A félévi bizonyítványok megírására az Istennek nem voltam képes ma rászánni magam. Mindent kitaláltam, csak nehogy neki kelljen állnom. Tettem-vettem a ház körül, megfőztem az ebédet, leszerveztem a fiamnak egy baráti összeröffenést egy kollegám gyerekével... Közben eszembe ötlött, hogy akár vadászhatnék is.
Gyorsan meg is osztottam az ötletet edzőtársammal, aki nagyban helyeselte, hogy amíg a lurkók lebontják a házat, addig mi rókát menjünk hívni.
A kedvenc lesemhez sétáltunk, próbáltunk minél kisebbre összehúzódni rajta, mert a szél cudarul fújt. Az egérsípot elő sem vettem, egyből a nyúlsirámmal próbálkoztam. Semmi sem mozdult rá. Kivártam a szokásos fél órát és újra kísérletet tettem. Közben elkezdett besötétedni. Halkan meg is jegyeztem, hogy ezidőtájt szoktak aktívabbá válni a vadak. 200-250 méter távolságban - csakhogy szavaim igazolást nyerjenek - mozgásra lettem figyelmes. De akárhogy meresztettem a szemem a távcsövön keresztül, nem tudtam rájönni, hogy mik lehetnek. Annyira belefeledkeztem ebbe, hogy megszűnt számomra a külvilág. AKARTAM tudni, hogy milyen állatok azok.
Nyomást éreztem az oldalamon. A társam könyöke volt.
- ... róka - lehelte.
Egyből magamhoz tértem. Ekkor már nem lehetett messzebb 25 méterre. Jött kitartóan a les felé. Hangtalanul ráemeltem a fegyvert. Egy gazos rész mellett osont tovább, aztán megállt. Erre a pillanatra vártam. Nagyot dördült a kezemben a 30-06-os Cz. A róka eltűnt.
Néhány perc múlva leszálltunk a lesről és a rálövés helyére siettünk. Ott volt. Mozdulatlanul. A golyó behatolásának a helyét hiába kerestem. Átfordítottam a másik oldalára. A kimeneti nyílás tenyérnyi volt. Minden létfontosságú szerve roncsolódott. A puska dörrenését valószínűleg már nem is hallotta. Egy percig levett sapkával álltam fölötte, majd megindultunk a szántóföldeken keresztül haza "mindhárman."
