Így írunk mi...

Nem irodalmi igényű alkotás, de remélem befér ide. Csak így, cím nélkül, összeszedett emlékek három este történéseiből.

Első este.
Délután megnéztünk három lest, ebből egy mobil les volt. Társam nem jött ki választani, rám bízta, én egy olyat választottam, ami egy domboldal aljában volt, előtte tarló, szántás, mögötte bokros, cserjés rész, az aljban pedig dagonya és víz. Arra számítottam, hogy a nagy melegben a víz nagy vonzerőt jelent majd a feketeseregnek. Este fél hét körül ültünk ki, sz...t kívántunk egymásnak a tarisznyába, szétváltunk. Vendéglátónk lement a túloldalra, unokatestvére felült tőlünk úgy jó nyolcszáz méterre a dombélre egy repcetarlóra, mi pedig lehúzódtunk az aljba. A nap már a fák között járt, amikor felhúzódtunk a lesre, én a padlóra szorultam, mert szűkös volt a hely. Keresőlámpa a jobb kezemhez, távcső a nyakba, bal kézhez termofelső, mellény, hűvös lesz az éjszaka. Szürkül. Alig ülünk kinn fél órája, kijön egy őz. Bakot is lőhetünk, ha selejt, ághiányos, öreg, azonnal odakapjuk a távcsövet, de suta. Sűrűn tekintget vissza az oldalba, ahonnan jött, hátha kijön vele a bak is, tart még a párzás. De nem jön, csak még egy suta. Szépen lassan felvonulnak úgy száz méterre egy gazos foltba, ott csipegetnek. Múlik a nap, telnek a percek, bal kéz felől kilépdel egy bak, kereső fel, vizsgálat. Egyöntetű vélemény alapján szól az ítélet: négy éves, tompa végű agancsú kímélendő nagyon jó bak. Keresi a sutát földre tartott orral, mint egy vadászkutya. Bejön jó negyven méterre, de nem vesz észre, Elindul fel a tarlón, cikázgat, amerre a suta ment, de nem találja meg a másik kettőt, akik egy vékony felszántott csík túloldalán fekszenek, látom a fülüket. Megunja a dolgot, visszavált az erdőbe. Csend van. Ezer tücsök muzsikál, mgöttünk lassan kel a hold, s mintha az húzná fel a disznókat, elindulnak. Lassú motoszkálás, halad le az oldalban, kuncogva röfögő malacnéppel, visító süldőkkel, mélyen röffentő, szuszogó kocákkal. Kifelé tartanak a tarlóra. A gyümölcsfák alatt megállnak, hallani, ahogy ropog foguk alatt a mag, csiga, más ínyencség. A kocák nagyot szusszantva vizsgálják a szelet, de nem gyanakodnak. Lassan haladnak. Egyszercsak három apró gombóc jelenik meg az bokros szélén. Meglököm Pista térdét, kérdi, mi az, intek a fejemmel, ott vannak a malacok, jön ki a konda. Mire újra szememre kerül a távcső, már anyjuk is a malacok mellett áll, süldőivel együtt, és mintha valami gép adagolná őket kifelé a tarlóra, úgy jönnek megállíthatatlanul mind többen és többen. Legalább negyven darab, malacok, süldők és kocák vegyesen. Az ezüstös holdvilágban, olyan, mintha óriási hangyák mennének fel a dolmboldalon. De messze vannak. Inkább kétszázötven méterre mint kétszázra, és ráadásul a konda vége még árnyékban is van, és tőlünk kanyarodva tartanak felfelé. Úgy telnek a percek, mintha nem is léteznének. Egyszer csak ellenállhatatlan késztetést érzek. Hát persze, kávét ittam, annál pedig jobb vízhajtó nem kell. Óvatos torna, ropog a létra foka, zörög a gaz, de valahogy sikerül elintézni a dolgot, igaz tíz percbe is beletellik. Felérve első dolgom a disznók felé nézni, de nem gyanítanak semmit. Eloszolva turkálnak a tarlón, de még mindig messzire, hej, de messzire... pedig az a süldő jól fordult, nincs mögötte másik, keresztben áll, de messze van, nem szabad, pedig ha meglőnénk egyet, a tapasztalatlan süldők még ott forgolódnának kinn, egy gyors golyó még odaérne ám, de nem. Elhúzódnak, lefelé a nád irányába. Társam vacillál. Fél a ropogó tarló zajától, ha megugrik a konda, elszállt az utolsó esély. Végül mégis dönt. Rájuk megy, óvatosan. Lekászálódik, leadom a puskát, aztán elindul. Felülök a padra, elhelyezkedem, és figyelem. Óvatosan halad, egészen csendben. Távolból hallom, ahogyan verekszenek a süldők, zúgolódik a konda. Odaért a sarokra. Telnek a percek, órákká olvadnak össze, hullócsillag hasítja az eget, de a golyó a csőben reked. Távolból villám villan, összeszedelőzködünk, felvesszük az élen ülőt, és bemegyünk. Ő semmit sem látott, semmit sem hallott, annak dacára, hogy láttuk egymást a lesről.
Második este.
Óriási kukoricatábla alsó sarkához ülünk egy vadkár-lesre, rozoga tákolmánynak tűnik, de biztosan áll a lábán, csak kicsit nyikorog. Szokásos ruhaözön, kevés hely, de édes nyomorgás. Bakot várunk, még van napfény, lefelé jövet a tarlón legelésen kaptunk egyet, de mire keresőtávcsövet találunk, megállunk, a bak jobbnak látja a nádba ugrani, mint várni. Hátha kijön még. Előttünk ma is tarló jobb kéz felől, balról pedig kukorica, mögöttünk elhagyott szilvás, az aljban megint víz, forrás, disznónak való hely. Róka oson ki a fűzfák alól, a vékony tárcsázott sávon szétnéz, aztán besurran a kukoricába. Csak a szúnyogok gyötörnek, szúnyogriasztó kerül elő, mégpedig ritka fajta, olyan ami hat is és nem csak papíron. Szinte hallom a szúnyogok átkozódását, ahogyan mögöttünk zümmögnek, függöny van belőlünk, de ránk nem száll egy sem. Milyen kedves muzsika, ha nem jár vele csípés... ahogy hűl az idő a szúnyogszimfónia elhal, belép a tücsökhegedű, szakadatlanul szólnak, cirpeléstől hangos a világ körülöttünk. A hold lassan ezüstösbe vált, fényesedik a világ. A tarlón csak az ismerős, nappal megnézett és azonosított foltok látszanak, unalmasan múlik az este. Hűvösödik. Nem csak a szúnyogok, hanem én is kezdem érezni, felveszem a mellényt, aztán balra, jobbra eltávcsövezek. Megnézem a keréknyomot, továbbhaladok, folt, tovább, folt... gyerünk vissza, az előző folt még nem volt ott legutoljára. Kinézem a szemem is, mire megmozdul a sötét tömeg. Megrázza a fejét, kinyújtja a nyakát. Őzbak. Látszik a fején sötétedő agancs, de sötét van, nem lehet elbírálni. Nyulak szórakoznak alattunk, ügyetlennek tűnő mozdulatokkal bukdácsolnak a kukorica szélében, leülnek, néznek fel a lesre, az értelem legcsekélyebb jele nélkül. Az egyetlen mozgás, amit észlelünk. Megfordul a szél, jobbról, balról, hátulról és elölről is fúj kár maradni. Így semmi sem jön ki. Bezötyögünk a szállásra.
Harmadik este.
Ugyanaz a les. Kiülés után szinte ugyanannyi idő múlva, mint tegnap, megjön a rókánk, csak most jobból. Kikocog a tarlóra, leshet valamit, mert jó darabig egy helyben áll, aztán úgy tűnik, mintha rágna, de messze van. Elüget a bokrok széléhez, ott út van felfelé, a délutáni eső után, szárazon tud felmenni az oldalban, keresgél. A következő bokor mellett megtorpan. Észrevette az autót. Feltartott orral szimatol, látszik rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, megfordul, és bebújik a bokor alá. Nem sokkal ezután viszont megint kinn van, ugyanúgy szimatol, lassan eléri a nyomom, ahol átjöttem a gazon a tarlóra. Odaér... megérzi a szagot, és eltűnik. Ez már sok neki. Tökéletes csendben hajlik át a nappal szürkületbe, onnan az estébe. Apró mocorgások hallatszanak, gerlék húznak az alvófákra, madarak csicseregnek. Mintha halk roppanást hallanék a kukoricából. Mozdulatlanná válok, hátha a les reccsent egy kicsit, még a levegőt is óvatosabban veszem, nehogy rosszul halljak. De nem képzelődöm. Megint törik a kukoricaszár, de óvatosan, és lasssan, nagy szünetekkel. Meglököm társam, kérdően néz, ő nem hallotta. Távcsövezzük a táblát, de nem látszik hol mozog a szár. Fenn van a vad, tőlünk messzire, lefelé halad, lassan, ám biztosan, talán a vízre jönne ki? Már egészen közel tör, repül az idő, alig merünk moccani. Puska közben a korlátra kerül, a disznó pedig, mert már biztos hogy az, ráadásul egyedül is van, mert óvatosan tör, és nem hallani mást körülötte. Valószínűleg magányos kan lehet. A kukorica széle a lestől két méterre lehet, látom, hogy jön le valami a sorban, mozgatja a kukorica szárát, a tábla szélétől nincsen még egy méterre sem, a levelek hangosan suhogva súrolják a testét, amikor megáll. Még egy törés, aztán csend. Himbálózó kukoricaszár jelzi az alatta mozgó vadat. Várunk. Ha kijön, akkor fülel még egy kicsit, aztán ki fog lépni. Biztosan... ha nem most, a követlező percben. Csak a szél maradjon ilyen, csak meg ne halljon. Mindjárt kilép. Idegtépő percek. Az a sötét tömeg ott már a disznó lenne? Óvatos távcsövezés, csalódás a vége. Szám félig nyitva, szívem a torokban, levegő gyorsabban szedődik. De a disznó eltűnt. Valamit megsejthetett, mert talán hallom, ahogy halkan odébbál, ám az más is lehetett. Nem ad több jelet. Fél óra múlva telefon. Vendéglátónk, aki a tábla felső szélénél van, szól, hogy legalább hatvan disznó bement a kukoricába, de ő nem tudott rájuk lőni, figyeljünk, lehet kijönnek a tarlóra. Pár másodpercen múlt, hogy el nem csípte őket. Mire utolérte őket, az utolsónak maradtak tűntek el a zöld tengerben. Figyelünk hát, csend van. Csökken a ragyogás, mi ez? A csillagok is sokkal fényesebbek, mint máskor, több is van belőlük. Leveszem a kalapom, hogy felljebb tudjak nézni, bámulva figyelem a ritka látványt, városi fényelhez szokott szememmel. Aztán hátranézek a hideg fényű gömbre. Bizony, fele elfogyott. Ritka látvány, de a pokol fenekére kívánom. Egyre jobban fogy, nő a sötétség, semmit sem látni. Még egy róka jön ki hatalmas ropogással, de alig látjuk, pedig pedig a les alatt ül, onnan néz fel ránk, cincogunk neki, nem tetszik neki az ügy, odébáll. Úgy döntünk, bemegyünk, talán még hajnalban megpróbáljuk. Átbaktatunk az autóhoz, de nem indul. Egy hangot sem ad ki. Mi lehet a baj. Tanácstalanság, aztán ránézünk a világításkapcsolóra. Rajtamaradt... hogy az a bánatos... ez bizony be nem indul. Vendéglátónk lámpái éppen eltűnnek az erdő sarkán, nagyon halványan idelátszik, a távolság legalább két kilométer. Ő elment. Ketten maradtunk. Meg kell fordítani az autót, lejtőn legurítani, hátha beugrik. Nekiveselkedünk. Félméteres rendekben áll a szalma, megakad benne a kerék, a felázott talaj csúszik, az autón vastag harmat, minden csupa víz, káromkodunk, mint egy rossebes baka. Kínkeserves munkával sikerül a művelet, az orr az alj felé néz, na most! Röffen egyet a motor, aztán megadja magát. Na még egyszer! Megint semmi. Széttárjuk karunkat. Még elmondunk egy utolsó imát, aztán magunkra szedjük az összes mindent, és hosszú ment a kövesútig. Mire beérünk a Hold megint nagy tepsi képével vigyorog ránk... miközben baktatunk, valahol a közelünkben egy konda disznó éppen vacsoráját fogyasztja.