Csak egy suta...
Az elmúlt heti, nem éppen februári időjárás kicsit már előrevetítette a szalonkavárás és tavasszá válás időszakát. Hó nélküli, esőváróan és földszagúan borongós, sárosan cuppogós napok. Pedig a természet nem is tudja, hogy idén nem vadászunk szalonkára, mivel nem engedi a törvényi passzus.
Eddig sem nagyon vadásztunk az Erdők Királynőjére, csak fegyveresen mentünk bele a márciusi hajnalba vagy alkonyatba. Gyakran patron sem volt nálam. Mégis jót beszélgettünk a vadásztársakkal, barátokkal. Ennek a jelenlegi állás szerint vége. De ez más téma.
Mostanság aktuális még néhány őz tarvad elejtése. Régebben gyakran estünk abba a hibába, hogy utolsó pillanatra hagytuk a terv szerint elejtendő őzsutáink, gidáink nagy részét.
Ma ez már nem így van, mivel októbertől kezdődően az őz tar vad lelövés nagy részét, sikerül a selejtezés szabályai szerint teljesíteni. Februárra már csak néhány darab marad, melyeket különösen meg kell nézni.
Őzeink nagy része, jellemzően a mezőgazdasági területeinken kerül terítékre. Az erdei területrészünkön viszont szintén él egy erős egyedszámú őzállomány. Nyilván a síkvidéki keresletet idővel kiegyenlíti a hegyvidéki kínálat, mégis próbálunk a „hegyről” is őzeket behozni.
Van a területünkön egy gyönyörű rét, mely benyúlik a szálas erdőkbe több helyen. Közkedvelt helye az őznek. A rét mellett egy fenyő rudas húzódik. Ebben a rudasban van egy cserkészútszerű régi kocsiút, ahol végig lehet lopakodni és kitekintgetni a rétre.
Tegnap is erre jártam, izgalmas, néha már vesztett helyzetűnek tűnő bújócskázás után sikerült tiszta lövéssel, egy gyenge sutát meglőnöm még világos nappal.
A tegnapi mozgolódás után ma kevés reményem van, de hirtelen kimaradt egy program és máris jutott időm arra, hogy kijöjjek vadászni. Ezt pedig, ugye nem szabad kihasználatlanul hagyni.
Úgyhogy újra itt vagyok a fenyvesben, gyalogosan, mivel még nincs rajt a terepgumi az új autómon, így nem tudok bejönni kocsival. Tegnap megpróbáltam, de hamar kiderült, hogy a téli gumi ebben a sárban a nullával egyenlő.
Így hát gyalogosan előre baktatva is hamar odaértem egy előre kiszemelt leshez, mely egy jó, most csak őzektől használt váltó mellett áll, amolyan 4 méter magasan.
Előttem a sárgásbarna, vizes rét. Szemben szálas, jobbra fenyő fiatalos. Kényelmes ülés esik a lesen, a messzelátóval végignézem a rétet, de sehol semmi. Mégcsak egy rókát sem látok, pedig ez a vizes, borongós homály, nagyon ígéretes „rókás” idő.
Azon morfondírozok magamban, hogy hova lettek a rókák? Egész idényben esett két darab. Ott, ahol még három éve 36 darabot lőttünk. Pedig bizisten meglőném és meglőnék a vadásztársak az idén is, ha lenne mit. Látni sem láttam alig egy-kettőt annak ellenére, hogy pár éve nem lehetett esti lesről úgy hazajönni, hogy néhányszor ne villant volna fel az ismerős szempár az autó fényszórójában.
Szóval eltűntek.
A réten, a szálas szélén viszont megjelent egy barnás folt. Szarvasborjú, gondolom, miközben fogom a keresőt és szemügyre veszem. Hát nem borjú, hanem egy nálunk egészen szokatlanul nagytestű, derék őzbak. Agancsa sem mindennapi, füle fölé ér jó 6-7 centit, kehelyalakú, felül majdnem összeérő, ágnélküli kuriózum, persze még barkában.
Nyugodtan csipeget jó száz méterre, nekem meg megremeg a kezemben a távcső, amint belegondolok abba, hogy ez a bak talán megmarad itt májusig. Reméljük….
Miközben behatóan tanulmányoztam ezt a kehelybakot, észre sem vettem, hogy társa is előkerült, egy hatos-kezdemény aganccsal a fején. Sőt balra a sarokban egy harmadik árnyék jelent meg, melyről hamar kiderült, hogy suta.
Lassan legelészve húzódott fel a bakokhoz, ahol jól össze tudtam mérni a nagy bakkal. Sokkal gyengébb, még a kisebbik baknál is. Tavalyi sutagidának nézem. Jön-megy a bakok között, azok szemlátomást nem kérnek a társaságából. Egy darabig nézegetem őket, majd a szemem a puskára téved.
Meg kellene lőni. Gyenge is, borzas is, bár ebben a lucsokban mindegyik borzasnak tűnik.
Emelem a hatésfelest és megcélzom blatt mögött, rövid koncentrálás és megy is a lövés.
A suta a lövésre egy rövid és furcsa hangot ad, közben felugrik merőlegesen 2 métert, peckesen odébb üget vagy húsz lépést, ott megáll és nézeget körbe, mintha nem tudná mi is történt. Dermedten figyelem, ilyet még nem tapasztaltam.
Mire észhez térek és új lőszert ismétlek a csőbe, már nincs mire lőni. A suta ott fekszik ahol állt, fa tövében, békés elmúlásban.
Mikor hozzá léptem nagyon megsajnáltam….
Üdv a Vadásznak.