Ma este:
A fejem fölött repült ki a sűrűből, elmenőben-formán lőttem rá.
Összecsomagolt, esett lefelé - én meg persze örültem magamnak.
Erre az én szalonkám kb. két méternyi zuhanás után kiterjesztette a szárnyait, és elkezdett elfelé siklózni. A jobb szárnyát láttam, hogy siklózás közben ki-kifordul.
Persze egyből lehervadt a vigyor az arcomról...
Húzás végén aztán elmentem abba az irányba, amerre a szalonka repült. Persze sok reményt nem fűztem hozzá, hogy a szárnyazott madarat kutya nélkül föl is tudjam venni, de azért meg kell próbálni, mert ugye:
"S ha már megsebezte, keresse meg! Keresse addig míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka."
Jó ideig világítgattam az erdő alját, mire egyszer csak egy régi ágfakupac maradékánál a zöld mohán látom ám, hogy ott lapul a szalonkám...
Innentől aztán némi kergetőzés után sikerült felvenni az idei hetediket.
Marhanagy szerencsém volt, hogy így ráakadtam - kutya kéne!...