszönöm, de mán alíg van dohányom. Spórolok. - Na akko' itt az enyém, ihol ne'. - Köszönöm Pistám, igazán köszönöm. Osztán, hogy vagy komám, sajog-i még a vállad ? - Há' megvagyok. Sajog egy kicsit eccer-eccer , miko' jön a felhős idő, de nem rosszabb e' se mint az orosz front vót. Elvagyok. Hát tenállatok mi újság, a fiadrúl mi hír? - Semmi. Nem jött még semmi. - válaszolt a vendég , hosszan a csizmája orrát nézve - Azír még reménykedünk . - Azt kell is. Azt kell. - fújta ki a füstöt a gazda, összehúzott szemével messze tekintve - Oszt mijáratban, komám? Valami baj van tán? - Hát baj az mindíg van, … na de itthun van-i a család ? - kérdezte halkabban Jóska. - Erzsók hátúl van a ker'be, a jányom meg e'ment markot szedni. Aratnak még Tótiba', tudod, az eső miatt kístek el. - Akko' egyedűl vagy itthun, he? - húzta fel a szemöldökét kiváncsian Jóska. - Há' egyedűl, … meg ez a koszos macska van itt, ne, hogy a bolhák hordanák el a bűrit. - Na akko' figyelj ide Komám!- hajolt még közelebb a vendég - Tudsz-i még lűni? - Há' hogyne tu'nnék! A jobb vállamat lűttík meg, tood, de azt nem mon'tam az ezredorvosnak, hogy sete vajok, meg ugyi utána mán le is járt az egísz, mos'mán nem visznek el megint. Na , mongyad mán , mi van hát? - kezdett a gazda is komolyabban érdeklődni. - Há', csak annyi, hogy ki kéne űlni estére a mocsár mellé, onnan jár fel a disznó, belekapott a tengerimbe, a Királydombon, tood. Ketten többre mennénk. Meglesz a ríszed neked is. Toom, hogy a rígi időkben te is ettél mán erdeit. Eccer maj'nem meg is fogtalak, de miko' láttam, hogy te vótál a hurkász, há' hagytalak, hallgattam. - Na csak nem akarod a szememre hányni, komám? A Grófé vót, az meg mán nincsen, akko' meg minek hánytorgatod fel ? - pirosodott el a képe az önérzetes gazdának, s kék szeme szürke villámokat hányt . - Jó' van, na . Csak mondom. - folytatta békülékenyebben a vendég -Tood te is, a' vót a dógom, a Gróf Úr-nál szógáltam én is, meg tésis. - Jó' van, na, nem mon'tam semmit, akko'. - enyhűlt meg Pista is most már - Na de mongyad mán, komám, mivel lűjjek, hiszen néked sincsen mán puskád, hunnén legyen nékem?- most már nagyon fúrta az oldalát a kiváncsiság. - Hát ide figyelj , komám! Az enyimet elvittík a csendőrök, ugyi, meg a Gróf Úr-ét is, … de nem mindet. - Hát ? - most már igencsak kikerekedett szemmel figyelt a gazda. - Hát, még maradt belűlle. - mosolygott rókaképpel a vendég - Eldugtam. Tudod, vót néki sok. Oszt miko' jöttek ezek az új csendőrök, a Gróf Úr rám bízott hármat, hogy dugjam el. Oszt, hogy Ű mán nincs, há megmaradtak a puskák. Vigyázok rájok amíg megjön, ha visszajön. Ha meg nem, akko' a puskák mos'mán senkiése. Vagy hát az enyém, … meg a tiéd, na. - Na , így mán más , komám - fújta ki a füstöt a huszárbajsza alatt Pista, s kedélyesen hátradőlt. Innen már könyen ment a dolog. Az összeesküvők halkan sutyorogva megbeszélték a tervet - Jóska elmegy a puskákért, kiássa, megtakarítja őket, aztán megeggyeztek, hogy este eljön a komájáért, mintha csak sarjút kaszálni mennének, hiszen a komának is van egy kis disznaja, kecskéje, ez-az, de lova-szekere meg nincs. Alíg hagytak itt valami jószágot a németek, ami meg utánuk maradt, azt meg az oroszok vitték el. A Baba is katonaló volt, az oroszok után maradt, úgy fogta be Jóska a legelőn, csak hát már nagyon öreg volt szegény, minden csontja kiállt, talán azért nem kellett senkinek. Na de ha jó ló nincs, jó a rossz is! Dél után nemsokkal Jóska kikocogott az öreg pej kancával a kanyargós elgazlott erdei úton a régi leskunyhóhoz a tisztásra, ott leszerszámozott, kaszált egy félderékra való gizgazt - csak úgy mutatóba, hogy legyen valami a szekéren. Közben figyelt, ide-oda kémlelt, s hallgatózott sűrjen. Semmi gyanús, csak a szokásos erdei hangok: tücsök ciripelt a magas fűben, bogár percegett a kéreg alatt, fakopáncs pergette a dobját, apró madár dalolt, rigó fütyűlt a bokrok közt , a lombok tetején szarka cserregett , mátyásmadár szidta az erdő magányát megzavaró embert, s néha egy ölyv vijjogott le a kéken izzó forró égből. Ilyenkor nem jár senki épeszű az erdőn, annyi a szúnyog , légy, bögöly, pőcsik - egyszóval fíreg - hogy nem lehet nyugton állni egy percig sem. Sajnálta is a Babát, de hát van neki farka, legyezze magát. A puskák rendben voltak, a helyükön, a leskunyhó ledöngölt padlója alatt, faládában, olajos rongyba csavarva. Csak ő tudta, hova ásta el akkor egy viharos éjszakán , nem látta senki. Meg hát nem is mert senki falubeli az erdőben járni akkoriban, tele volt a környék katonával. Akit megfogtak, megvertík, az asszonyokat meg is nyámbászták, mocskos fajzatok vótak! Az a jó, hogy e'mentek. Kivette a két golyóst, meg a hozzájuk való patronokat. Nem volt sok, talán fél doboznyi mindkét fajtából, de egy ideig elég lesz. A patronokat a mellénye zsebébe gombolta, azt meg az ülésdeszka alá rakta. A faládát visszarakta a helyére, a földet ledöngölte , s visszaszórta rá a széltől befújt avart. Aki idegen erre jár, csak azt láthatja, hogy a régi erdész még mindíg kijár a kerületbe , kaszálni, kerűlni az erdőt. Ki tudja, talán abban bízik – a bolondja!?- hogy visszajön a Gróf … Mint a csínytevő rossz gyerekek, alig várták már az estét. Hiába indúlt Jóska is egy kicsit korán, de Pista komája már a foghíjjas , esőtől szürkült léckerítés mögűl kukucskált huncut kék szemeivel, s ahogy odaért a szekér, már ki is fordúlt a kiskapun. - Megjöttél? - Meg. - Itt van minden? - Itt há'. A szína alatt. Valami katonazubbonyt hoztál? - Hoztam há'. A tarisznyába' van. - Akkor indúlhatunk. Baba, nee! Poros úton , lassan, ráérősen döcögött a szekér, az enyhülő késő-délutáni forróságban . Nyikorog a kerék, meg kéne zsírozni, ha lenne mivel. Há'ha lesz majd estére!- gondolta Jóska. Nem szóltak, hallgattak, mint aki rossz fát készűl a tűzre tenni . Nem egyenesen a mocsárhoz, hanem a Pista kaszálójához hajtott a szekér, ott vágtak megint egy kis szekérderékra valót, csak úgy fennyedén . Majd jó lesz betakarni, ha lesz mit. Aztán, ráérősen visszafordúlt a szekér az erdő irányába, de mielőtt elérte volna az erdő alatti mocsár szélét, jobbra kanyarodott, s felbaktatott vele a lovacska a Királydombra. Ott végighajtottak a tengeri melletti parlagon, hogy a dűlő túlsó végire kerűljenek. Ennek a földnek a gazdája még nem tért haza a fogságból, az asszonynak meg nincs mivel megművelnie a földet. Hej, mennyi jó embert elvitt ez a mocskos háború! - morgott magában Jóska, miközben a Babát kikötötte a föld végiben a dombélen nőtt szilvafához. Sarjút lökött elibe, megsimogatta izzadt pofáját, s még ráadásnak pár marék zabot is adott neki a tenyeréből. Jól dógoztál a tennap, kíszűjjél, pihennyél, lehet, hogy estére is kell az erő. Itt nem leszel gyanús senkinek, 'szen a parlag mellett ez a tengeri az én fődem.Na. - Ide figyejjél komám. - kezdte az eligazítást az erdész - Eriggyél vissza a másik vígire, oszt ott le a talló szílibe . Nesze itt van ez, a Manlikker. Jó puska, hatésfeles, pontos mint a villám. E' vót a Gróf Úr kedvenc őzező puskája. De üti a disznót is, ha jó helyen kapja. Gerincre lűjjél. Ha behúzod a snellert, akko' mán könnyen sűl, vigyázzá' vele. Én meg viszem a nyócas Mauzert. Viszem a kukkert is, oszt maj' figyelek, a dombrúl látok mindenfelé, ha baj van, huhogok mint a bagoly. De a sorja közt mennyél, ne lássa senki, hogy mit viszel. Nesze, itt van nígy patron. Csak disznót. Lehetőleg ne kocát, … vagy ne a legnagyobbat. - Híjnye, komám, ne taníccsál te éngem, hajtottam én eleget a vadászatokon is, tudom mi a regula. - Jól van, na. Csak mondom. Na, oszt csendben. Csak egy lövíst. Ha valamékünk lű - marad a hellyin, oszt a másik odamegy hozzá, megnízi mi van. Na, egy kalappal, komám! - Egy kalappal, néked is! Pista elindúlt visszafelé a tengeri közt, hogy az alsó végin lesétáljon a szélső tarlóig, s arccal a mocsár felé helyet keressen magának. Jóska még egyszer ellenőrízte a lovat, megkötötte a szekér kerekét is a lánccal, nehogy valami baj legyen. Minden rendben, mehetek. Itt a mezsgyén vígigmejek, oszt a fődek vígibe, ott a dombélen a cseresznyefa alatt szípen megűlök. Onnan belátom a kaszálót is jobbrúl, meg előttem is lefelé a mocsárig, meg balra is a tallót. Valahun ott jönnek ki. A szél most jó, ódalrúl fúj. Na, há'ha lesz valami.Csak ne sötítbe jöjjön, mer' akko' mán nem látunk. Lassan telik az idő, mikor az ember vár. Csak űl csendben, s nézi a tájat. A Nap éppen most ereszkedett a grófi erdő fölé a szemközti dombon, még fél óra és lemegy . Csak türelem. Régebben is sokat űlt már így a földek mellett, esténkint, de még többet az erdőn, a leseken, őzet, szarvast figyelve. Hej , vajon mi lesz ezután? A Gróf Úr elment, vitte a családját is, meg az osztrák főerdészt, mán nemigen jönnek azok vissza. Vajon kijé lesz az erdő? Vajon kellek-i még nékik? Há' valahogy csak megleszek ezután is. Még megvan ez a pár hód fődem, igaz hogy hét darabban, de legalább nem veri el a jég eccerre mindet. Meg nem rondítja össze a disznó. Csak baj ne legyen! Csak meg ne hallja valaki a lövíst! Ezek az új csendőrök nem lehet tu'nni, hogy miko' hun tanálnak kikötni?! Bezzeg a kakastollasokkal jóba vótam. Kaptak űk is egy nyúlat, egy kokast néha, oszt csak pödröttek eggyet a bajszukon, s mán fordúltak is megfelé, ha tanálkoztunk. Meg ugyi a Gróf Úr is enge'tte, tu'tta, hogy van elíg. Vigyáztam rá, há' jutott nékem is belőlle, meg a csendőröknek is . Na , há' ezek se lehetnek rosszabbak. Ha nem tanálkozunk véllük, akko' nincs baj. Ha meg igen, há' enni csak kell nekik is … Lassan sötétedett. Még le lehetett látni a mocsárig is, de az erdő felett már csak gyenge-halványan sárgálltak a felhők, ahogy a lenyugvott Nap utolsó fényeit visszatükrözték. A szúnyogok egyre bátrabban támadtak. Jóska nem mert rágyújtani, nehogy a füst árulója legyen. Habár a szél oldalról fújt, de nem állandóan. Néha elállt, néha megindúlt. Az ilyenben nem lehet bízni, meg is fordúlhat, s akkor hiába űlt, hiába kínoztatta magát. Eszébe jutott, hogy micsoda gyönyörrel kötné ki éjszakára ide a mocsár szélibe azokat akik a múltban gyötörték, vagy meglopták, becsapták . Ej, elmúlt az is. A pap mindíg a megbocsájtásról beszél vasárnaponként a templomban. De ő nem látta mindazt amit a háború borzalma az emberekkel művelt. Úgy beszél mintha csak álomvilágban élne. Megbocsátást, ... azt, adnék én nékik megbocsátást. A felesége is mindig csitítja, nehogy bajba kerűljön. Hát jó, nem lehet mindenkin bosszút állni, pedig megérdemelnék. Na de Ílünk ahogy tudunk. Csak a fijam jöjjön haza. Akko' megbocsátok a világnak. Egy fekete valamit vett észre a kaszáló szélén, a fűzbokrok alatt. Az elébb még nem vót ott semmi. Nézi a távcsövön keresztűl: há', e tén'leg a' , disznó. Mán jön is felfelé. Ippeg ahogy az elébb kigondo'tam. Híjjnye!Pont úgy jön, ahogy akartam. Na gyere csak, kis barátom. Mán vártalak. Lassan felállt, de csak görnyedve, odasomfordált a cseresznyefához, s az oldalának támasztotta a puskát. Gyere csak , közelébb, kicsikomám. Kár hogy a Gróf Úr levítette a monókulit, mos' jól jönne. Na de sebaj, ha közelebb jön akko' jó lesz a léggyel is. Csak nehogy szelet kapjon. A disznó lassan kocogott végig a kaszálón, néha megállt, tétován oldalra lépett egyet-kettőt, szimatolt, fülelt . Gyere még húsz métert, ... jó , hó álj meg mán, … há' mingyán szelet kap! A disznó, most egy pillanatra megint megtorpant, éppen mikor az emberrel egyirányba ért. Lehetett vagy hatvan-hetven méterre. A puska végén épphogy csak csillant az ezüstfényüre koptatott légy, a lapockán megállapodott …. Bu-umm!!! - visszhangzott az erdő által visszavert dörrenés. Na, e' megkapta, jót dübbent. Elfutott, de nem ment messzire. Mos'mán rágyúthatok. Oszt megvárom a komát, odalenn a kaszáló szílibe. - Na , mi vót? - érdeklődik kíváncsi szemmel Pista. - E' kis kanforma süldő, olyan hetven-nyócvan kiló. Jó helyt kapta. Ott a kökínbokornál mán imbolygott, a megett kell legyen. Ott mán el kellett essen. - Na, akko' mennyünk nízzük meg. …........ - Itt a nyom, ni. A csapása. Ezen jött. - Te mennyél azon én meg errébb egy kicsit. ........... - Itt van Jóska, ne keresd tovább. Úgy nízem tüdőlövís. - Gondoltam én … A vót a baj, hogy lípett egyet a lövísko' , azír ment blatt mögé . De jó lövís vót így is. Mos'mán megvan hát. - Há' , hagy gratullájjak, komám – jutott eszibe Pistának az úri szokás. - Köszönöm, komám. Na mejek a szekírér'. Sietek. - Mennyél. Itt maradok addig. Meg kilököm a tökit. Jóska szaporán loholt felfelé a dombon. Most már nem volt olyan sötét a kedve. Ha lett volna Holdvilág, az láthatta volna, hogy hamiskás mosoly bújkál a kopott zöldruhás erdész sovány képén, a lelógó bajusza alatt, ahogy szinte futva, de mégis óvatosan iparkodik a szekérhez, mindíg takarásban, árnyékban, a tengeri mellett, vagy éppen a sorja közt. Na, megvan, mos'mán jó' van … Na gyere Baba, mennyünk mer dógunk van. Csak ezut' jön a neheze … Fene sok a szúnyog, hogy a nyavaja üssön beléjük. Az öreg lovacska engedelmesen fordúlt lefelé a dombról, majd a tarló szélén a kaszálóra. Gőzölgő orral itta az illatokat, még haladás közben is élvezettel harapott a dús , magas sarjuból. - Ide Jóska, itt vagyok, ni. - Látlak, Pista. Na, lökjük le a gazt, oszt maj' visszarakjuk rá. Kivágtad? -Ki. Odalöktem a pöcsit is meg a tökit is a kökínbe. - Jó. Majd a róka megtaná'jja. - Na akko' fogjad az elejit, én meg a hátú'jját. Most emeld! - Hinnye, inkább nyócvan e' mint hetven. - Az a jó! Jó kis kerek disznó . Sok vót a cseremakk az ősszel. Vót mit túrjanak a télen is. - Meg a tengeridet se felejcsd el komám. Esztet te hízlaltad. - Igen há'. Na hánnyuk rá a gazt, oszt mennyünk ... Baba, nyee! Kicsit nehezen mászott fel az öreg kanca a kaptatón, lihegett, fújt, prüszkölt. Talán az orrába mehetett egy szúnyog. Néha megállt a szekér, mintha csak a lovat pihentetnék, de közben a bakon az emberek figyeltek, forgott a fejük mint a kuviknak, s abban reménykedtek, hogy nem látja őket senki. Ugyan ki si járna ilyenkor sötít este a határba'? Csak a tolvajok, ha mernek. De mink nem vagyunk tolvajok. Nem loptunk, csak megvéggyük ami a milyénk. Meg hát enni, nekünk is csak kell …
*** - Aggyisten gazduram! - kedéllyeskedik a kapun belépő, volt uradalmi erdész. - Na, megjöttél Jóskám? - nyújtja nagy vastag lapát tenyerét, a volt parádéskocsis. - Meg. Kíszen vagy? -Kíszen. Felőllem mehetünk. Merre lesz mámma? - A Bódog vőgybe gondótam, a Berek alá ...Baba, nyee! Vidáman poroszkált a kis öreg kanca, enyhűlt a nappali forróság. Ilyenkor az ember is , meg a jószág is jobban érzi magát. Hiába ősz van már, de nappal csak meleg van. Ki gondolta még ezt, hogy ilyen szép lesz az ősz , annyi nyári eső után? Na de hát soh'se lehet tudni előre, hogy mit hoz a jövendő. - Na, mongyad mán, komám, mit somolyogsz?- kérdi kiváncsian Pista. - Hírt kaptam. Hazajött a szomszíd Ferke , a Balogh Bandi fia. Aszongya, hogy látta Józsikát. Íl. - Na, ne mondd mán?! - De mondom. Íl. Eléngedik a muszkák. Jön haza, hamarosan. Lehet, hogy még az ősszel. De karácsonyra biztosan. - Hát ez a legjobb hír, te Jóska! Híjj , aztahétszázát! - Na csak csendesen. Még nem kell tuggya senki. Majd ha itthun lesz. Majd akko' ünnepelünk. Mintha az erdő is ünnepelne, már szinte a falu széléről látszik, hogy hamarosan színes ruhába öltözik az egész oldal, az Asszonyerdő. Messziről vöröslik-sárgállik a juhar, a gyertyán, barnúl a cser lombja, s bár a helyenként kopaszodó koronák között már bátrabban nyargal a szél, mégsem szomorúak a fák. Hiszen ők is tudják, hogy ha el is vesztik lombjukat pár hét - egy hónap múlva, ha meg is fagyasztja majd vérüket a tél, az sem tart örökké, eljön majd a tavasz , s meghozza az újjabb feltámadást. Eljön majd a kikelet, s új reményt ad fának, fűnek, virágnak, madárnak, vadnak, embernek. Bízni kell, s addig is, élni, ahogy lehet. - Te, komám, a rígi időkben, lűttél mán bakkot?- kérdi Jóska ülőkeszomszédját. - Mán, őzbakkot mondod? - Azt. - Nem én. - Na, mámma lehet, ha akarod. - Hát , inkább egy jó kis süldőt szeretnék. - Na, akkor azt. Csak legyen. - Valami csak lesz mámma is. Bízzunk benne. Ökörnyál úszik előttük keresztben az úton. A Baba prüszköl egyet, de azért lelkesen bólogat, s cöklet tovább. Hamarosan lefordúlnak a köves útról s csendesen felkaptatnak a Berek tetejére. Jobb oldalt az akácos már szinte teljesen sárga, ritka a lombja nagyon, nem sok kell neki, hogy lefújja rólla az őszi szél a zörgős, száraz ruháját. Egy pillanatra megállnak a dombon , s letekintenek az előttük nyíló széles völgybe. - Látod, ott a gyepű szílin azt a kökínbokrot, benne a gyertyánfát? -kérdi barátját Pista. - Látom hát. Apám úgy mesélte, hogy ott tanálták meg Bódog Miskát, oda kötötte fel magát. - Bolond vót az, nem Bódog. Egy asszony miatt … Na de , nem vagyunk egyformák. - Na, behúzok ide az akácos szílibe, itt ellessz a Baba, nem nyúl hozzá senki, meg a szél is jár, nem eszi a bogár. Ez mán a kössíg erdeje , de csak én vigyázom eszt is, amióta nincs más, meg amíg nem lessz. - Oszt hogy csináljuk , mámma? - Itt van ez a tízhódas talló, a kössígé ez is. Jól elgazlott, de még vannak rajta rendek. Megáztak, nem kellett senkinek a peníszes szalma. Azok alatt van egír, arra jön a disznó. De maj' csak estére. Ha addig lesz egy bakk, azt meglűheted. - Oszt hun álljak? - Lemíssz majd oda ahun a gyepűk összejönnek, ott van a fűccfán egy kis ülőke. Arra felűlhecc, oszt látol mindakét ódalra. A fűccfa alatt folyik a forrás, arra is rájár a vad. Azír is van ott az ülőke. - Jó' van. Akko' adide a puskát oszt mennyünk. ….......... - Hó, állj csak meg, nízzed ott szemközt, a gurdinba' , ott egy őz !- suttogja az erdész. - Látom, csak nem látom, hogy micsoda. Nízd meg a kukkerrel. - Suta az. De várjál, … ott egy bakk is. Fekszik. Jobbra a sutátúl. Nesze, nízd meg tésis. - Látom. Mi legyen? - Mennyél le itt a tengeri mellett, oszt a gyepüt megkerülöd jobbrúl, onnan meg tudod közelíteni, szél ellen. - Inkább balrúl mennék, oszt átmegyek a gyepün a vőgyben, ahun van az a nyíllás, az átjáró. Onnan nincs több mint nyócvan méter. - Jó', van, mennyél úgy, csak akko' felfelé kell lűjjél, vigyázzá', hogy legyen mögötte domb. Nem hiányzik a baj. - Jó, vigyázok. - Én addig megűlök itt fenn a sarkon. Innen figyelek. Innen látom a Babát is. Ha van valami, majd intek, csak figyelgessél hátra is. - Akko' mejek. Pista összegombolta a mellén a zöld zubbonyt - amit még a frontszolgálatból hozott haza – hogy ne virítson az inge fehérje, aztán elindúlt lassan lefelé a bozótos sövény mentén. A szél a völgy felől fújt, kissé balról, pont onnan ahol a fűzfa állt a gyepűk összeérésénél. A bozótos sávok a víz mentén nőttek, a völgyeket követik. Vizenyős, keskeny kaszálók voltak ezek valamikor, de a fűznek, kökénynek, szedernek elég volt néhány év és kiterjedtek, elszélesedtek, kitűnő vadrejtő lett belőllük. Ha az ember nem nyúl hozzá, a víz meg a bozót visszafoglajja magának a fődet.Ha lett vón' aki kaszájja, mos' nem lenne ennyi bozót, meg gurdin. De hát legalább van vadrejtő. Az is kell. Csak az emberek panaszkodnak, hogy sok a disznó, rájár arra a kevés tengerire is ami van. Le kéne mán szedni, de egyik-másik még nincs megírve te'jjesen. Na, ez van. Iparkoggyon mindenki , szeggye le , oszt nem lesz kára. - dünnyögött gondolatban az erdész miközben a távcsövön át figyelte barátja mozgását. Pista leért az egyik bokorsor mentén a kis völgyig, most kell balra forduljon a főgyepű mellett. Őz riaszt szemből, a dombról, a gyepű túloldaláról . Pista kérdőn hátranéz barátjára, az erdész távcsővel nézi – mék lehet a'? Tán van ott még egy suta? Nem, a bakk vót . A' kiabál. Lehet megfordúlt a szél odalenn. Fejjéb is ment a bakk pár lípíst, mos'mán nem fogja látni a koma. Most megint hátranéz a barátja, s az erdész int neki, hogy menjen csak nyugodtan, a bak még ott van, csak feljebb ment a parlagon. A köpcös ember halad tovább, s mikor az átjáróhoz ér , görnyedve kikandikál. Megint hátranéz - nem láttya, onnan nem láttya … eriggyél fejjébb!- int neki Jóska. A vadász most eltűnik a gyepű sarka mögött. Pár pillanatig nyugalom, csend. Az erdész most már csak a vadat figyeli . Elcsattan a lövés, a bak felett vágja a gazt. Elsőnek a suta ugrik meg , s viszi magával a bakot is. Csak most veszik észre, hogy még egy suta feküdt a gazban, s a másik irányba ugrott el. A bak most megáll egy pillanatra a bal oldalon, mielőtt belépne a tengeribe s visszanéz a völgybe – Repetájj, komám ! - a bak belép. Na, ez e'ment. Legalább nem sebezte. Mejek megmondom neki. - Felé ment. Láttam a kukkerbe'. - mondja lihegve Jóska, mikor odaér keresgélő barátjához. - Én nem láttam huva ment, de nincs vír. - Nízzük meg ahun bement a tengeribe. Megállt a szílin, akko' kellett vóna lűjjél mégecce'. - Mán fenn vót a dombélen, nem vót háttér. - Akko' jó hogy nem lűttél. ….......... - Nincs vír sehun. Csak felé mehetett. - egyezett bele Pista. - Mon'tam én. Na akko' mennyünk vissza, ki-ki a hellyire. …........... - Níjjed csak ott a tallón szembe! - mutat a túloldalra Pista. - Mit, hun? - Ott jön lefelé a disznó! A bozótbúl jött ki, a tetőrűl ! - Egy kan, fiatal kan! - nézi távcsövén a másik is izgatottan - Gyerünk le a gyepüig, oszt utánnamíssz alól, a talló felőli ódalra, megpróbálsz elibe kerűlni. Én mejek vissza a helyemre, a felső sarokra. Maj' figyejjél, intek ha lesz mit. Egy kalappal! - Na látod e' hiányzott az elébb! Pista görnyedezve lopakodott a fűzfa irányába, hátha sikerűlne megelőznie, vagy legalább alulról beérnie a tarlón túrkálgató, de határozottan a fűzfás gyepű felé tartó disznót. Vajon melyikük ér előbb a takaráshoz? Jóska közben szaporán felosont az átellenes sarokra, ahol az előbbi megfigyelőállása, illetve ülése volt. A disznó most egy hajlásban mozgott, alulról nem láthatta a cserkelő vadász. Aztán Jóska látta, hogy a disznó egy perc múlva határozott iramban beváltott a gyepübe. E'ment, ez e'ment. Nízzé' mán hátra te meg ! - próbált inteni Jóska a komájának. Na, jó hogy mán látsz – e'ment! Bement a gyepübe. Űjjé' fel a fűccfára! A vadász végre megértette, hogy mit int neki az átellenes sarokból a barátja és eltűnt a gyepűk összeolvadásánál, szinte a fűzfa alatt. Telt az idő, lassan esteledett. A disznó nem jött elő többet. Tán kiment a másik ódalon? Vagy még bent van oszt nem láttyuk. De nem látom Pistát se'. Hun van mán ez az ember? Van úgy , hogy akkor történnek váratlan dolgok amikor az ember a legkevésbbé számít rá. Sőt. Csak akkor történnek. Jóska űlt nagy nyugodtan a csipkebokor alatt, a tarló felső sarkán, s kukkerezett körös körbe, csak éppen balra nem figyelt, a tarlóra. Már csak akkor vette észre a dombtetőről lefelé ereszkedő újjabb két süldőt amikor azok az átlóra értek, egyirányba a komájával, s eltűntek egy hajlásban. Oda amúgy sem lőhetett volna, mert azt se látta, hol áll a társa, meg a disznók amúgy is arrafelé fordúltak, a másik vadász felé. Nemsokára újra látta őket, amint határozottan a korábbi kan nyomán a tőlle bal oldali gyepű felé tartanak, aminek a völgy felőli végén kellene álljon a barátja. Hun vagy mán, komám? Há' nízzél mán ki ide a tallóra, itt vannak a disznók köztünk! - de hiába szugerálta a társát, az csak nem bukkant fel a leshelyen, nem látta sehol. Eszébe jutott egy mentő gondolat – amilyen hangosan csak tudott, elkezdett huhogni. Egyszer, kétszer, háromszor – Na végre hogy látom a kerek kípedet, ide figyejjél mán , níjjed hun vanak a disznók! - integetett eszeveszetten a katlan felé. Na, jó, hogy mán megértetted! A távcsövön keresztűl figyelte ahogy Pista , szinte gugolva, a sövény mellett elkezdi lopni a távolságot, s közelít a két süldő felé. Na, így mán jó, komám. Mennyél csak, mennyél. Csak nehogy szagot kapjanak ezek a feketék! Onnan fúj a szél tefelőlled … vagy mán nem? Elállt ...Pista most féltérdre ereszkedett s célzott. Lűjjed a kissebbiket, a hátsót … Na! … Most! … Mír nem lűssz mán? … Na … mi van mán? A távcsőben figyelte hol a két vadat, hol a vadászt. Aztán egyszer csak azt látta ahogy a nagyobbik süldő leereszti a hátulját, kitátja felemelt pofáját, majd egy szempillantás alatt összerogyik és az oldalára dől, lábai remegnek . Csak most jutott el a füléig a lövés hangja. Na, így mán jó. De a másikat kelett vóna. De így is jó. Most újjabb lövés csattan a völgyben. Há' mi van mán? Mír lűttél megint? A másikat haggyad bíkin, elíg egy ! A kukker látómezejével alig bírta követni a feltartott farokkal szaporán menekülő, de mégsem sebzettként galoppozó süldőt. Elégszer látta már a téli hajtásokon , hogy tudja milyen a sebzett disznó vágtája. Ennek nincsen baja, mellé ment, de nem is baj, elíg egy. Aztán Jóska felállt a csipkebokor alól , s szaporán elindúlt lefelé a tarlón. Egy perc múlva már mindketten ott álltak a disznó mellett, levett kalappal. - Hát, komám, most én gratulálok. Jó lövís vót. - nyújtotta a kezét barátjának Jóska. - Gerinclövís. Ahogy mon'tad. Piszok jó lövís. Nem kell keresni. - De a másikra mír lűttél? Nem kellett vóna. - Elkapott a hév. Nem nízted, írte? - Nem írte. Nem is baj. Eccerre elíg egy is. De mír nem másztál fel a lesülőkére? - Darázsfíszek van alatta. Lúdarázs. Nem akartam összecsípetni magam. Meg osztán a disznók is ott motoszkáltak előttem tíz méterre a bozótba', vártam, hogy kijöjjenek, csak a huhogásra níztem ki a tallóra. - Akkor azok másikok vótak. Na jó' van, mejek hozom a szekeret. Látom ez is kan, egy kicsit nagyobb is mint az a mocsári vót. - Akkoraforma ez is, csak olyan hosszulábú fajta. Addig kivágom, amíg jössz. Amikor az embernek jó a kedve, még a dombot is könnyebben megmássza. Szinte szaladt felfelé Jóska, otthagyva barátját, hadd örűljön az is a zsákmányának. Baba engedelmesen fordúlt a völgy irányába, s szinte túl gyorsan vissza is értek a disznóhoz. - Majd'elharaptam a nyelvem, háromszor is belefutott ez a tetves jószág a keresztvízmosásba! - Gyorsan leírtetek. Ott nemigen megy majd fel, meredek lesz. Na, rakjuk fel, oszt próbáljunk itt a gyepű mellett felkaptatni a tetőre. - Hát, nem bánom. Próbáljuk meg - egyezett bele az erdész, bár kétkedve ingatta a fejét. Nekiindúltak , de minduntalan visszacsúszot a szekér, nem bírta az öreg ló, csak remegett az ina. Az istrángot is csak a szentlélek tartotta, meg a drót. A gyepű mellett mély keréknyomok voltak, még az aratás után maradtak, jó hogy el nem akadt a szekér, vagy a tengely el nem tört. - Hej, ha a Pali itt vóna! - sóhajtozott Jóska . A fekete Nóniusz csődört még a németek vitték el. - De nincs. Csak mink vagyunk. Akko' csak próbáljuk meg a másik felé, ahun lejöttetek. Elindúltak azon a csapáson amin leszáguldott az előbb a meglett korú kanca a rozoga szekérrel, de az se volt jobb. Keresztezte útjukat a három vízmosás ahol lágyabb volt a föld, nagyokat döccentek mikor beleszakadtak a kerekek, a kis ló alig bírta kirángatni belőllük a szekeret. - Itt se megy fel! - kiáltott most már idegesen a hajtó a másik dombon, a meredek rész alatt. - Várjál komám , leszállok oszt megtolom, te csak tarts balra, aztán a hajlás után jobbra , majd egyenest fel a meredeken! - Toljad komám, megindúlt! Baba nyeeeAzzanyádkeservesmindenit! Az ostortól megtáltosodott öreg kanca szinte szárnyakat kapott ahogy lendületbe jött a szekér, egy-kettőre felértek a domb meredek részén. Innen már enyhe emelkedő vezetett a tetőig. - Várjál Jóska! … hh, hó ! … nincsen , hh … mán … levegőm … hh – szaladt felfelé a köpcös, volt parádés kocsis a zötyögő, csikorgó-kattogó parasztszekér után . Végre felértek a dombra. Előbb a szekér, aztán a kiveresedett, boldog vadász is. Lihegett, izzadt, ember és ló. Kifújták magukat, megdicsérték az öreg lovat és az orosz sztyeppe minden egyéb négylábú lakóját, aztán a disznót gazzal takarva , a puskákat elrejtve, magukat elrendezve, verejtéküket letörülve - elindúltak csendesen hazafelé. A sötétlő keleti égbolton villámok cikáztak egy különös szinekben játszó, hatalmas felhőtorony gyomrában, de a menydörgés még nem ért el a fülükig. Ki tudja mit hoz a holnap, vagy a jövő esztendő? De legalább enni már van mit. Egyszeri vadász
|