Kialudt egy vörös lángocska...
Borús-meleg januári kora-délután van, bikát lesek. Nem is emlékszem mikor ültem ezen a lesen utoljára, talán van egy éve is. Akkor is szarvas ügyben jártam és akkor megunva a sok sikertelenséget lőttem egy gyönyörű rókát, öreg kan volt. Akkor értettem meg, hogy nem érdemes erőltetni a szarvaslest, azt kell elfogadni, amit Diána magától ad. Ha nem ad, hát nem ad. A szerencsét nem lehet megerőszakolni. A helyzet azóta sem változott, nekem való gímbikát nem ad, és ahogy így morfondírozom, felharsan a nyarasban egy borgőzös hang. Egy vörös inges Don Juan óbégat a szerelemtől megrészegülve. Mintha közeledne a nótázás, kotorászni is kezdek a messzelátó segítségével a kusza törzsek-ágak szövevényében és nem is hiába. Közeleg az avarzörgés, ott kocog a randevúra készülő róka koma! Mire kiér a rétre, már a célkereszttel követem, amint továbbra is óbégatva siet vissza a lakodalomba. Azt a mindenedet, de gyönyörűen kicsípted magad- futott át rajtam. Talán még nagyobb is, mint a tavalyi kollégája. Na, de nincs idő itt álmélkodásra, most ér százon keresztbe előttem a róka és már cincogok is neki, amire leblokkol, mint aki falnak ütközött és bután bámul felém. A csúnya dörrenés csak elfújja, mint egy vörös lángocskát a feltámadó szél.
Még elücsörögtem a lesen sötétig, nem siettem oda. Morzsolgattam magamban a történteket és megint azt éreztem, hogy a rosseb bánja a szarvasokat, bántják azokat rajtam kívül is éppen elegen és végtére is ez az erdő ma nekem zúgott, rám pazarolta egy kincsét és én mégiscsak boldog lehetek, hogy puskával a vállamon járhatom még a pagonyt.
