Kedves Fórumtársak!
Topikindító élményeimet most 3 év után egy újabb történettel egészíteném ki.
Idén szeptember elején ismét északon jártam, ahol norvég barátom meghívására rénszarvas vadászaton vehettem részt. A licencünk nagy bikára szólt, aminek elejtése az elmondások szerint igen sok nehézségbe ütközik. Nagyon kérdéses volt, hogy a vadászatra szánt 3 nap alatt egyáltalán látunk-e rénszarvast. A vadászterület egy ezer méter magas fennsíkon volt, ahol kb. 3-5 fok volt a hőmérséklet, mindehhez erős szél biztosította, hogy a nyári meleghez szokott vadász komfortérzete kb. nulla legyen. A revír mintegy 30x90km-en terült el, amin mindössze egyetlen út vezetett keresztül. Természetesen csak ezen az úton lehetett autóval közlekedni, a többit gyalog kellett megoldani.
A kinti vadászati szokások merőben eltérőek mienktől. Az adott területen bármennyi vadász egyszerre vadászhat, nincs biztonsági körzet és beírókönyv sem. Közbiztonsági határokat csak a józanész szab.
Első napi tervünk az volt, hogy megtudakoljuk a helyi erőktől, hogy vajon merre járnak a szarvasok. A terület túl nagy a vadsűrűség pedig túl kicsi ahhoz, hogy csak úgy vakon elinduljon az ember valamerre. A több napja ott vadászók –meglepetésemre- nagyon készségesen felvilágosítást adtak a vad mozgása felől és megtudtam, hogy a rének mindig széllel szemben vonulnak. Elmondások szerint éppen az egyetlen járható út melletti területeken voltak, az utat keresztezve nagy rudlikban délnek vonultak. A területet nem túl jól ismerő meghívóm azt javasolta, hogy álljunk meg az autóval ott, ahol a legtöbb vadász parkol és induljunk el északnak a rudlik irányába. Az első helyen ahol vadászokat láttunk érdeklődni kezdtünk újabb információk felől, ahol is egy közeli réncsapatról kaptunk hírt. Néhány száz méter megtétele után már láttuk is őket. Lehettek kb. 200-250-en. Megtudtam, hogy bennünket csak a fehér nyakú öreg bikák érdekelnek. Ezekből mintegy 8-10 darab volt közöttük. Folyamatos mozgásban voltak és tudták, hogy mire megy ki a játék, mert zárt alakzatban, hatalmas körbe tömörülve vonultak. A szél miatt folyamatosan mellettük haladva próbáltuk lecsökkenteni a közöttünk lévő távolságot, ami nem volt túl egyszerű feladat, tekintve, hogy gyakorlatilag semmilyen takarás nem volt. Kizárólag rénszarvas-zuzmó és alatta óriási billegő, zörgő kövek borították a talajt. A csapat egy kis időre megnyugodni látszott, megálltak és legelni kezdtek. Sikerült egy nagyobb szikla mögé bújva, megközelíteni őket kb. 200 méterre. A lőhető bikák között egy igaz kapitális méretű is akadt, ami agancsán kívül testméreteivel is kitűnt a csapatból. Ő már bizonyára járt a fronton, mert nem akarózott neki kijönni a tehenek életmentő köréből. A sík terep miatt meg kellett várni, amíg a rudli kissé szétterül és a kiválasztott vad mögött biztosan nincs másik. Kb. 30 perc telt el az egyes lőhető bikák értékelésével, amikor az egyik mögött tiszta lett a terület. A távolság a rudli mozgása miatt közben 160 méterre csökkent, közelebb menni nem volt lehetőség. Tudtam, hogy a bika nem a csapatban lévő legnagyobb, de kísérőm javaslatára úgy döntöttem, hogy megpróbálok lövés tenni rá. A céltávcsőbe nézve viszont nagyon távolinak tűnt a cél. Ekkor kiderült, hogy nagy a vadászlázban nem vettem észre, hogy a nagyítás le volt tekerve 3-ra. Mentségemre szóljon, hogy a fegyver nem a sajátom volt. Az utazási költségek és egyéb adminisztrációk miatt kölcsön puskát kaptam, ami egy 6,5x55-ös Tikka volt. Kicsit bután is néztem a kaliber láttán, szerintem egy száz kilós jószágra ekkora távon kissé gyenge, de nem volt mit tenni. A hab a tortán még az volt, hogy a fegyveren egy hangtompító is fel volt szerelve, ami ott teljesen hétköznapi dolog, csak nekem volt furcsa.
A nagyítást 7 körülire állítottam, amivel már lényegesen könnyebben tudtam célozni. Szerencsémre a bika még mindig jó helyen állt, és amikor a jobb oldalát mutatta akkor elhúztam a billentyűt. Durranás helyett csak egy légpuska lövésnyi hang jött ki a fegyver csövén, de a Norma Oryx lövedék jó helyre repült. A bika egy tétova lépést követően eldőlt, de a rudli nem futott el. Érdeklődve nézték haláltusáját vívó társukat. Ekkor természetesen a nagy bika is előlépett, megszagolta az elesettet és tovább legelt.
Körbenézve a rudli körül minden kisebb-nagyobb szikla mögött ekkor már ott virított a sárga sapka és alatta egy-egy vadász. Nem akarván elrontani az esélyeiket tovább lapultunk és vártunk. A csapat mintegy kétórányi legelés után eliramodott, de akkor mi már hátizsákokkal és egyéb eszközökkel felszerelve vissza is értünk az autótól. Szerencsémet mutatja, hogy az ott lévő mintegy 10-15 vadász közül senkinek nem sikerült lövést tennie. Ezt követően fotózás, zsigerlés, nyúzás, nyakbőr lefejtés volt a program. Kissé lassan ment a dolog, mert úgy döntöttem, hogy a koponyát is a helyszínen fogom megnyúzni, amiben nem igazán voltam járatos, csak egy preparátor barátom iránymutatásai alapján dolgoztam. A komplett bikát két hátizsákba pakoltuk és leszállítottuk az autóhoz. A szarvasom a kísérőm elmondása alapján 5 év körüli közepes példány. Ez a kor ott viszonylag idősnek számít a területen élő nagyszámú farkas állomány miatt. Az idei rénszarvas kilövési tervet 300 darabról 120-ra kellett módosítani az elszaporodó húsevők miatt.
Így a több napos nehéz körülményeket ígérő vadászat mintegy 6 óra alatt eltelt. Nagyon örültem de nagyon bántam is hogy máris vége lett, de a másnap beköszöntő ködös időjárás, a 20 méteres látótávolság minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy jól döntöttem amikor az első adandó alkalommal lövésre szántam magam. Az ott töltött idő minden perce óriási élmény volt.
Íme néhány kép:
Vadásztanyánk
Rudli
Csak zuzmó és kőtenger mindenütt
Kilátás a hunyhóból
zuzmó
Teríték