Hátha érdekel valakit.:
Aug. 5. hétfő
Hajnalban ½ 5-kor találkozunk a vendéggel, N. egy jó bakot szeretne lőni. Előzetes hírek szerint van pár ilyen a területen, elsőnek a halastó mögött tartózkodót próbáljuk szemügyre venni.
Mire beírunk, és kiérünk a tópartra, már jól világosodik az égbolt, a közeli erdőben éjszakázó dolmányosok is felébredtek, nagy felhőben forgolódnak a tó felett, és elkésett magányosok is húznak ide-oda, harsány károgással. A három napra tervezett vadászat alatt majd velük is szeretnénk közelebbről találkozni, annál is inkább, mert N. még nem lőtt varjút.
Balról kukoricás, jobbról akácerdő között kanyargó földúton gyalogolunk ki a tervezett helyszínre. Az utolsó métereken egy közepesnek látszó bak ugrik ki a kukoricából és vágódik be az erdőbe, harsányan megmondva a véleményét az ilyenkor itt osongató kétlábúakról, ez nem éppen kedvező kezdés…
Az út most derékszögben északnak fordul, jobb oldalán hatalmas tarló terül el, melynek keleti széle lejt. Az erdő mellett lesétálunk mintegy 200 métert, hogy a lejtő aljára, a halastó végébe befolyó patakot övező nádas-égeres csíkot is láthassuk, hátha a hívásra épp onnét jön majd valami.
A hívó hangokra nemsokára mögöttünk halk zörgés, motoszkálás támad az akácosban, de a szelünk oda a lehető legrosszabb. Abba is marad hamarosan a zörgés… Máshonnét meg semmi nem mozdul, csak nagyon a távolban bóklászik egy őz a tarlón. Azt még nem lehet eldönteni, vajon bak-e?
Vele csaknem egyvonalban az úton egy róka matat, és van egy hozzánk sokkal közelebb a tarló szélében is. Mire feladjuk az eredménytelen hívást, ez utóbbi ravaszdi nyom nélkül felszívódik…
Kisétálunk vissza az útra, és elindulunk rajta észak felé.
Jó 200 méter után látszik, hogy az őzünk egy fiatalabb bak, úgy 3 éves környékére saccoljuk. Próbálom hívni, nem reagál, céltalanul baktat majdnem párhuzamosan velünk. Aztán, hogy továbbmegyünk, észrevesz, és figyel. Lekuporodunk, ráhívok, jön. Beengedjük vagy 100 méterre, világos agancsú fiatal hatos, nem egy nagy szám.
Mivel a fényképezőgépet a kocsiban felejtettem, nem is bolondítom jobban, felállunk, erre elugrik, és egy jó félkörrel megy elénk, úgy látszik, a bal oldali kukoricába akar beváltani. Hadd menjen!
A süldőróka még mindig az úton van. Most már talán meghallaná a cincogást…
- Meglövöd? – kérdezem N.-tól.
- Igen!
Behúzódunk a kukorica szélébe, leállítjuk a lőbotot, N. háta mögé lépek, onnét kukucskálok. A cincogásra sebes vágtában indul felénk a jól megtermett süldő, közben a bak is közeledik a kukoricás felé. Jól megnézik egymást, aztán a csábító hangoknak engedelmeskedve a róka folytatja sietős útját felénk.
- Közelre várjuk, csak teljesen biztosra lőj! – mondom még, hiszen ha már lármázunk a környéken, legalább eredménye legyen.
50 lépésre már nem hívok, a koma bizonytalankodik, ide-oda szaglászik, aztán keresztbe fordul… Várom a dörrenést, de N. nem lő még, így rápisszenek a rudira, nehogy bemenjen nekem a kukoricába… Már lohol is, füttyentek, hiszen még a végén fellök bennünket, 30 lépés, befordul, durr!
Jó méretes kis kan, korai alomból származhatott. Mint kiderül, N. az első megállásánál a céltávcsőben pont mögötte látta a beváltani készülő bakot, attól félt, hogy a rókán átmenő lövedék kárt tehet benne véletlenül.
Tiszteletadás, gratuláció, fényképezés telefonnal. Aztán indulunk. Alig teszünk pár lépést, balról, ahol a csaknem összefüggő kukoricákat keskeny tarló csíkja választja el, kiszalad elénk a nagy tarlóra egy suta, nyomában egy erős bak!
Nincsenek messze, nem is törődnek velünk, jól lehet bírálgatni, középkorú, golyóérett hatos, 380-400 gr lehet. Talán találunk még jobbat is!
A két őz bemegy az úttól nem messze levő magas fűvel borított kis foltba, ott eltűnnek. Közelebb osonunk – közben a csíktarlón nagyon felháborodik ezen a kis fehér agancsú hatos -, a bak szembenéz velünk, a 16x-osra felcsavart céltávcső jól mutatja, hogy a bal szár a rózsa felett egy kis kanyarral befelé fordul, majd újra kiegyenesedik. Ez a szár hajszállal alacsonyabb is a másiknál. De maga az agancs semmi különös, a vadőr szerint van ennél jobb is a másik körzetben, hagyjuk békén!
Közeledésünkre a két őz kiszalad a nyílt tarlóra, a suta menekülne, a bak ezt nem engedi, úgy kergetőznek, hogy csak úgy porzik a száraz talaj, és jól hallani az izgatott bak lihegését is. De jó képeket lehetne most csinálni! Pláne valami komoly géppel… Aztán beszaladnak a jobboldali, keskenyebb kukoricásba.
Mi is odaérünk, elmegyünk mellette és a túlsó sarkáról távcsövezzük a csaknem a területhatárig húzódó másik tarlót, itt is kint van egy bak a távolban, nem is olyan fiatal, viszont elég gyenge agancsúnak tűnik. A sípra nem reagál, ezért otthagyjuk, és figyelmünket inkább a balra nyíló másik tarlóra fordítjuk, ám ezen nincs kint semmi.
Nem baj, a tervem szerint lesétálunk a szélében egy kicsit nyugat felé, és majd hívunk, hátha a túloldalát szegélyező bozótosból jön valami. Tavaly ezen a táblán lőttem az öreg bakomat, remélem, valami jó utód vette át a helyét…
Egyszer hátranézve azt látjuk, hogy az előbbi, távoli bak közben jócskán közelebb jött és most érdeklődve figyel bennünket. Persze ő már idősebb, mint a kis fehéragancsú, nem csapja be a síp, gyanakodva elgaloppozik abba a kukoricába, ahova a nagy bak és a suta is beváltott. Az agancsa nem sokkal ér túl a fülén, és nem látok ágakat, de a háttér is rossz, valamint a füle is takarhatja. Mindenesetre egy megnézést majd még megérhet…
A tarlóban furcsa folt kapja meg a szememet. Kölyökróka figyel bennünket vagy 200 méterről. A cincogásra beszalad a kukorica felénk eső szélébe, úgy sejtem, itt akar majd feljönni. Valóban hamarosan meg is látom, most már csak 60 méterre lehet, a nagy gaz félig takarja. N. helyezkedik, célozgat, én visszahúzódom a kukoricába, így viszont nem látok semmit… Mikor N. szól, hogy a rudi ismét eltűnt, cincogok, de már nem tudom elővarázsolni, elképzelhető, hogy szelet kapott.
Kár, de akkor próbáljuk hívni.
Szemből és balról semmi nem mozdul, azonban pár perc múlva jobbra elöl, az úton megjelenik egy őz. Lassan bandukol erre, illetve mellettünk megy el. A síp nem érdekli, csak baktat, a feje lent, a szája nyitva. Néha megáll, oldalra figyel, aztán megy tovább. Bak, de micsoda bak! Hosszú, csaknem ceruzavékony, seszínű, gyöngytelen, a fül fölött kissé hátratörő szárak, vékony, hegyes hátsóágak, a bal szemág helyén valami kis dudor, a jobbat már nem is jelzi semmi. Gyenge test, és amikor mellettünk alig 80-100 méterre belépne a kukoricába, szinte megdöbbenek vénséges vén arcán, végtelenül fáradt tekintetén… Csak még egyszer találkozzunk, ha már felszabadult a tagi bak!!! De erre kevés esély van, tudom. És ez a tény hosszú percekre le is töri a kedvemet…
Elindulunk visszafelé. Már a kis vékony tarló közelében járunk, amikor mögöttünk őzriasztás hallatszik, odakapjuk a fejünket, a keskenyebb, magányos kukoricatáblából a fiatal hatos rohan ki, és sűrűn, felháborodottan nézeget vissza, alighanem az egyik idősebb bak (ide ment be a nagy a sutával és az ág nélküli is) tettlegességre vetemedett vele kapcsolatban…
Megint reagál a sípra, aztán felismer bennünket és nagy ugrásokkal elrohan.
A kocsiba visszaülve még egy tarlót megnézünk a közelben, hátha… Kint is van két őz, pár cm-es, felemás gombnyársas az egyik, füléig érő, fehér agancsú nyársas a másik, első agancsú bakocskák. A kicsit okvetlen meg kellene majd lőni, de én már lőttem idén gombnyársast, a másodikkal még várok, a tagokat meg nem igazán hatja meg a lehetőség… Elszaladnak, de aztán, hogy pár perc múlva sípolni kezdünk, a nagyobb egy félkörrel visszajön a tarlóra. Másik őz nem mozdul, elindulunk hazafelé.
Ha lesz rá igény, folytatom, 3 napos volt a vadászat... :
