Így írunk mi...

Kedves Fórumtársak, remélem tetszeni fog.
Nem volt célom megbántani senkit vele, kikívánkozott pár gondolat, amiről benne írtam.

Két tiszamenti bak

Narancsvörös színű gömb kúszott lassan a fák csúcsa fölé, hogy szertenézzen a tájon, mely felett a Tisza párája lebegett. Hajnalodott. Madárdal szólt a távoli ártérből, de csak alig sejthetően lehetett hallani, s az erdőcsíkra is finom párakabátot gombolt a természet jóságos keze.
Kuthi Gáspár egy romladozó tanya falán ült. Alacsony volt ez a fal, s a vályogtéglák rései között itt is, ott is, mint egy fenyegető rém bujkált a gyom. Se közel, se távol nem volt egy épület sem, s amerre az ember széttekintett, egy fa sem nyújtózkodott az ég felé. Egyedül az omladozó ház körül állt őrt néhány óriás, talán hogy védjék az udvart a nyári nap tűző melege ellen, de másutt csak a zölden hullámzó gabonát lehetett látni.
Amott lent a Tisza kanyargott keresztül a tájon, és a töltés, mint valami óriási kígyó, úgy kanyargott a földek között. Majdnem a horizonton nagy hasa van annak a kígyónak: az ott a Szakadás. Ott törte át már nem egyszer a folyó az őrzésére rendelt védvonalat, hogy mint egy őrült vadállat zubogva, tajtékot vetve elárasszon mindent, ami az útjába került.
„Hej, szép tanya, ide jutottál!” – gondolta Kuthi, miközben egyik lábát a falra emelte, s karjaival körülfonta. Végigtekintett az udvaron, melyben elszáradt gyomok óriásait zörgette a szél, de a földön már serkedt az új nemzedék. Nem is olyan régen még egyetlen fűszál sem volt a kis területen, tyúkok, kacsák, libák serege gondoskodott róla. Az istállóban tehén bőgött, ló rázta meg a kötőféket, ha egy szemtelen egér a jászolban motozott, s az épület végéhez csapott ólban disznók követelték maguknak mindennap a betevőt. Most az istálló helyén csak porladó földkupac van, mely minden évben kevesebb lesz, lemossa az eső, elhordja a szél, s lassan kikopik az emlékezetből, akárcsak az ember, aki a hajlékot felépítette. A kutat Gáspár töltötte fel, nehogy egy gyerek, vagy akárki más belezuhanjon. Az első adag építési törmelék hangosan csobbant, mint egy kiáltás, aztán lassan elhaltak a víz fodrai, s csak port lehelt fel magából a mélység. A kútgyűrűt, a kútágassal együtt meghagyta Gáspár, mintegy mementóként. A ház falai még állnak, kivehetők a szobák vonalai, melyben szerelmek szövődtek, gyermekek tették első lépéseiket, első botlásaikat, falaik láttak ezer intrikát, ezer megbocsájtást, simogatást, ütést, mindent, amit egy ember megtesz rövid földi útján bölcsőtől a sírig, s mégis, a nagytiszteletű, komoly falak megtörten emelkednek a táj fölé. A mozdíthatót elhordták, az ablakokat viszont nem tudták, vagy nem akarták kiemelni. Beverték hát őket, hogy másé se legyenek, s az üvegcserepeken, mintha a tanya könnyei lennének, néha megcsillan a napsugár. Úgy áll ott az épület a semmi közepén, mint a régi kor egy utolsó maradéka, melyet széttaposott egy rohanó világ kegyetlen irama.
Gáspár elfordította fejét. Ismerte Simon bácsit, gyermekkora óta, s fájt neki látni, hogy mi történt öreg barátja kedves otthonával. A bokrok felé tekintett. „Igazán jöhetne már, a legjobb időből csúszunk ki” – dohogott magában, ahogy a félrevonult vendégvadászt várta.
-Entschuldigung! – zörrent meg a bokros, s a külföldi jáger szabadkozva fordult Gáspár felé, hogy megvárakoztatta.
- Nem tesz semmit – válaszolta Gáspár németül, s közben arra gondolt, ha két napja valaki azt mondja neki, hogy vendégvadászt fog kísérni, hát kineveti. Ki bizony… soha életében nem vadásztatott, vadőri végzettsége ellenére, s ahogy a mellette gyalogló embert nézte, elmosolyodott. „Német vadász” – vigyorgott magában, s az elnökre gondolt, amikor felkérte a feladatra, s bejelentette a német érkezését. Gáspár rohant haza a találkozó után, s nem sokkal azután, hogy megtudta a hírt, már német nyelvkönyvek lapjai zörögtek a kezei között, s a régen megszerzett tudás lassan felötlött benne. A melléknévragozás gyötrelmei még most is megizzasztották, de aztán megnyugodva vette tudomásul, hogy nem hiába koptatta régen az iskola padjait. A szavakat is átismételte, egyedül a szórend felett nem tudott napirendre térni, túl régóta nem beszélte ahhoz a nyelvet, hogy agya átálljon az új gondolkodásra. Izgatottan várta a vendéget. Amíg a kerítésnek támaszkodott, és az útja végén lévő napot figyelte, átgondolta a feladatát, s az elnök szavai jutottak eszébe. „Meg kell lőni a bakot… vasút… területhatár… nagy bak… óriási bevétel… nem szabad elszalasztani… nekem nem.” Mondatfoszlányok voltak csak, s fejét csóválta, ahogy a szavak egésszé álltak össze benne. Úgy beszélt Lajos a bakról, mintha nem is élőlény volna, vad, amit tisztelni kell, és szeretni, hanem csak egy árucikk, amit leakaszt az ember a kampóról, megnézi a fülén függő árcédulát, aztán mondja a vevőnek: ennyit és ennyit kapok. Előre látta, ahogy Lajos a kezét dörzsölgeti, s a terítéken fekvő bakra ügyet sem vet.

Aztán megérkezett a vendég, s mikor a terepjáró megállt, a felvert por pedig továbblibbent, cirkalmas körmondatban köszöntötte a férfit. Izgult, remegett a gyomra, hogy fel ne süljön a külföldi vendég, de próbálta nem mutatni. A férfi elmosolyodott, és bemutatkozott. Gáspár az első szavak kiejtése hallatán hegyezni kezdte fülét, s mikor a férfi a bemutatkozásban országa említéséhez ért, teljesen megnyugodott. Dán volt, s épp olyan apró hibákkal beszélte a németet, mint Gáspár. Nem kellett a nyelv miatt izgulnia. Újra Lajos jutott eszébe… ennyire figyel a részletekre. Német, vagy dán, mindegy, csak valaki elejtse az általa kinézett bakot. Felsóhajtott.
A dán vadász rápillantott a sóhajtásra, és érdeklődő tekintettel méregette kísérőjét. Gáspár legyintett.
- Semmi nem történt, csak elgondolkodtam. – mondta, majd megállt, és körbenézett a tájon. A dán követte példáját, és kis távcsövével ő is végigfutatta tekintetét a hajnali rónán. Izgatottan lökte oldalba Gáspár oldalát, s kezével finoman a töltés alatt húzódó alacsony erdősáv felé mutatott. Kuthi is arra fordult. Hosszan figyelte a harmatos gabonában mozgó bakot, aztán lehűtötte a dán lelkesedését.
- Nem ez az, amelyiket keressük – mondta, miközben megtörölte a kereső lencséit – ez fiatal bak, még van pár éve. A miénk ettől jóval nagyobb, kissé lejjebb tanyázik. – s intett a dánnak, hogy szálljanak be a terepjáróba, folytassák megkezdett útjukat. A férfi bólintott, halkan kinyitotta a kocsi ajtaját, s az anyósülésre ült.
Gáspár beindította a motort. A csendbe élesen vágott bele a dízelmotor mély röffenése. Gáspár szerette volna, ha egyáltalán nincs hangja a motornak, de sajnos ez nem így volt. A fiatal bak felkapta fejét a távoli zajra, de nem ugrott el, csak kíváncsian figyelt. A dán vadász szeméhez emelt távcsővel figyelte, s izgalmában szája szélét nyalogatta. Kuthi finom mosollyal ajkán figyelte vendégét.
Lassan indultak neki a földútnak. Hatalmas gödrök között billegett az autó, melyeknek alján még fényes-feketén csillogott a három nappal ezelőtti zivatarból maradt sár. A nap már átlendítette magát a fák csúcsain, s most rájuk könyökölve pihent meg egy ideig, hogy fényében megfürdesse a didergő tájat. Széles rónaság terült a két vadász elé. Az ember úgy érezte, hogy ha kinyújtja kezét, megsimogathatja azt a fát a horizonton, s mikor ujjaival a levegőben matat csupán, akkor döbben rá, hogy a távolság óriási. Sehol egy erdő, csupán foltokban egy-egy kisebb facsoport, mindenhol mezőgazdasági táblák zöldellnek, s a tekintetnek csak a Tisza töltése szab gátat. Néhol egy-egy magasles magasodik az ég felé, s öntözőcsatornák garmada szabdalja szét a földet. Most a csatornákból finom pára szállt fel, amihez a Tisza is hozzáadta a maga részét, s ketten összeölelkezve, mint a szerelmesek, lágy fehér csíkként lebegtek a föld felett.
Az autó néha nagyot zökkent, amikor a kerék egy gödör aljába huppant, de Gáspár tudta, hogy ez az utolsó zökkenések egyike volt, mert a keresztút után jól karbantartott földút következik, valóságos sztráda a mostanihoz képest, s örömmel látta, hogy mire ezeket elgondolta, már a simára döngölt úton futnak az autóval. Végre figyelhet másra is, nem csak a traktorok nyomán támadt gödrökre. Leállította az autót az út szélére, és intett a mellette ülő vadásznak, hogy szálljon ki.
Nem szeretett kocsiból vadászni. Céllövöldében érezte magát, s nem szívesen akasztotta az így ejtett vad trófeáját a falra. Barkácsolni is csak télen szeretett, ha esett a hó, s a szán talpai halkan siklottak tova, ilyenkor úgy érezte, mintha lebegne a föld felett. De legjobban szeretett cserkelni, számára ez volt az igazi vadászat, egyenlő esélyekkel indulni egy olyan ellenfél ellen, akinek érzékei százszor jobbak az övénél, s ha sikerül a vad eszén túljárnia, az volt számára az igazi vadászboldogság. Még magához vette a hátsó ülésen fekvő spektívet, aztán halkan benyomta az autó ajtaját. A dán mellé lépett, és a fülébe súgta.
- Megtöltheti a fegyvert. Szépen lassan elindulunk a csatorna partján, egészen addig a kiserdőig – mutatott a távolban feketéllő fák felé – s ott várunk egy kicsit, hátha jön a bak, mert erre szokott mozogni. Jöjjön szorosan mellettem, mert van itt egy elhagyott akna, amin nincs tető, nem szeretném, ha beleesne. – s azzal el is indult. A vendég megfogadta a tanácsot, megtöltötte a puskát, s a vállára akasztva a fegyvert Gáspár nyomába szegődött.
Egy darabig a földúton haladtak, aztán ahogy elérték a csatornát jobb kéz felé fordultak bele a lábszármagas harmatos fűbe. Bizony hideg volt, s egy kissé lehűtötte a tomboló vadászszenvedélyt mindkét férfiban, de idővel megszokták a lábukhoz tapadó hideg nadrágszárak érintését. Lassan haladtak. A fű halkan nyílt szét lábaik előtt, s talpuk alatt néha halkan elroppant egy gally. Messze, majdnem a horizonton egy traktor bukdácsolt a hantok között, s szemre nem is messze tőle három őz mozgott. Gáspár megállt, s szeme elé emelte a spektívet. A nagy nagyítású távcső ide-oda táncolt kezében, de közelre varázsolta a távolban legelésző őzeket. Pár pillantás után le is engedte a csillagvizsgálónak is beillő alkalmatosságot. Suta volt, két tavalyi gidájával.
Továbbindultak. A csatornában néha lágyan fodrozódott a víz, bizonyára hal suhant benne tova, legalábbis Gáspár így gondolta, amikor egy óriási kecskebéka ugrott el léptei zajára, s hangos csobbanással vetette magát a vízbe. A dán vadász összerezzent a zajra, ami váratlanul érte. Gáspár visszafordult, hogy vendége lépteinek zaja megszűnt, s látta, ahogyan a férfi a vizet fenyegeti.
Lassan, lassan közelebb jött hozzájuk az erdő. A csatorna elkanyarodott a facsoport sarkánál, s Gáspár el is hagyta a partot, belelábalt a méregzöld gabonába. A kiserdő túlsó sarkához szeretett volna jutni, egy hordozható magasles állt ott, arra gondolt felülni egy kis ideig, hátha megjön a bak, ha pedig nem jönne, mennek is tovább.
Maga elé engedte a vendéget, s amíg a férfi a létrán lépdelt körbenézett. A les előtt elterülő nagy táblán nem mozdult semmi, csak egy fácán szedegetett a gabonában, a mellette lévő beművelt, de még üresen álló földön pedig egy nyúl baktatott. Gáspár továbbvitte tekintetét, s az megakadt a nem messze lévő gazosban mozgó szürkésbarna folton. Szeméhez kapta a spektívet, nekitámasztotta a létrának, s keze megremegett. Ott csipegetett a keresett bak a magas fűszálak között.
Pár mozdulat múlva a lesen volt, s izgatott szuszogására a dán kérdő tekintete volt a válasz, aki éppen elhelyezkedett a padon. Gáspár átnyújtotta neki a messzelátót, és a gazos felé intett, miközben arcán széles mosoly terült el. A vendégvadász beirányozta a távcsövet, de valamit már sejthetett, mert kapkodó mozdulataiban elfojtott izgalom lappangott. Amikor belenézett a távcsőbe nem akart hinni a szemének. Ott vonult szinte előtte a lefestett bak, jóval a füle fölé magasodó vastag agancsszáraival, s kapkodva harapott egyet-egyet a magasra nőtt növényekből, közben pedig gyanakodva kémlelt szét a tájon. Visszanyújtotta kísérőjének a spektívet, s a puska után nyúlt. Gáspár megfogta a kezét.
- Várjunk egy kicsit – suttogta a szavakat – a kiserdő felé tart, nemsokára kiér abból a nagy gazból. Félek, hogy valami megüti a golyót… bízzon bennem, nem fog csalódni.
A vendég finoman biccentett fejével. A puskát a korlátra emelte, s közben intett Kuthinak, hogy nem akar lőni, csak a céltávcsövön keresztül figyeli a bakot. Az izgalom körbelengte a magaslest. Hol volt már a hideg harmattól átitatott nadrágszár! Ha a vadászláz fűteni tudna, mindkét emberen tüzet fogott volna a ruha... Gáspár gyomra is remegett az izgalomtól, ahogy az őz mozdulatait kémlelte. Magában imádkozott Dianához, hogy a bak tényleg a kiserdő felé induljon, s ne süljön fel a vendég előtt.

Diana pedig kegyes volt hódolóihoz. A bak hosszú óráknak tűnő percek után végre kilépett a tiszta területre, s tovább lépdelt az erdő irányába. Gáspár szájába vette az ujját, és a vadra füttyentett. A bak meglepődött a hirtelen zajtól, s megmerevedett, bal lába a levegőben függött, a másik hárommal a földön állt, s nem tudta eldönteni, elugorjon, vagy ne. Kíváncsian pislogott a fütty irányába.
A dán vadász már akkor élesítette a fegyvert, amikor az őz a gaz széléhez közeledett. A szálkereszt folyton a bak válla, és nyaka között libegett, s a fegyver nyakát markoló vadász próbált úrrá lenni szíve zakatolásán, és tüdeje zihálásán. Az őz közben átért a búzába, de mozgott, s a vadász nem szeretett volna lőni, amíg a vad meg nem állt, s még Gáspár sem adta meg az engedélyt a lövésre. Aztán felharsant a fütty, s a kísérő is bólintott a fejével, miközben izgalmában a les korlátját markolászta. A vendég ráültette a figyelő bak vállára a szálkeresztet, lassan begörbítette mutatóujját.
A golyó átröpítette a vadat a másvilágra, s a földön maradt porhüvelyt a harmatos búzába lökte. A dán ismét csőre töltötte a fegyvert, s a fekvő bakot figyelte, de Gáspár már a vállát veregette, ő már látta, hogy a bak jó találattal rogyott tűzben. A vendégből felszabadult a magába fojtott izgalom. Hangosan fújtatott, mint egy gőzmozdony, de Kuthi Gáspár is csak nehezen tudta megállni, hogy le ne ugorjon a lesről.
- Gratulálok a szép lövéshez! – mondta, majd intett a lejárat felé. – Ne is várjunk tovább, nézzük meg a bakot. Maga elé engedte a vendéget, s aztán ő is utána mászott. Úgy lépdeltek el a les alól, mint a részegek, részegen a gondolattól, hogy sikeres volt a vadászat. A dán is legyűrte kezdeti gátlásait, s Gáspár vállát veregette, miközben dán szavakkal keverten mondta el mindazt, amit el szeretett volna mondani. Gáspár nem nagyon értette, mit is szeretne vendége, de mosolyogva bólogatott, amikor a vendég egy-egy mondata után rápillantott.
A következő lépteik pedig a csillogó ravatalon fekvő bakhoz vitte őket. Mindketten szó nélkül emelték le kalapjukat, s csak álltak, miközben elmondhatatlan gondolatok suhantak keresztül rajtuk. A csodálatos agancs látványa beléjük fojtott minden szót, így Gáspár némán nyújtotta gratulációra a kezét, s a dán vadász is némán fogadta azt el, majd miután kezet ráztak, némán is borultak össze egymás hátát veregetni.
Csak ezután térdeltek le a bak mellé, s aki messziről nézte volna őket azt hihette volna, hogy egy elfeledett hit követői borulnak le imádkozni zsákmányuk elé. A két vadász szédülten markolászta, s méregette az agancsot. Mintha a Jóisten minden hajnali harmatcseppet csonttá változtatott volna, úgy sorakoztak a gyöngyök végig az agancson.
Gáspár ellépdelt a kiserdőig, s egy ágacskával tért vissza, melyet megmártott a vad vérében, s kalapján az elejtő felé nyújtotta.
- Waidmanssheil! – adta át a töretet, amit a dán vadász boldogan tűzött kalapja mellé. Őszinte öröm fénye csillogott az arcán, s ez az öröm túlélte a zsigerelés, a beszállítás, a vég nélküli gratulációk perceit is, s akkor is ezzel az örömmel arcán látták vendéglátói az udvaron, amikor a bak agancsának tömegét mérték meg.
Gáspár a vadászház teraszára vivő lépcsőkön ült, s Lajost figyelte. Az elnök nem tudott németül, s kézzel, lábbal magyarázott a vendégvadásznak, aki nyugalommal hallgatta az előtte hadonászó embert. Lajos látta, hogy a dán nem érti, mit is akar mondani, ezért csalódottan fordult el a férfitól, s az asztalon fekvő agancs mellé lépett. Gáspár összehúzott szemekkel méregette, s mikor az elnök zsebébe nyúlt, majd elfordult a többiektől, mellé lépdelt. Megfogta az elnök karját.
- Mit csinálsz Lajos? – kérdezte tőle, mire az elnök összerezzent.
- Ne ordíts az Isten szerelmére! – tekintett körbe, majd cinkos kacsintással fordult Gáspár felé. – Idenézz. – mondta, miközben szétnyitotta tenyerét, amelyben egy fenekező ólom feketedett. Gáspár megkövülten meredt az előtte állóra. Mindent el tudott volna képzelni, de ezt nem.
- Valahogy ide kellene betenni ezt a vackot – suttogta Gáspárnak, miközben az orrjáraton próbálta felerőszakolni az ólomdarabot. Kuthi ledöbbent a tett láttán, és nem cselekedett. A dán vadász mentette meg a helyzetet.
- Was ist los? – kérdezte, s a felekre nézett, mert látta, hogy Gáspár elfehéredik, miközben az elnökkel beszél. Lajos, mint akit áram csapott meg, rejtette vissza zsebébe az ólomdarabot, s fordult a vendég felé, miközben Gáspár vállát veregette:
- Na, mondj már valamit, mert észrevette. – s félőn várta a következő perceket.
- Dehogy vette észre, - pillantott rá Gáspár – de add ide azt az ólmot, ha kérhetem. – nyújtotta a kezét, s mikor a hideg fém belecsúszott, csak akkor fordult a vendéghez, hogy megnyugtassa.

Az esemény elmúlt. A dán vadász eltávozott, s Gáspár egy bak elejtésének jogát kapta meg az elnöktől 200 gramm agancssúlyig. A hír hatására elöntötte az öröm. Hát végre meglőheti azt az öreg selejtbakot, amely után már két szezonban leselkedett eredménytelenül, s amelyiknek olyan érdekes agancsa van, amelyiknek csodájára járnának a vadászok, ha sikerülne terítékre hoznia. Mint egy görcsbe rándul kéz ujjai, úgy magasodott fején az agancs, s szinte fészket alkotott a bak fején. Izgatottan várta az alkalmat.
Eltelt az április, és sorban mind az utána következő hónapok, Gáspár pedig csak üzekedéskor tudott komolyabban foglalkozni az öreg bakkal. Igaz, már a vége felé jártak a szerelmes hetek, de Gáspárt ez nem zavarta. Titokban örült is, hogy őznász idején járhat az öreg után, az évszak szépsége, és a hangulat, ami a vadászatot körbeveszi ilyenkor, szinte simogatta a lelkét. Ezt a simogatást érezte akkor is, amikor az autót leállította egy árokparton, s körbenézett. Estébe hajlott az idő, s a ledőlt búzatáblák felett még vibrált a levegő. A vastag rendek lehelték magukból a hőt, s a szalmafolyamok felett egerészölyvek szitáltak, vagy éppen lebegtek, mintha odaszegezték volna őket az éghez. Aztán lecsaptak, mikor pedig fellendültek, már karmaik között lógott egy vigyázatlan rágcsáló.
Gáspár elindult. Úgy gondolta, körbecserkészi szegény Simon bácsi romladozó tanyáját, aztán végigmegy a dűlőúton a Szakadásig, onnan pedig egy kerülővel visszajön az autóig, ha nem sikerül találkoznia az öreg bakkal. A szél játszott az út porával, amit lépteivel felkavart, s amikor a tanya mellé ért, bakancsára már rajzolni lehetett volna a rárakódott vastag rétegen. Óvatosan betekintett a régi udvarra, mert látta már itt néhányszor a bakot, de a hullámzó füvön kívül nem látott semmit. Nekidőlt az eperfának, és elnézett a töltés irányába. Eszébe jutott gyerekkora, amikor egy-egy barangolása során megpihent itt, és öreg barátja kútban hűtött dinnyével kínálta, amit olyan jó volt majszolni a nagy melegben, miközben ráborult az eperfa hűvöse… elmúlt a szép világ, elmúlt a gyermekkor, s elmúlt a kedves ember is. Elhessegette magától a kellemetlen gondolatokat.
Körbecserkészte még a tanyát, hátha a másik oldalon áll valami, de nem látott semmit. A táj kihaltnak látszott, pedig nem is olyan régen még szalmabálák között futkározó őzeket lehetett látni itt is, ott is, s néha a puska szava zárta le örökre egy lovag szemét.
Gáspár bízott benne, hogy az öreg „fészkes” még él. Hírt nem hallott róla, hogy meglőtték volna, ha csak a szomszédban nem, mert a terület határa közel volt. Reménykedve talpalt a töltés felé. A zöld szalag egyre közelebb jött, s közben néha megállt körbenézni, de eddig csak két nyulat látott, meg egy magasban kerengő gólyát. Az őzek eltűntek. A csatornában egy teknősbéka birkózott valami vízből kimeredő fadarabbal, arra szeretett volna felmászni, hogy napozhasson, de nem ment neki. Mikor már majdnem felért, megcsúszott, s halk buggyanással tűnt el a víz alatt. Pár pillanat után lustán újra felbukkant, hogy megpróbálkozzon, de csak harmadik próbálkozásra tudta karmos lábait úgy a fába akasztani, hogy felmászhasson a fa tetejére. „Úgy pózol ott, mint a vizek királya” – gondolta Gáspár, s tovább indult.
Felkapaszkodott a töltésre, s a túloldalon leballagott a vízpartra. A néha vad folyó most csendesen hömpölygött tova, a nagy kanyarban felgyorsult, zubogó örvényeket vetett, de közepén csak lassan úszott tova egy szétkorhadt fa törzse. Kuthi elgondolkodva figyelte a vizet. Egészen addig, amíg egy szúnyog homlokon nem csípte, ez egyből kizökkentette a romantikus gondolatokból, s még egy pillantást vetve a Tiszára visszaballagott a töltés koronájára.
Lecsúsztatta válláról a hátizsákot, és leült, hogy kicsit kifújja magát, amikor balról vörös folt mozdult, és Gáspár szíve kihagyott egy két taktust. Óvatosan a puska után nyúlt, a hátizsákot kissé beljebb tette az úttól, s elindult. Az út két oldalán majdnem derékig érő fű magasodott, így ha lehajolt nem látta az előtte csipegető őzet, ha pedig felegyenesedik, akkor az őz láthatja meg őt. Guggolva próbált közelebb férkőzni a vadhoz, s pár lépés után megállt, térdeire ereszkedett, majd kilesett a fű mögül. Távolról a túloldalon üzemelő strand zaja hallatszódott, de az őzet ez nem zavarta. Farral állott Gáspár felé, úgy csipegetett. Gáspár csalódottan látta, hogy messze van még, így hát tovább csúszott. A vádlijába már görcs állott a kuporgástól, de rendületlenül mászott tovább, puskáját maga előtt ölelte át egyik karjával, másikban a keresőt tartotta, s azzal kémlelt ki a fű takarásából. Az őz eltűnt.
Lassan magasodott fel, hogy jobban körülnézzen, de nem látta a vadat. Háromszor is végignézte az erdő alját, mégsem ütötte meg a szemét a jól ismert vörös szín. Reménykedett, hogy ott van még valahol az őz, talán a magas fűben elfeküdt, és azért nem látja, hát tovább csúszott, de óvatosabban, mint eddig, hiszen nem tudta merre is van az őz. „Még egy méter” – gondolta, aztán felnéz. „Még fél méter” – mondogatta magában, s a következő pillanatban lába megállt a levegőben. A bak ott állt a töltés tetején. Gáspár óvatosan befejezte a megkezdett mozdulatot, s óvatosan szeme elé emelte a távcsövet. Öreg bak volt, visszarakott aganccsal, melyeken csak apró dudorokként nőttek már az ágak, s kíváncsian figyelt Gáspár felé. „Csak ne riasszon” – hajtogatta magában a vadász, miközben igyekezett nem mozdulni, hadd vonuljon el nyugodtan a vad, hiszen nem őt kereste. Lassan leült, s a távcsőben tovább kísérte a bakot. Az nem tudott mit kezdeni Gáspárral, hiszen a vadász szele jó volt, s ahogy ott ült a fű szélén egészen beleolvadt a környezetbe. A bak néhányszor még kinyújtotta nyakát, aztán átlépdelt az úton, és leereszkedett a túloldalon.

Gáspár fellélegzett. Visszaosont a hátizsákig, s leült, hogy kicsit megpihentesse lábait. Kibontott egy szelet csokoládét, és élvezte a táj szépségét, a szabadságot, a vadászatot, minden apró pillanatot. Ismét gondolataiba mélyedt.
A közelben futó vasút felől, mint egy sikoltás hallatszott egy mozdony kürtje. Gáspár felkapta fejét, és arra fordult. Mintha valami alig sejthető puffanás hallatszódott volna a kürtszó után, de most már csak a távolba robogó vonat zaját hallotta, aztán az is elhalt, s csak a mögötte magasodó erdő susogása hatolt füleibe.
Összegyűrte a csokoládé papírját, és a hátizsák mélyére süllyesztette. A kalapot tarkójára lökte, hogy az esti szellőben megfürdesse homlokát, a puskát vállára akasztotta, aztán elindult. Zsebre tette kezét, ekkor tapintotta meg az őzhívó sípot. El is felejtette, hogy magával hozta, annyira szórakozottan indult el. Talán még beugrana pár bak, gondolta, s visszatette zsebébe a hívót, ez a hely nem volt alkalmas, hogy az őzekkel beszélgessen. Volt egy bevált helye nem is messzire, a vasúti töltésen túl egy kisebb erdőfolt, közvetlen előtte pedig kukoricaföld, here, és a két tábla között bokros árok, ott szeretett igazán hívni, oda igyekezett most is.
Csendesen haladt, s közben tervezgette magában a hívást. Melyik bokor alá is kellene behúzódnia, s ha ott nem jár sikerrel, merre haladjon tovább. Már a vasúti töltés kavicsai csörögtek lábai alatt, és készült átkelni a sínek között, amikor úgy érezte, hogy el kell néznie a kanyar felé. A töltés oldalán véres-vörös csomó feküdt.
Gáspár szívét jeges rémület szorította össze. Leugrott a fűbe, és rohant, ahogy csak tudott a kanyar felé, ahol azt a dolgot látta. Majdnem felbukott egy száraz fatörzsben, de visszanyerte egyensúlyát, s futott tovább, mire végül odaért a tetem mellé. Letaglózva roskadt mellé.
A töltés mellett, a kavics meg a fű határán ott feküdt az öreg „fészkes” bak. Oda dobta le a rohanó villanybika, miután felöklelte, s a száguldó vastömeg nem hagyott esélyt a vadnak. Ezért dudált a vonat, gondolta Ákos, s a puskát, meg a hátizsákot lerakva közelebb mászott a bakhoz. Megfogta a fejét, szinte csak az maradt épen az egész állatból. Valószínűleg át akart kelni a síneken, s elugrása közben csapta el a vonat. Hátsó része cafatokban lógott le, s Gáspár szomorúan nézegette. Simogatta az ősz pofát, a fényesen fekete orrot, miközben arra gondolt, hogy a gázolást jelenteni kell a társaságnak.
Ekkor valami felkiáltott benne. Nem! Ezeknek? Lajosnak, akire a fenekező ólmos trükkje óta nem tudott úgy tekinteni, mint annak előtte. Hát nem! Ez után a bak után járt már lassan két éves, s most csak úgy mondjon le róla, adja oda Lajosnak, hogy azután dicsekedhessen vele, amikor már a vadászház falán lógna, mintha ő ejtette volna el? Ennyire már ismerte. Nem tudta mit tegyen. Tisztán érezte, hogy haza sem viheti a bakot, mert annyira barátai is ismerték a bakot, hogy felismerjék a falon. Tanácstalanul babrálta az agancs rózsáit.
Aztán eszébe jutott. A bakot behúzta egy bokor alá, vállára vette a hátizsákot, puskát, s ugyancsak kilépett a messze parkoló autója felé. Jó időbe tellett, mire elérte a rá várakozó terepjárót. Izgatottságában alig talált bele az ajtó zárjába, de végül sikerült, s a hátsó ülésre dobta a zsákot, zárta tokba a puskát, majd elrobogott a falu felé.
Otthon ásót vett elő, fényképezőgépet akasztott nyakába, puha rongyot keresett, s egy locsolókannába meleg vizet töltött. Nem is pakolta ki a puskát, az ásót, meg a locsolót betette a padlóra, s feleségének egy szót sem szólva kihajtott az udvarból.
A bokros mellett leparkolta az autót, elővette az ásót, a locsolókannát, kezébe fogta a rongyot, és a bakot rejtő bokor mellé lépdelt. A bokor ágai között már legyek dongtak, mikor Gáspár kihúzta a bakot a gazból. A rongyot megmártotta a vízben, és óvatosan, mintha törékeny érték volna, lemosta az agancsra száradt vért. Sokáig mosdatta a bakot, mintha minden bánatát ki szerette volna magából adni, s belesimogatni abba a sokat áhított agancsba. Mikor végzett, a bakot a napra húzta, hogy száradjon meg, s addig gödröt ásott a bokrok között. Megszállottan dolgozott. Lassan mélyült a sír, s mire elérte a kívánt mélységet, Gáspár jóleső fáradtságot érzett. Az ásót a kihantolt földbe szúrta, s visszasétált a bakhoz. Leveles gallyból ravatalt készített a baknak, vadvirágot keresett, s azt is a levelek közé szórta. Egy marék füvet tépett, amit a vad szájába adott utolsó falatként. Aztán csak fényképezett. Nem is tudta hányszor exponált már, mégis megállás nélkül készítette egymás után a felvételeket. Mikor úgy érezte, hogy elkészült, lágyan megfogta a bak földi maradványait, s a bokrok között mélyülő gödörhöz vitte. Óvatosan engedte a sötét föld ölelésébe. A ravatalhoz használt virágokat a bak testére szórta, s még egy pillantást vetett a vadra.
Aztán megmarkolta az ásó nyelét, először csak óvatosan, majd egyre vadabbul hantolta be az öreg bak sírját. Keserű volt a szája, s keserű a hangulata is. A nyughely környékét aztán olyanra mesterkélte, mintha semmi nem történt volna ott.
Kifújta magát, s sokáig állt ott levett kalappal. Mikor már félhomályba kúszott a bokros, visszament a ravatalhoz, s az ásó nyelére támaszkodva elmerengett. Egy vaddal, s egy csodával újra kevesebb lett a területen, de legalább az a csoda most csak az övé, csak ő tudja mi történt vele. Eltekintett a töltés felé. Akkor bukott a nap a fák koronái alá. S utolsó sugarai megcsillantak a Gáspár szeme sarkából kibuggyanó könnycseppen.