Nekem az írás első sorban egyfajta hangulat kiteljesedése.
Általában valamilyen nem hétköznapi történés visz rá arra, hogy alvás helyett a billentyűket kopogtassam.
A tavaly beküldött iromány például egy nagyon kedves, hozzám közel álló kollégám temetésének éjszakáján született, egy üveg tokaji aszú mellett.
Olyankor elkalandozom egy valótlan, egykori, kicsit képzeletben élő, kicsit valós történetből fakadó másik világba és megszabadulok a mindennapos, aktuális problémától, zűrzavartól.
Egyáltalán nem biztos, hogy az írás jó lesz, vagy hogy másnak is tetszeni fog.
Sőt néha még nekem sem nyeri el a tetszésemet, ha kicsit később újraolvasom.
Van pár anyag a gépemen, ami talán egyszer majd könyv formájában napvilágot lát, de az is elképzelhető (sőt valószínű), hogy soha nem fogja más elolvasni.
Én viszont időnként előveszem őket, kicsit leporolom, itt-ott belepiszkálgatok, ahogy az aktuális hangulatom éppen megkívánja. Soha nem lesznek készen, legfeljebb egyszercsak abbahagyom a tatarozásukat.
Azt sem várom el senkitől, hogy a mostani, beküldött írásom tetszen neki. De gustibus non est disputandum.
De azt vallom, hogy rossz írás nincsen, ha mégis lenne, akkor csak az lehet, amit nem írtak meg.
És nagyon bízom benne, hogy minél többen kedvet kapnak az élményeik megörökítéséhez.
Számoljunk csak egy rövidet, nagyon nagy vonalakban:
Van hazánkban legalább 5 ezer aktív vadász, aki egy hónapban mondjuk 5 alkalommal kint van a területén.
Ez havonta 25ezer alkalom, éves szinten pedig 300 ezer Naplemente, hajnali cserkelés, éjszakai disznóles, hajtás, hangulat, öröm vagy bánat, remegő izgalom, vágyakozás, csalódás, beteljesülés, stb.....
Ebből többre is futhatná......
