Idei nyarunk derekán, még aratás idején látogattam el országunk keleti végeibe, hogy szerencsémet megpróbáljam a „homokon”. Vadászutam elsődleges célja a jól ismert borzvár egy lakójának kézre kerítése volt, mellyel szerettem volna beteljesíteni régi vágyam: egy csíkos fejű rablólovag gereznáját szerettem volna megszerezni.
14-én este puska nélküli terepszemlét tartottam, hiszen az eredményes vadászat kulcsaként meg szerettem volna bizonyosodni a vadjárás milyenségéről, irányáról, a széljárásról, valamint az időközben felnőtt aljnövényzet által kínált kilátásokról.
Amikor a nap már a horizont felé tartott, utamat a falu széle felé vettem, hogy a rét környékén egy cserkelést ejtsek meg. Szomorú látvány fogadott: üres volt a terep. A nyírfákkal szegélyezett erdősarokról hiányzott a les, melyhez első „réti” emlékeim is kötődnek. Az emberi gyarlóság tüntette el onnét, de az emlékeket, vadászélményeket, mely e les környékén szereztünk, senki nem fogja már elvenni, az a miénk marad.
Örömmel láttam, hogy a réti fenyves felé vezető dűlőúton két ritka vendég nyomát is megőrizte a foltokban még nyirkos homok: magányos gím és vaddisznó járt itt az elmúlt órákban. A terület vadászati szempontból hónapok óta nem látogatott, nyugodt búvóhelyet nyújtva erdő-mező vadjának. Alig értem el a fenyő sarkát, találkoztam a juhásszal, aki mint a mező pontos órája, vezette nyáját az esti pihenőre az akolba. Nem kereszteztem útját, tudván, hogy a környék vadjárása nagyban függ attól, hogy a juhász mikor hagyja el a területet. A hazafelé vezető utat kis kerülővel a borzvárak felé vettem, de nem jártam sikerrel, mert az aljnövényzet teljesen felnőtt a kis akácos és a fenyves-akácos vegyes erdő közt, és a templomi csend megtörése nélkül áthatolhatatlan sűrűséget képzett. Erre az estére szőtt terveim tehát nem valósulhattak meg maradéktalanul, de bíztam benne, hogy az évtizedek óta lakott, szinte háborítatlan helyen fekvő kotorékot nem hagyták el lakói.
Másnap este egy reményteli vadföld felé vettük az irányt, mely körül nagy kiterjedésű füves területek és erdőfoltok voltak. Ideális lakhely a rókák számára, melyet hamarosan meg is tapasztalhattunk, hiszen még el sem értük a kiszemelt úti célt, máris egy rühes beteg szukát láttunk. Sajnos a távolság igen nagy volt még, lövésről szó sem lehetett, így próbáltuk a les felé venni az irányt szinte guggolva, hogy a les biztos támasztékát és a távolság apadását kihasználva jó lövést tehessünk. Mire a megviselt építményhez értünk, konstatáltuk, hogy távolságunk nemhogy csökkent volna, sokkal inkább nőtt – hiszen a vörös frakkos irányt váltott és határozott léptekkel közelített ahhoz a helyhez, melyet néhány perccel azelőtt elhagytunk. Ha ezt a vargabetűs taktikát előre tudhattuk volna, türelmesen vártunk volna és egy esetleges lövéssel, megválthattuk volna szenvedésétől. Az este további része eseménytelenül telt, egy szép bakot, egy sutát és egy kergetőző nyúlpárt láttunk, majd a sötét beálltával hazafelé vettük az irányt.
A következő estére ismét rókales volt tervezve, de taktikát váltottunk: a falu széli nagylegelőt vettük célba a kora délutáni órákban motorral, hogy meggyőződjünk személyesen is a hírről, miszerint nemrégen kaszálták. Megannyi hely, mely a hegyi területeken disznójárta sűrű lenne, a vadász szemének elkápráztató bokrosok, azonban a valóság mást mutat: nincs olyan körülmény, mely a sertevadat marasztalná. A terület zavart, nincsenek tölgyerdők, a monokultúrás mezőgazdasági területeket csak kis kiterjedésű erdőfoltok szakítják meg. Pedig de jó elmélázni: „mi lenne, ha lenne itt disznó…”
Amikor kiérünk a legelőre, örömmel veszünk tudomást a hír valódiságáról, miszerint valóban néhány napos a kaszálás, ezzel a lehető legjobb esélyeket adva a rókanép mozgásának. Könnyű az egereket, pockokat megfognia a most felnövekvő nemzedéknek is, ezért az este jó eséllyel fogunk ide ülni. Nem is maradt el a siker, mert az esti kiülés második órájában a kocsiútnál megjelent a várva várt… …őz. Pedig a nagy távolság miatt annyira picinek tűnt, hogy csakis rókának gondoltam volna. Szép lassan közelítve legelészett, az azért látszott, hogy sutavad áll előttünk. Jó fél órával később, a sötét beállta előtt nem sokkal megjelent még egy vörös foltocska, melyről először azt hittük, a suta gidája lépett elő a bokorsorból. Kis fej, két magas füllel, alig látszott ki az ott megmaradt néhány kóró mögül – minden körülmény egy idei születésű apróságra engedett következtetni, amikor is az „őz” a rókáéhoz teljesen hasonló ugrással egy pocok után vetette magát. Ismét megcsalt a távolság, és miután teljes testét mutatta, tisztán látszott, hogy ismét egy rühben szenvedő ragadozóval van dolgunk. Az egész vitorlájáról elvitte a szőrt a betegség, épp csak a fehér bojt a végén árulkodott egykori gereznájának színéről. Hívást nem kockáztattunk, láttuk, hogy bár sokszor leül és vakaródzik a kíntól, de határozott iránnyal felénk tart. Amikor lőtávolságra érkezett, megpróbáltam a szerencsémet. Nagyot dörrent a legelő csendjébe a puska, de a róka látszólag sértetlenül, tempóján csak enyhén fokozva indult meg, ismét felénk! Elhibáztam! Nagy bosszúság ez mindig, hisz az ember keresi a hiba okozóját. Talán a vadászláz? Elállítódhatott a puska? Elbecsültem a távolságot? De hisz nincs ilyenekre idő gondolni, mert a róka nem fogta fel, pontosan mi is történt körülötte, nem tudta, honnan érkezett a lövés. Újratöltés után ismét rajta volt a szálkereszt vézna testén, majd amikor egy pillanatra megállt, a súlyos golyó lendülete megtörte mozdulatait és nagyot repítve rajta megszabadította kínjaitól. Bár a nehéz lövedék csúnya munkát végzett, a fácánfészkek rablója ebből már nem érezhetett semmit.
Szerda este ismét a rét volt a helyszín, nem sokkal 19 óra után már helyet is foglaltunk a háromlábúkon a kotorék szájától alig 10 méterre. Az eddigi tapasztalatok alapján arra számítottunk, hogy kiülésünk után jó félórával indul meg a kotoréktól a borznép esti portyájára. Az idő szép volt, csapadéknak semmi jele, de a lengedező szellő épp a vár bejárata felé fújt. Közel jártunk a 20 órához minden esemény nélkül, ekkor már kezdtem aggódni, hogy van esetleg a kotorékrendszerben szellőző ásva, mely révén a csíkos fejűek tudomást szereztek ottlétünkről. Ez esetben aznap már nem számíthattunk volna megjelenésükre. Alighogy ezek a gondolatok végigfutottak agyamon, hallom, amint a kotoréktól alig 50 méternyire taposott járáson megy ismételten esti pihenőjére a birkanyáj, elpusztítva minden növényt, mely a fasoron útjába kerül. Mint valami dühös disznókonda, töri a gallyat, tépi a bokrok szegélyét. Abban bizakodtam, hogy az óramű pontossággal közlekedő nyáj mozgását a borzok kitanulták, és éjjeli járatukat a nyáj elvonulásához igazítják. Jó fél óra telt el, mikor hallottuk a rét irányából a juhászkutyák ugatását: zárják a nyájat az akolba. Alig pár perccel később először őzriasztásra, majd közeledő csörtetésre, ágropogásra lettünk figyelmesek. „Jönnek vissza a birkák?” – értetlenkedtem. „Kizárt” – mondta kísérőm, „ezek csak disznók lehetnek, vagy a közeledő borzok!” Közeledő borzok? Akkor jönnének haza, amikor indulniuk kellene? Hitetlenkedésemet egy, nagyjából 30 méternyire felbukkanó hamuszürke villanás tört meg, mely által azonnal megbizonyosodhattunk róla, valóban a vár lakói érkeznek haza. Pillanatok alatt megbeszéltük, megvárom, míg elérik a kotorék közvetlen közelét, és amikor tiszta kilövési lehetőséget látok, útjára engedem a 8-as sörétet jó öreg Merkel duplámból. A kotorék tőlünk távolabb eső részán egy, a kitermelt homokból emelt domb, és egy „kaparófának” elnevezett deréknyi fenyő akadályozta a lövést, de amint az első borz elérte a dombtetőt, meg is adatott a lövés lehetősége. Tiszta lövést kínált, mert fejét takarta a fenyőfa törzse, farát néhány ág, de oldala tisztán látszott – odalőttem. Hirtelen úgy tűnt, mintha elvágódott volna, de abban a pillanatban megjelent két óriási alak, elől egy szuka, melynek teste kitakarta a derék vastagságú fát, mögötte a jóval nagyobb kan. Ekkor már hallottam is: „A másodikat, nagyon nagy!”, de már lőttem is. A nagy test mozgása úgy tűnt, mintha ő kapta volna az első lövést. Mint kiderült, erről szó sem volt... Lövésem elkésett, nem fogtam annyit elé, mely lehetővé tette volna a biztonságot nyújtó várba pillanatok alatt bebújó remete elejtését. Szomorúan néztem Unokabátyámra, aki a „Kettőből semmi, de sebaj, megnézem, van-e szőr a bejáratnál” mondattal próbált "nyugtatni". Amikor a dombhoz odaért, akkor ért bennünket a nagy meglepetés: egy szép idei süldőborz feküdt a domb tövében, nem volt már az a földi hatalom, mely feltámaszthatta volna.
Örömöm leírhatatlan volt, a csíkosfejű számára kijáró teríték elkészítése után hosszas fényképezés, az emlékek újbóli átélése következett. A nyúzást a reggeli órákra halasztottuk, kikészített gereznája remélem, hamarosan szobámat fogja díszíteni.
