Sziasztok!
Girgesz kérésére, egy kis récézés. Irodalmi értéke elég csekély, de talán nem lesz unalmas.
Tocsogókon
A ’90-es évek közepétől nyílt lehetőségem arra – ha megfelelően esős volt a nyár vége, ősz eleje -, hogy a mezőgazdasági területeken, a kisebb-nagyobb mélyedésekben hetekig megmaradó pocsolyákon récézhessek.
Fogalmam sincs, hogy előtte miért nem sikerült ez, de alighanem azért, mert javarészt hajnalonta jártam ki, illetve nem ismertem ezeket a tocsogókat.
Aztán egy-két eredményes vadászat után, hamar rákaptam az ízére. Íme élményeimből egy kis csokor:
Erős szélben tartunk apuval egy kis vízálláshoz, ami az erdőhöz vezető földesút északi oldalán van, közvetlenül az árok mellett. Körülötte búzatarló. A víz már régebb óta áll itt, elég csapadékos volt a nyár. Néhány napja egyébként őzbak ügyben jártunk erre, akkor láttuk, hogy a tocsogóban és a szélein az üde zöld gabonahajtások között elég szép számmal van récetoll. Ez általában azt jelenti, hogy a hápogó népség rendszeresen megfordul errefelé. Vártuk is az augusztus 15.-ét, a mai napot!
Lassan döcög a drapp Níva. Korán kijöttünk már a területre, őzet kerestünk a környéken. Leselkedtünk is egy árok partján sokáig, itt tudtunk egy öreg bakot, de ma nem mutatkozott. Amikor már indultunk volna, a hátunk mögött szaladt el egy jó selejtbak. Sajnos semmi esélyünk nem volt, rossz széllel, takarás és támaszték nélkül csak a nyálunk csorgott kívánatos, mindkét oldalon szemághiányos agancsa után.
Most tehát irány récézni. Meglepetésünkre autó jön velünk szembe, felismerjük, két vadásztárs. Pár szót beszélünk, ők arrafelé mennek, ahonnét eljöttünk, ott az erdő alatt is van víz, ráadásul körülötte borsótarló. Lefitymálják az általunk felkeresni szándékozott tocsogót, mondván, kevés a toll. Mindegy, ha már itt vagyunk, megpróbáljuk.
Jóval odébb állítjuk le a kocsit, kényelmesen kipakoljuk a sörétes puskákat és egyéb cuccokat, aztán ráérősen sétálunk az úton. Borult az ég, csúnyán fúj az északi szél, nem valami kellemes ez a nyárvégi este!
Már csak alig 70-80méterre vagyunk a célunktól, amikor váratlanul népes récecsapat jelenik meg az út felett és egyenesen felénk húznak. Hirtelen nem tudunk mást tenni, mint leguggolunk, és reménykedünk, hogy tartják az irányt. Szerencsénk van, úgy jönnek, mintha zsinóron húznánk őket. Ráadásul alacsonyan…
Aztán egyszerre ugrunk fel és szinte ugyanabban a pillanatban dörren a két Merkel, a kis húszas, meg a „viharágyú”. Azt még látom, hogy a célbavett madaram megbicsaklik, de a csapat a szelet kihasználva szétvágódik és nagy a kavarodás. Pár pillanatig nem is tudok összejönni semelyikkel sem (miközben valami puffan előttünk a porban), aztán a lőhatáron még éppen eléri a bal cső az egyik menekülőt. Megbillen, és egyre lejjebb süllyedve ereszkedik a víz felé. Mellőlünk kilő Lotti, apu temperamentumos ír szettere és szemét az ereszkedő récén tartva, szélsebesen vágtat utána.
Körülnézünk. Két réce hever előttünk az úton, mindkettőnk jobb csöve talált, aztán apu hibázott a ballal, az én második récémet pedig már hozza is Lotti. Hát, ez érdekes kezdés volt, már megérte kijönni.
Behúzódunk az útmenti árokba, a magas fűbe. Közvetlen előttünk a tocsogó, vize lágyan fodrozódik a szélben.
Várunk, reménykedünk. A társak lövéseire is kíváncsiak lennénk, de a nagy távolság és az ellenszél miatt nem hallhatjuk, mit is művelnek, bejött-e a számításuk. És réce sem jön felénk, egyetlen darab sem. Egyre sötétedik, már csak nyugat felé lehetne lőni, ha történetesen erre vetődne valami eltévedt kacsa. A hazamenetelt fontolgatjuk, már-már pakolnánk össze, amikor a hátunk mögül suhogás hallatszik és a fejünk felett zúg el 2 réce. Belecsobbannak a vízbe.
Sürgősen átköltözünk a pocsolya keleti oldalára, a tarlóra. Igaz, takarásunk nincs, de olyan sötét van már, hogy ez nem számít. Szerencsére a nyugati égbolton felszakadoztak a felhők, abba az irányba még egy darabig lehet lőni, de máshol már túlságosan rossz a háttér. Guggolunk, mert így többet látni, bár a lövéshez szükséges egyensúly nem valami tökéletes. Megindul az igazi húzás. Kettesével, vagy néhány fős kis csapatokban, egymás után érkeznek a récék. Általában csak az út felett vesszük észre őket (mind délről, a borsóföld felől jön), aztán szinte megállnak a levegőben néhány pillanatra a pocsolya felett. Apunak ilyenkor kellene lőnie, de rendre lemarad, többnyire már csak a víz felé csapódókra tüzel. Én a felemelkedőket próbálom szedegetni, valamivel nagyobb sikerrel, sőt egy double is összejön.
Közben Lotti cirkuszol, heves vérmérséklete nehezen tűri, hogy megkötve, tehetetlenül nézze, amint potyognak a récék. Ha pedig apu elengedi, felkapja a zsákmányt, boldogan szaladgál vele a tocsogóban, elriasztva ezzel az éppen közeledő madarakat. Bosszankodunk rajta eleget, de a folyamatosan érkező récék elfeledtetik a haragot. Aztán a teljes sötétség véget vet a rövid, de annál feledhetetlenebb vadászatnak.
Összeszedjük a zsákmányt, 11 tőkés réce kettőnk eredménye. Igen meg vagyunk elégedve… Két-három nap múlva megint idejöttünk, akkor 6 récét vettünk fel.
Rendkívül kellemes, napsütéses októberi délután. Szabolccsal a terület délnyugati határa közelében forgolódunk a kocsival. Korán van még, azt akarjuk eldönteni, hogy mit érdemes estére csinálni. Hoztam golyós és sörétes puskát is, úgyhogy nem esünk zavarba, de leginkább récézni szeretnék. Ajándékozáshoz sürgős szükségem lenne 2-3 szép tőkésre…
Legelőször egy friss vetést nézünk meg, abban néhány helyen meg szokott állni a víz. Valóban, a nyugati oldalán, közvetlenül a bozótossal benőtt árok mellett jó kis tócsa van, benne és körülötte rengeteg toll! Ezek szerint ide jár a környék minden kacsája!
Gyorsan felhívom aput, bőven van még idő, kiérhet, ha akar. Nem lelkesedik túlságosan, még meglátja. Na, jó, mi biztosan itt töltjük az estét.
Elmegyünk beírni, aztán még egy kicsit autózunk a környéken, hátha látunk valamit. Legurulunk egészen a határszélig, és visszafelé jövet látjuk, hogy az egyik hatalmas kanadai nyárra felhőnyi szürkevarjú száll be. Elő a sörétest!
Alig 2 hónapja van nálam a Toz bock, ideje elkezdeni a tesztelését, azért is hoztam őt magammal.
Szerencsénk van, megvárja a kocsit a csapat. Csak akkor kezdenek eszmélni, amikor kiszállok. Elkapkodom az első lövést, de aztán a másikat már jobban megcélzom és a lőhatáron töri el a varjút a sörét. Nem rossz…
Szép kényelmesen legurulunk megfelelő távolságra a tocsogóhoz, kipakoljuk a két puskát, hátizsákot, lámpát, Bellát, majd rövid gyaloglás után bekuporodunk az árokpartra. Elég faramuci a helyzet, ugyanis kelet felé kell nézni, és ugye ott lesz legelőször sötét. A nyugati égbolt világosságát most nem tudom kihasználni.
Várunk, várakozunk, közben halkan latolgatjuk az esélyeket. A rendkívüli mennyiségű toll arra enged következtetni, hogy kitűnő húzásban lesz majd részünk. Csak jól menjen a lövés!
Lassan lemegy a Nap, egyre erősebbé válik a szürkület, eljön a húzás ideje.
Bezzeg réce egy darab sem jön! Egész este semmi nem fordul a közelünkbe, de a távolban is alig látunk egy-két darabot és egyre butább ábrázattal bámuljuk egymást. Mi a fene van itt?
Csalódottan ücsörgünk, a teljes sötétségig kivárunk, de hiába. Récének nyoma sincs. Mégsem akaródzik felkelni, csak várakozunk, találgatjuk, mi okozhatta ezt a teljes sikertelenséget?
Aztán hirtelen meglátom a víztükör világosságában, hogy a pocsolya túlpartján valami megy. Biccentek Szabolcsnak, hogy világítson oda, közben imádkozom, nehogy disznó legyen, mert a golyós két méterrel mögénk van támasztva, hang nélkül elérni lehetetlen.
Az éles fényben egy közepes róka bámul felénk. Nagyjából egyformán bambák vagyunk mindketten, ő nem menekül, csak vacillál, én nem lövök, mert ezerrel kergetőznek a fejemben a gondolatok.
- Itt a róka… erre nem számítottam … lőni kellene… az alsó csőben 10-es, a felsőben 11-es sörét van… nincs messze… vajon a bock mit tud most… mindjárt elmegy… a francba, miért nem 8-ast tettem bele… hova célozzak…?
Tisztára meg vagyok keveredve, mintha az elsőre emelném a puskát.
A róka is tétovázik, menne is, nem is. Belelép a lövésbe, hátracsúszik a sörétraj. Egy pillanatra megroskad, aztán megpördül, balra indul és akkor a szó szoros értelmében fellöki a felső cső. Döbbenten nézem, ez minden várakozásomat felülmúlja.
Elégedetten bújunk ki rejtekhelyünkről, Bella is izgatottan szimatolja a komát. Bepakolunk a kocsiba, a sörétest tokba tesszük, de a golyóst még nem. Amíg kidöcögünk a területről, nem árt, ha kéznél van.
Messze előttünk az úton valami van, ragyog a szeme a reflektor fényében. Kis testű állat, róka lehet, vagy borz. Nem vár meg bennünket, eltűnik valamerre. Szabolcs bőszen forgatja a lámpát, de nem tudja felfedezni. Amikor nagyjából odaérünk, ahol lehetett, még a kocsiból is ki akar szállni, hogy a jobbra levő mezőt megnézze. Nem akarom kedvét szegni, megállok, bár biztosan tudom, hogy már rég világgá ment, akármi is volt.
Szabolcs kiszáll, a fény végigsiklik a vetésen, egyre hátrébb, mögénk világít már, aztán az útra és váratlanul:
- Itt van mögöttünk! Itt jön az úton!
Nem akarok hinni a fülemnek, de azért kikecmergek a puskával együtt. Alig 30-40 lépésnyire jön a róka a nyomunkban, mintha a világon sem lennénk. Meg is áll, kersztbefordul.
A nehéz Sierra-mag nagyot csattanva vágódik a bordái közé, összeesik, feláll, támolyog, inkább borul, mint ugrik a túloldali kukoricába. Egy pillanatra bevillan, hogy most kereshetjük, de aztán eszembe jut, hogy Bella majd megoldja. De már szól is Szabolcs, hogy a róka visszabukfencezett az árokba.
Szóval egy kitűnőnek ígérkező, igazán nagy reményekkel kecsegtető récevadászat helyett egy szürkét és két rókát csíptem el. Nem elégedetlenkedtem…
1997-ben dél-délnyugat felé jelentősen bővült a területünk, ugyanakkor szétválás miatt az északi rész „elment”. Ezt nem is nagyon bántuk, régóta nem volt összhang a társaság két fele között.
Az új „birtok” felfedezése izgalmas meglepetéseket tartogatott. Többek között egy hatalmas mezőgazdasági területet, ahova a szomszédos nagyvadas erdőből özönlöttek a disznók és szarvas is szép számmal fordult meg itt.
Egyik nagyon csapadékos évben a környéken nagyvad után járkálva többször hallottunk erős récehápogást a mező közepéről, ahol a domborzati viszonyok következtében egy mélyedés volt. A hangokból ítélve rengeteg réce lehetett itt. Elhatároztuk apuval, hogy egyik este megnézzük őket:
Borult, szeles októberi délután a tábla nyugati szélében levő ritkás akácligetben áll meg a drapp Níva. Kipakolunk, és gyalog sétálunk be a ma reggel is hallott hangok irányába. Hatalmas, csaknem félhektárnyi területen borítja víz a talajt a mélyedésben, és mivel ez már – köszönhetően a csapadékos nyárnak - hónapok óta így van, magas gaz nőtt a szélén, de sok helyen a pocsolyában is. Eszményi helye a récéknek, mégis, érkezésünkkor egyetlen darab sincs itt. Úgy látszik, csak éjszakára jönnek ide pancsolni a távolabbi tavakról.
Van időnk nyugodtan felmérni a terepet és kényelmesen elhelyezkedni. Nagyjából egyvonalban, egymástól 30-40 méterre állunk be a gazba a keleti oldalon. Lepakolom a hátizsákot, rá a pulóvert, előszedem a tartalék töltényekkel teli dobozt (ha az övből elfogyna), Dorkát is lefektetem, aztán csendben nézelődünk.
Lassan telnek a percek, egy darabig semmi nem történik, de aztán valami azt súgja, nézzek a fejem fölé.
Az élénk északi szélben egy jó csapatnyi szürkevarjú „áll” a levegőben, szinte pontosan felettem. Biztos éjszakázni indultak már az erdőbe. Érdekes, de úgy tűnik, nem ismernek fel. Mindegy, ezen könnyen segíthetünk!
Jól fent vannak, úgyhogy a bal cső kap szót. Egy szempillantás, aztán a megcélzott madár szárnya kifordul, suhogva zúg lefelé, társai ész nélkül vágódnak a szélrózsa minden irányába. Nagyot puffan a dolmányos a földön, örömmel fektetem hátizsákom mellé. Mindig elégedettséggel tölt el, ha sikerül leszólítanom akár csak egyet is a fajtájából.
Lassan, de biztosan egyre sötétül az eddig is szürke égbolt…
- Ssssszsssssssssss!- a hátam mögül. Megpördülök, de már előttem van, mire a puskát felkapom, bőven elkéstem. És már el is tűnt a távolban.
Magányos csörgőréce légi parádéjához volt szerencsém. Amúgy is villámgyors röptét most a szél is segíti, úgy száguldozik a pocsolya környékén, mint a veszedelem.
Mindig más irányból jön, mit várom és percekig bolondot csinál belőlem. Sőt, társai is csatlakoznak, immár vagy hárman süvítenek körülöttünk egészen alacsonyan.
Lesem a kínálkozó alkalmat, és amikor egyikük keresztben húz el a víz felett, végre össze tudok jönni vele. A kicsi madár hangos csobbanással esik a túlpart közelébe. Dorkát egyenlőre nem engedem el, majd a vége felé.
Még pár perc, és a rohamosan közeledő alkonyattal megérkeznek a tőkés récék is…
Olyan húzás veszi kezdetét, ami csak a legszebb álmokban létezhet. Minden pillanatban van réce a levegőben, vagy a tocsogó körül keringenek vagy csak áthúznak felettünk. Jönnek egyesével a magányos kóborlók, jönnek néhány fős társaságok és egész nagy csapatok is. Közöttük cikáznak a kis csörgők. Sistergő, zúgó szárnnyal csapnak a vízre az érkezők, lomhán emelkednek a magasba a lövésektől riadtak, tanácstalanul forgolódnak a meglepettek, néha összekapott szárnnyal zuhannak az eltaláltak.
Sokszor kerülök a bőség zavarába, azt sem tudom, hova lőjek, és csak a sikertelen duplázás után látom, hogy lett volna jóval kedvezőbb lehetőség is.
Ahogy sötétedik, úgy ritkulnak a lövések. Dorka lelkesen csobog a mély vízben, egyre-másra hozza a zsákmányt, de a magas gaz miatt elég nehezen boldogul. Megyek én is segíteni neki, végül már combközépig gázolok a szerencsére elég langyos pocsolyában.
Érzésem szerint így is elvesztettünk néhány récét, de másnap már nem volt lehetőségem utánkeresni. A húzás ideje alatt látott récék számát minimum 2-300 db-ra becsültük.
Egy hét múlva, pedig közben nem piszkáltuk őket, mindössze egyetlen kis csapat érkezett a vízre…
Ismét egy ragyogó, október elejei délután. Szabolccsal kettesben egy, az idén még senki által nem vadászott tocsogó meglátogatását tervezzük. Apu nem jön, mert az erdei utak a sok eső miatt bizonytalanok.
Én viszont inkább kutyagolok egy csomót, de kihasználom a jónak ígérkező lehetőséget.
Beírás után a falu végén, hatalmas kanadai nyár alatt állítom le az öreg Skodát. Itt jó helyen lesz, a közeli szárító őrének szeme előtt.
Nekiállunk kipakolni. Puska, töltényöv, póráz, toporzékoló Bella, hátizsák, keresőtávcső, csizma, pulóverek estére. Minden megvan, indulunk.
Először egy kukoricás szélén kelünk át (itt figyelni kell, mert tocsogó is van és a közeli bokrokban szajkó is lehet), aztán kiérünk egy hatalmas tarlóra, aminek az északi oldalán húzódik az út. Ezen aztán megyünk vagy negyedórát, egészen a régi dögkútig, ahol is kiérünk egy másik, elnyújtott téglalap alakú tarlóra. Ezt keletről, délről és délnyugatról már erdő határolja, és közepén egy kisebb kocka alakú erdőfolt van. A nyugati oldalon akácsor húzódik, most ennek a szélében baktatunk tovább dél felé. A fasor túloldalán még lábon áll a kukorica, és ennek a sarkában, egy mélyedésben áll a víz.
Ideális hely récének és vadásznak egyaránt. Ide igyekszünk, bár most már nem kell annyira sietni, időben vagyunk.
A lenyugvó, bágyadt októberi Nap utolsó sugarai kellemesen cirógatják az arcomat. Magasleshez érünk, és mivel még belefér, felmászunk körülnézni. A nagy, füves tarló üres, de a túlsó erdőszélben nagy róka üldögél.
A terepviszonyok felettébb kedvezőek. Leteszem a töltényövet, két, direkt erre a célra eltett vastagabb söréttel töltött patront csúsztatok a Merkelbe, aztán óvatosan lecsúszom a lesről. Pár lépést teszek oldalra, és máris eltakar a tábla közepén levő erdőfolt.
Most pedig futás, le a kis erdőcske sarkáig! Innét alig 150 lépésre lehet a róka, még mindig ott ül, ahol az előbb. Lehúzódom a gazba és cincogok párszor. Óvatosan felnézek, semmi, eltűnt a koma.
Tanácstalanul tekintek vissza Szabolcsra, de ilyen messziről nem látom, mit jelez.
Még cincogok egy-két verset.
Hirtelen észreveszem a rókát, talán 20 méterre sincs előttem a gazban. Figyel, még nem lát, de valami gyanús neki.
Nagyon óvatosan emelem a puskát. Elég nehéz ilyen összegörnyedt helyzetből, takaráson keresztül lőni, de más lehetőség nincs.
Elesik a róka, aztán mégis felkel, és nehézkes, lassú futással akar menekülni keresztben előttem. Felpattanok és a bal csővel bukfencre lövöm.
Hatalmas, középkorú kan. Bundája még nem tökéletes, de vétek lenne otthagyni. Összemarkolom a lábait és felviszem az útra. Ott kinyújtóztatom, a húzás végéig talán kimennek belőle a bolhák…
Innét már nincs messze a tocsogó. Örömmel állapítom meg, hogy nagyszerűek az adottságok, a kukoricában áll a víz. Kitűnő takarásunk van. Csak réce és megfelelő lőtudás is legyen!
Magányos gácsér érkezik elsőként, akár valami előőrs, vagy felderítő. Nyugatról ereszkedik be, mintha le akarna szállni, azonban a víz felett, még elég magasan rákapcsol és keresztben húz kifelé. Talán csak terepszemlét tartott, de az is lehet, hogy észrevett bennünket, még elég világos van. A Merkel dupla csőtorkolata ott úszik előtte (ilyenkor sosem látom a célgömböt) és amikor sikerül felvennem a tempót, kilobban a jobb cső.
A réce bukfencet vág a levegőben (valószínűleg kissé elément a lövés zöme) és súlyos csattanással zuhan a kukoricába.
Bella tombol, azonnal menne, de nem engedem. Alig bírom visszafogni, úgy rángatja a pórázt.
Na, az első lövés bejött, és bár lehetett volna kissé jobb is, de számomra akkor is sokat számít. Ha sikerül az elején elkapnom a fonalat, akkor minden rendben van, de ha nem, akkor néha igen csúnya hibázásokat produkálok. Álmomban se jöjjenek elő!
Ma este jó napot sikerül kifognom minden szempontból. Alaposan kiszedem a vámot a beérkező csapatokból, aztán amikor teljesen besötétedett, eleresztem Bellát.
Figyeljük, honnét hozza a récét, mert tudjuk, melyik merre van. Persze kutyám azért megnehezíti a dolgot, mert képes az egyiket félúton letenni, és hozni egy másikat. De aztán szépen összeszedi mindet, még a pocsolyán túl esett sebzettet is meghozza.
Rendben, itt van a 7 tőkés, övemből pedig 11 db Armusa hiányzik. Ez elég jó, bár az is igaz, hogy szépen jöttek a récék.
Hát akkor irány haza. Megegyezünk, hogy Szabolcs az aggatóval a récéket hozza, én meg majd a rókát.
Szépen összehurkolom a lábait a pórázzal, és kényelmesen vállra veszem. Elég súlyos, de így kényelmes szállítani, és nagyon örülök, hogy milyen okosan kitaláltam.
Jókedvem 5 percig tart. Akkor aztán elkezdek viszketni. Először nem értem a dolgot, de hamar kiderül a disznóság, átvettem a róka bolháit.
Ettől kezdve a hátralevő 2 kilométeren kézben cipelhetem a komát. Feje lelóg a földig, ezért emelni kell, de úgy meg nagyon fárasztó.
Mindenesetre kellemes megkönnyebbülés volt elérni a kocsit.
Csak néhány, az átlagnál valamivel érdekesebb, eredményesebb élményemet osztottam meg Veletek. Volt még sok, ilyen is, olyan is. Persze, sokkal nagyobb örömmel számolok be a sikeres esetekről, mint az olyanokról, ahol még az eget is elhibáztam...
