Tudod Doki, a múltkor kiültem, viszonylag időben. Megeredt a hó. Szép nagy pelyhekben. Fedett les, kényelmes ülőke, semmi lárma csupán halk neszek, és csak néztem a hóesést. Akkor bizony eszembe jutott, hogy de szar dolog, hogy valamikor, az egyre közeledő jövőben eljön az a pillanat, hogy nem láthatom többé ezt a gyönyörűséget.
Lajos!
Tegnap reggel, amikor a Nap első fényei valami csodaszéppé festették a körülöttem lévő nádast és a felhős eget, nagyjából ugyan ezekre gondoltam.
(Táblagépen vagyok, nem tudok képet csatolni. Mert persze nem álltam meg, hogy ne fotózzam le a csak percekig tartó fény és színek játékát, de tényleg csodaszép volt)
Sokminden átszaladt az agyamon, de az egész magából a múlandóságból indult.
Novemberben nagyon kevésen múlt, hogy nem lettem része egy számadatnak, amikor a napi kovidos halálozásokat ismertették a médiákban.
Mivel valahogyan kikecmeregtem belőle (ugyan még mindig érzem az utóhatásait), próbálom könnyedén venni a dolgot.
De azért naponta eszembe jut bármiről, hogy egyszer ezt mind itt kell hagynom, mint ha soha nem is létezett, léteztem volna.
Tudom, sokakat segít ebben a hitük, hiszen az összes vallás közös mozgatórugója egy egyfajta örök életbe vetett hit, ami átsegíti az elmét ezen a dilemmán.
Én nem vagyok ilyen irányban képzett, pogányként élem az életemet, számomra szinte minden kizárólag tudományos módszerekkel igazolható, és materiális.
De kit is hagyok majd itt?
Mi az, amit egyaltalán ismerek ebből a csodás Föld nevű bolygóból és az azt, jelenleg benépesítő élő és élettelen világból?
A kora kb. 4 és fél milliárd év. Számomra felfoghatatlan időszak.
Az első, kezdetleges életformák megjelenése valahol félúton, 2-2,5 mrd. év körülre tehető. (ezzel sem tudok, mit kezdeni, irgalmatlan hosszú idő)
A dinoszauruszok által jegyzett időszak kb. 150-170 millió éven át tartott. Ez talán már egy átlagos emberi elmével úgy, ahogy belátható időszak.
De ha emellé odateszem, hogy az emberiség történelme úgy 6 millió évre nyúlik vissza, és ebből a "mifajtánk" a Homo sapiens kb. 400 ezret tud felmutatni,
akkor belátható, hogy az eddigi, fajként való jelenlétünk olyan szánalmasan jelentéktelen, hogy szinte ki sem látszik.
Az élet kialakulása óta eltelt időnek kb. a 0,0002%-a ha jól számolok....
Es akkor én, akinek ebből az egeszből jut (jó esetben) 80-85 év azon aggódom, hogy mi lesz itt ha már nem leszek?
Hitegethetném magam olyasmikkel, hogy majd az utókor megőriz emlekezetében..... de egy nagy lófaszt. Az utókor nagyon gyorsan elfelejt majd minket.
Lesznek azoknak nálunk sokkal nagyobb problémáik.
Édesapám 9, édesanyám 5 éve hagyott itt minket. Én még sokat foglalkozom az emlékükkel, de a fiainkban, akiket imádtak és akik szintén nagyon ragaszkodtak
hozzájuk (míg éltek) már nagyon kopnak az emlékek. Ha unokánk fog születni, számukra már semmit sem fognak jelenteni, legfeljebb néhány (az én generaciómnak) jelentősebb családi anekdotából fognak róluk értesülni. Az őket követő generáció már onnan sem.
Ahogyan én sem tudok semmit a dédszüleimről, sem az ő elődeikről, pedig még emberiségi léptékben mérve sem olyan nagy időtávlat az a pár száz év.
Konklúzió: Ne basztassuk egymást mindenféle felesleges faszságok miatt, hanem éljük ezt a rövid, tyúkszaros kis életünket úgy, hogy nekünk jó legyen,
és ne ártsunk senkinek.
És vadásszunk, amennyit csak lehet
Én indulok is
