|
St.Girgesz
|
 |
« Új üzenet #370 Dátum: 2009. Szeptember 11. - 19:54:08 » |
|
És elkészült:
KÖR
Ősz
Az öreg Jóska csak áll a nagy nyárfa alatt és nézi az előtte elterülő lankákat.
Kora ősz van már, s az évvel együtt korosodó fák kezdik elhullatni koronájukat –kopaszságuk még nem zavaró, de a figyelmes szemnek már elárulják, hogy bizony lassan lejár a Nyárnak kiszabott idő. No, gyászolni azért még nem kell, az odébb van, de egy két öregebb fűz már el-elgondolkodik az elmúlt időről, ahogy a korosodó emberek is elmerengenek fiatalságukon, holott a Halál még messze nem érintette meg őket. Ilyenkor még dúsak a legelők, a fák roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt, a szőlővesszők alig bírják lassan édesedő terhük és a határ még tele van élettel, mint ahogy a fiatal asszonyok csípőjén is maga az Élet ring.
Kong a déli harang, s hangja szétterül a buckák fölött, mintha egy kéz gondosan szétszórná, hogy mindenhova jusson belőle –ahogy pár hónapja a szántó-vető szórta a kenyérnek valót. Az erdők-mezők állatai felfigyelnek egy pillanatra, de életük során már megtapasztalták, hogy nem kell félniük ettől a hangtól. Sőt! –az csak nyugalmat hoz nekik, mert ilyenkor a határban dolgozó emberek is megállnak pihenni, elfogyasztják ebédjük, és talán még le is heverednek a hűvös földre, a fűbe, hogy megkönnyítsék az emésztést és átadják maguk annak a gondtalan élvezetnek, melyet a felhők és a tiszta égbolt nyújt, s ki tudja, milyen édes álmokat szőnek Isten szent ege alatt.
Itt-ott egy pacsirta kacagja a világba énekének utolsó trilláit, melyet halkan igazít ki egy fürj pittypalattyolása, mint mikor a cserfes hercegnőket halkan helyesbíti ki dajkájuk, de aztán az álmos melegben ezek a dallamok is elfekszenek egy vackorfa alá, hogy tovább édesítsék a fáradt népek mézédes álmait.
Maga a Nyugalom fedte be a tájat, ahogy ráült a világra. S ami zavaró hang hallatszik, az is csak annyit tesz, mikor a földön ülő lánynak gyűrődik a szoknyája: az alakját formálja, de a valón nem változtat –alatta, eltakarva mégis ott a mindenség.
DURRR!- csattant végig a hang a tájon, s mintha ezer meg ezer apró szilánkra robbant volna szét az iménti béke, úgy pattog a hang a szántók mellett húzódó fasorok között. Az alvók úgy pattannak fel, mintha bolha csípett volna hátsójukba, majd kábultan néznek maguk elé, nem értve mi rántotta vissza őket az álomvilágukból, de aztán mindegyik gondolat a helyére ugrik, eltűnik a posztó között a megmaradt kenyér sercli, szalonnabőrke, uborka, s újra emelkedik a kapa, a kasza, a metsző olló és mindenki nekilát a munkájának. Mert bizony az este még messze van, és a munka nem végzi el önmagát! Először csak lassan lendülnek neki a feladatnak a szerszámok, mint amik még nincsenek kellően bejáratódva, de aztán elbukik a horoló alatt a gaz, dől a rend a penge előtt és hullnak a túlnőtt indák az olló vágásai nyomán. Halad a dolog, ha csinálják, s mert a betevő falatra, a kertből származó kevéske többletre mindenkinek szüksége van, hát el is végzik a parasztok a teendőiket.
De nem csak a földművesek vannak kint a határban, hanem a vadőr is. Kora hajnaltól kint volt rókalesen a fácánnevelő környékén, aztán bejárta a fél határt, ahol a legelők nagy része van. Közben átnézte a leseket, hogy kell-e javítani valamelyiket. Így aztán jól esett neki a vackorfa alatt elfogyasztani a kora tavaszi vágásból megmaradt szalonnát, két napos kenyeret, zöldpaprikát és egy korty citromos teát. Ebéd után, ledőlt a magas fűbe, amelyik mindig zsenge maradt a vackor árnyékában és kék eget nézve Isten dicséretére elszundított. Még talán álmodott is valami szépet, mert, ahogy a verebek lenéztek a fa sűrű koronájából, láthatták, hogy egy kis mosoly huncutkodik a szája szegletében…
Hát ezt a nyugalmat lopta ki a vadőr szeméből a durranás. Talpra ugrott, és mint akit most pottyantottak e világra úgy nézett szét mérgesen. Nem találta a hang forrását, de a visszhang miatt még csak azt sem tudta megállapítani, hogy merről jött a dörej. Hát vette a bőr tarisznyáját, amiben korábban az ebédje volt –az is megfért benne a töltények mellett még ha szűkösen is. Vállra kapta az öreg sörétesét és újra talpa alá vette a határt. Volt még mit tenni és úgy gondolta, hátha valami használhatót talál az ébresztőjével kapcsolatban.
Már jó utat megtett, mikor egyszer csak hangos rikácsolást hall maga előtt az egyik turjánban. Szarkák –mégpedig négyen vagy öten a hangból ítélve. Óvatosan odalopakodik a bokorsoron, majd a puskát levéve válláról kilép a turján melletti tisztásra. Persze a frakkos tolvajnépség azonnal levegőbe rúgta magát, de a puska két csöve leszólít egyet-egyet a hangos kompániából. Odamegy, és mint mindig, most is örömmel veszi fel a két madarat. Mint az elmúlt évek alatt oly sokszor, most is eszébe jut egy mondat: „Fiam, csak addig érdemes vadászni, amíg örülni tudsz a legkisebb vadnak is, és amíg sajnálatot érzel, akárhányszor sütöd el sikeresen a puskád.” Egyszer régen hallotta egy idős vadásztól és örökre megjegyezte. Jól eső érzéssel dugja a hátizsákba a szarkákat–jók lesznek éjszakára csalinak a csapdákba. Aztán felfigyel valami vöröse a bokrok között… közelebb megy és az ütő majd megáll benne, mikor rádöbben mit is lát maga előtt az árnyékban. Egy őztetem. Közelebb megy és megvizsgálja –bizony csúnyán helybenhagyták ezt a nemes kis állatot. Nyaka körül hurok, a feje szétroncsolva, két hátsó lába levágva. Még egyszer megnézi, és lassan összeáll benne a kép: szegény beletéved az aljas hurokba, de az nem végzett vele, csak legyengítette. Aztán valaki megtalálta és fejbe lőtte. Nem kispuskával és nem messziről. Mintha kivégezték volna. Ki tehetett ilyet? Sehogy sem fért a fejébe a dolog. Vadász biztos nem volt. Akiket ismer és a környéken vadásznak, egyik sem tenne ilyet. De még egy rapsicról sem feltételezne ilyen tettet. Kivégezni egy állatot? –azt nem lehet. Elejteni, sebezni, megváltani a szenvedéstől, azt lehet. De ilyet? Nem is beszélve róla, hogy nem vitte el az illető, csak megcsonkította. Még egyszer körbejárta a tetemet, nyomokat keresett, de semmit nem talált. Gondolkodott, hogy mit csináljon, de magával vinni nem tudta, így hát megjelölte a helyet, hogy később visszataláljon, ha autóval jön erre este és elindult jelenteni az esetet a társaság elnökének…
Szépen színesedett az erdő. Mintha az angyalok festették volna ilyenre a tájat. A vadőrt mindig megfogta ez az ezerszínű harmónia, melyet egy ember sem alkothatott volna ilyen tökéletesre. A sárgától a vörösig, a zöldtől a barnáig minden szín megtalálható volt erdőn-mezőn melyeket menyasszonyfátyolként takart hajnali köd, diadémként övezte a déli letisztult égbolt és palástként takart a hűvös őszi est. Még az eső sem árthatott neki, mert csak élénkítette a színeket és mikor a felhőn áttörő fénysugár földet ért millió kis szivárvány csillogott a halódó leveleken. Igen, szerette az Őszt! A kedvenc évszaka volt a maga alváshoz készülő nyugalmával, és szerette a természet bőkezűségét. Ilyenkor sokszor tért haza körútjairól gombával, szederrel, majd mikor megérkeztek az első fagyok kökényt majszolgatott séta közben, mellyel minden nap megrakta az elmaradhatatlan tarisznyát.
Hajnal van. Az éjjeli fagy még meg-megcsípi orrát, de a nap már ébredőben, és miközben álmosan kukucskál ki a hajnali felhőnyoszolyából, a vadőrt már a határban éri az új nap. Most is a tegnap délután szedett kökényt rágcsálja. Miután elvitték anyósának a Márton napi ludat, még kiugrott az a ház mögötti erdőbe kökényt szedni. Nem tudná megmondani mikor szerette meg ennyire, de olyan ez neki ősszel, mint másnap a tökmag. Persze azt is szereti, de az a kályha mellett adja ki igazán a hangulatát. Nézelődik. Vállán a puska úgy áll, hogy bármikor lekaphatja, ha egy megtévedt róka ugrana ki elé, vagy egy kóbor kutyát hozna elé a balsorsa. Igaz, most nem szeretné használni a fegyvert. Érzi a pillanat szentségét, melyben a Teremtő méri fel a világot hajnalonta: „Na, kis teremtményeim, túl vagytok az éjszakán? Jöhet az újabb nap?” Emlékszik, régebben még az számított neki, hogy szóljon a puska. Nem értékelte az élet apró szépségeit, melyeket csak az vesz észre, aki meg mer állni a rohanó világban és figyelmesen szemléli a hatalmas természetet. „Néha kellenek azok a pillanatok, mikor az ember átérzi parányiságát és szembesül a nála hatalmasabb, teremtő és pusztító erővel.” Jut eszébe a lelkész szavajárása, aki sokáig kísérgette útjain, de soha nem vadászott. Úgy érzi barátok lettek a sok közös túra alatt. Nagyon sajnálta, mikor elhelyezték innét. Igen, a pusztító erőt már ismeri, mióta a lőtér melletti faluba került vadőrnek, de az nem Istentől ered! Isten a természetben, a növényekben, az állatokban él, melyek mind egy láthatatlan erőnek, egy törvénynek, egy akaratnak szolgálva élnek, szinte teljes harmóniában. Az ember csak beavatkozik a pusztításaival ebbe a rendbe… de mint mindig, a természet rendbe hozza, amit az emberek elpusztítottak. Látta már a földbe robbantott gödröket, melyeket egy év alatt benőtt a fű és látta mikor a kiniglik üregeit hasítja fel egy gránát, szétdobálva lakóit, de aztán egy év múlva újra járatokkal és még több luki nyúllal van tele a lőtér. Mert a Természet mindig rendbe hozza, amit az ember elront. Mert a természet maga az erő, a teremtő Isten. Tudja, hogy ezekért a gondolatokért bármelyik egyház megkövezné, de érzi az igazát és az évek során felállította a maga kis teóriáját. Félte Isten, és épp emiatt mélységes alázattal végezte a rá bízott teendőket. Talán a lelkész értette meg leginkább az érzéseit, de hát ő már nincs itt, hogy elmondhassa neki a hajnali töprengéséből kicsorduló gondolatokat.
Újabb kis bogyót vesz a szájába és elindul az erdő szélre, hogy szarkára lessen a reggeli napsütésben. Kevés a fácán ezen a részen, pedig a terület jó. Hát megpróbálja segíteni a tavaszi kotlást egy kis dúvadazással. Ahogy sétál, felfigyel egy kis barna foltra az egyik fa mellett. A levegőben lóg, és nagyon rendellenesen fest már távolról nézve is. Sietősebbre fogja lépteit, mert rossz érzés kerülgeti. Ahogy közelebb ér látja, hogy egy nyúl lóg a levegőben. Nyakán és az egyik első lábán hurok –már a húsba vágta magát, mire szegény pára kiszenvedett. Egy vékony növendékfára volt erősítve a hurok, mely le volt hajtva a földig, és ahogy a nyúl kioldotta a biztosítékot a szokásos útján haladva, a fa kiegyenesedve csapdába ejtette az ugrifülest. Nem először találkozott hasonló ocsmánysággal azóta a szeptember eleji suta óta. Most is undorral nézte ezt a csalafinta, de alávaló szerkezetet, melyet csakis egy nagyon rosszindulatú ember tehetett ki. Találkozott már korábban is pár hurokkal, csapdával, de azok egyike sem volt ennyire brutális. Pár hete talált olyan őzet, melynek lábára egy fogakkal telereszelt vékony lemez szorult. Szegény csak feküdt a fűben egy turjánban és lázas szemekkel figyelte a közeledő Halált, ami a vadőr formájában a megváltást és nem további szenvedést hozott számára. Most is, mint az elmúlt egy-két hónapban óvatosan körüljárja a csapdát, nézelődik, keresgél, de sehol egy nyom, sehol valami használható. Mint mindig: semmi, ami a nyomra vezetésben segíthetné. Biztos, hogy nem kezdő az illető, de honnét jöhetett? A faluban egy két éve nem volt új lakó, a környéken pedig egy kollegája sem panaszkodott hasonlóra. Nem érti… nem fér a fejébe, és mint mindig, ha valami érthetetlen számára, most is ideges lesz. Remegő kézzel veszi le a nyulat a fáról. A drótot rajta hagyja bizonyítékként és elindul a kiszemelt lesre. De a kedve már elromlott, már nem a természet részeként végzi a munkáját, hanem kötelességként. Délután pedig ugyanolyan mérgesen dobja a nyulat az elnök elé a vadászház előtti rönkasztalra, mintha a felmondását lökné oda.
„Mi van Bandi?” –néz fel az elnök- „Már megint egy”
„Most mondja meg Jóska bátyám: mit csináljak én? Olyan ez a galád, mintha szellem volna. Ha éjjel megyek, nappal teszi ki a hurkokat. Ha nappal megyek, éjjel lő valamit. Se hajnal, se szürkületben nem érem kint. Mintha tudná merre járok, mikor mit csinálok, mikor garázdálkodhat. Engem meg esz a fene miatta. Mit csináljak? Mondja meg!” Szinte köpi az izzó szavakat, pedig tudja, hogy az elnök jó ember. Régebben ő is vadőr volt, az akkor kiharcolt becsület emelte elnöki rangra a rendszerváltás után.
„Fiam. Semmit ne csinálj másként, mint eddig. Ne hagyd, hogy a kedved szegje ez a gazfickó. Előbb-utóbb úgyis hibázik, akkor aztán csőstől a nyakába varrjuk az egészet, hogy egy megbánja még azt is, hogy megszületett. Te csak végezd a dolgod. Még a télen, a hóban elkapjuk ezt a szemetet. Hogy száradna le a keze… aki ilyen rafinált csapdákat gyárt…”
„Úgy legyen Jóska bácsi! Azért ha valami eszébe jut, szóljon!”
„Úgy lesz fiam –csak akad valami az én tarsolyomban is. Láttad volna, milyen rafinált dolgokat talált ki a nép a háború után. Azt hiszem, akkor sok vadőr tanulta ki a szakmát az erdőben. Ha őket elkaptuk, ez a fickó sem menekülhet.”
Bandit, a vadőrt megnyugtatja egy kissé a válasz, de a lelke nem tisztul. Tudja: addig nem lesz nyugta, míg a rendet helyre nem állítja az ő kis több ezer hektáros világában. Elindul haza, majd ahogy otthon leszedegeti az aggatékról a reggel lőtt szarkákat észre sem veszi, hogy nagy pelyhekben elkezd hullani az első hó.
Tél
Pár napig esett le a hó, de aztán az idő máris megengedett egy kissé. Utána persze jöttek a kemény fagyok, de hát Katalin megjósolta, hogy enyhülés lesz az ünnepekre… és már csak alig egy hét hiányzik, hogy meggyújtsák az utolsó gyertyát az Adventi koszorún, s az emberiségen az emberség legyen úrrá.
Az ól tetejéről csordogáló hólé utat tört már magának a fagy szorításából felengedett földben és az összefolyó víz csöppnyi patakként rohan végig az ól mentén, hogy aztán egy éles kanyarral bevágódjon az ajtó mellett a kifutóba. Persze a két hízónak sem kellett több, unaloműzőként rögtön térdig érő gödröket túrtak a fellazult földbe András legnagyobb „örömére”, mert alig győzi kerülgetni hajnalonta, etetéskor. Most is hatalmasat rúg az egyik sertésbe, mert az a szeme előtt kezdi el újraásni az előbb betemetett gödröt. Persze az ártány arrébb vánszorog, de annyira azért nem viselte meg az incidens, hogy zokon vegye. Legfeljebb fél méterrel odébb kezd el turkálni. „Na, lassan neked is letelik az időd. Kolbászként majd csak jobban nézel ki” –jegyzi meg magában a vadőr és szemei előtt már meg is jelennek a vadőr-ház mögötti füstölőben sorakozó kolbászok és szalámik. Mikor befejezi a reggeli teendőket kicsit visszalép a hízók óljához és elgyönyörködik a két szép jószágban. „Tényleg a gazda szeme hizlalja a jószágot” mosolyog magán. Nem szokott így elidőzni a háztáji körül, de ma jól esik neki egy kicsit szusszanni. Eredetileg a nemrég a sziktóra érkezett libacsapatokat akarta kikémlelni, de olyan locs-pocs van a határban, hogy lemondott róla. „Nem is olyan nagy baj –kicsit legalább szusszanok itthon. Elvégre az asszonnyal sem beszéltem már egy jót legalább két hete. Majd délután kinézek a területre, hátha addigra változik valamit az idő is.” Szőtte a gondolatokat még hajnalban, mikor kiszagolt az udvarra, s most is ezek a gondolatok jutnak az eszébe, ahogy áll az ól mellett és tervezgeti a két derék sertés dolgát. Jó kedvében sercint egyet, majd előveszi a pipáját és rágyújt. „Na, nézd már! –vagy két hete nem elő ezt sem.” Hökken meg saját tettén, de már pöfékel is jóízűen. Egyik kezében a pipa, másikban a vödör és elindul vissza a kamrába, hogy a lábasjószágoknak is vigyen egy kis magot. Az őszibarackfa mellett megáll, leteszi a vödröt, szív egy nagyot a pipába és miközben bodor kis füstfelhőket enged útjukra figyelmesen nézni kezdi, ahogy két kis széncinke küszködik az egyik etetőn, hogy egy kis darabot csippentsenek ki a megdermedt tavalyi szalonnából. „Nézd már Bandi: az asszony még ezekre a kis csöppségekre is gondolt!” –szólalt meg, de rögtön el is hallgatott. Csak nagyon ritkán beszélt magában és tudta, hogy csak akkor teszi ezt, ha nagyon jó kedve van. Most jut eszébe, hogy utoljára hónapokkal ezelőtt érezte ilyen jól magát. „Hej, hát csak szép az Élet!” –szól megint, majd újra beleszív a pipába, kapja a vödröt és már siet is a dolga után. A kamrában fogja a fánglit, merít egyet a kukoricás zsákból és már szórja is az arany szemeket a kamra előtti placcra. Persze a madarak azonnal lecsapnak a magokra és egy pillanat alatt akkora csődület támad a vadőr előtt, hogy alig lehet ráismerni az előbb még csöndes udvarra. Emberünk jót mosolyog ezen a zsibongó csődületen, majd újra merít e kukoricából és hirtelen ötlettől vezérelve leballag a kert aljába. „Itt szoktak a fácánok kapirgálni, mikor az erdőn már nagy a hó” néz szét, és átlendíti a magot a kerítésen. „Ne csak nekem legyen jó!” örvend a jótettnek, és elindult visszafelé a házhoz. Az ajtó előtt leveri a lábáról az odatapadt mocskos havat és sarat, benéz az ajtó kis ablakán és ismerős alakot lát sürögni-forogni az ajtó túlfelén. Leporolja a nadrágját, majd egy hangos „Jó reggelt!”-tel benyit a konyhába és már kapja is derékon asszonyát, hogy egy csókkal is megtoldja az előbbi köszöntést. Persze ő lányosan felsikkant, majd jóízűt nevetve már perdül is, és egy tálat, kenyeret, lilahagymát tesz az asztalra, majd rámutat az székre:
De jó kedve van valakinek! Már azt hittem hiába sütöm a szalonnát. No, Bandi ne kelljen kérni, ülj le gyorsan!
Ülök –már ülök is. Gyere te is, reggelizzünk együtt.
Az asszony pajkosan fordul még egyet-kettőt, majd leül az ura mellé és jóízűen megreggeliznek. Nem sok szó röpül fel köztük, de ahogy fogy a szalonna és a kenyér, egyre több szerep jut a mézes teának és a gondolatoknak. Persze, hogy szó esik a libákról is, amik a vadászt izgatják, de párját sem hagyják hidegen, hisz híres főzőtudományát nem iskolában, hanem a konyhában tanulta: sültjeinek a szomszéd faluban is híre van, vadételeivel pedig több versenyen is meghódította a bírák szívét, vagyis inkább gyomrát.
Délután kerülök egyet az turjános felé, hátha akad szarka, esetleg róka. Aztán kinézek a szikre. Biztos sok liba van már, esténként a falu széléig hallani a hangjukat. Hátha sikerülne csípni egyet.
Jajjj, hagyd már azokat a rókákat! –hisz majd kiirtod a végén őket a környékről. Hát azoknak nem kell egy kis nyugalom? De libát hozhatnál. Lassan itt a Karácsony és még nincs Szentestére libánk.
Disznó nem jó?
Nem. Idén a halászlé mellé libát és fácán szeretnék sütni, Különben sincs már időnk levágni a hízót. Majd a két ünnep közt szerét ejtjük.
Rendben Márti, legyen úgy. De akkor szoríts délután, hogy legyen legalább egy olyan madár, ami fel akarja adni az életét! –mosolyog kihívóan a vadőr.
Meglesz. De hosszú még az idő délutáni! –néz vissza a fiatalasszony kacéran, majd megfogja ura kezét és sokat sejtetően húzni kezdi a háló felé…
„Milyen szép a havas táj!” Néz szét a vadőr a turjánokkal szabdalt sík területen. „Hiába, no. Csak a Teremtő tud ilyet alkotni” gondolja, s felnéz a felhős égre. Kicsit figyeli a felhők mögött szerénykedő napot, majd újra a tájra szegezte tekintetét. Ahogy így kémlelődik a rét és az erdő határán, ismerős cserregés üti meg fülét. A hang irányába fordul, és már észre is vette a bokrok közé bevágódó, frakkos betyárt. „Jó helyen vagy ott, csak észre ne vegyél” jegyzi meg magának. Sok szarkát lőtt már abban a turjánban. Nem tudni miért, de nagyon kedvelik ezek az óvatos madarak, pedig könnyen megközelíthető takarásban két irányból is. Az egyik oldalon az erdő széli bokorsor, a másik oldalon pedig az egymást követő és takaró nádas-füzes turjánok sora nyújt biztos takarást. Ki is használja ezt a vadász, s már oson is a bokrok mögött. Néha meg-megáll, hallgatózik, de csak zörgést hall a megcélzott zsombékból. „Biztos talált valamit és azt zörgeti, de lehet, hogy valami dögöt ráncigál” törnek fel ösztönösen a tapasztalatból szőtt gondolatok a vadőrben, s már lopódzik is tovább. Még tíz méter és kiér a takarásból, de akkorra már jó helyen lesz: csak egy kis rész marad takarásban, de a szarkák úgyis előtte próbálnak majd menekülni. Eléri a bokor végét, kilép, s mint már oly sokszor, most is lendült a puska és az ijedtségtől a levegőbe rugaszkodó kis tolvaj már zuhant is a sötétségbe. „Szegény- nem is tudta, hogy mi ölte meg, csak egy árnyat láthatott és már esik is le.” Valahogy mindig megsajnálta az épp elejtett zsákmányt, de aztán a szánakozás helyét mindig átvette a zsákmányolás öröme. Most is, szinte gyermeki tekintettel közelít a madárhoz. Szemében hasonló csillogás ragyog, mint mikor egy csöppnyi emberke megfogja élete első verébfiókáját. Ahogy megállt a szarka mellett, fura zörgésre lett megint figyelmes. Visszafordul a bokrok felé és már látja is, hogy a bokrok innenső oldalán egy ág rángatózik. Odasiet, és ahogy benéz a bokrok közé, egy nyúlra lesz figyelmes. Szegény pára hurokba lépett, és az rászorult a lábára. Így aztán csak vergődik, ugrál ijedtében, de a Halál még csak messziről figyeli ezt a szenvedést. A vadőr ledobja hátizsákját, négykézlábra ereszkedik és bebújik a bokrok közé. A sűrű gallyak mögött már kicsit több a hely, annyira, hogy fel tud állni, és így közelíti meg a csapdába esett vadat. Egy gyors mozdulat, és meg is fogta. Persze az ártatlan állat rúgkapál, próbál szabadulni, de a vadőr biztos kézzel fogja. Megnézi a hurkot: vékony, de erős bowden. Nem rég óta lehet a nyúl lábán, mert még csak be sem vágta eddig. Óvatosan lefejti az alattomos eszközt a megfogott lábról, megsimogatja a halálra vált állatot és elengedi.
Szíve nagyot dobban, mikor látja, hogy szegény pára egy gyors nekiiramodással átvágja magát a bokrokon, majd kiérve a szabadra hatalmas ugrásokkal távolodik ettől a az embertől meggyalázott helytől.
„Na, te is megkeresztelkedtél! –megérdemelnéd, hogy ezen a télen már ne találkozz emberrel” néz a nyúl után, s recsegve-ropogva utat tör magának vissza a rétre. Ahogy kiér, felnéz az égre, s jókedvűen, kacagva köszönti a felhők közül kikandikáló napot. Visszasétál a szarkához, mely már teljesen megmerevedve vándorol a tarisznyába. „Jó lesz a tollad pipaszurkálónak” fonja a gondolatokat a vadőr, s puskáját vállára vetve elindul a szikesek felé. Bizony ki kell lépnie, ha még idejekorán ki akar érni. Közben meg-megáll, szétnéz, figyeli a hó borította tájat, s ahogy áll, újra eszébe jut, hogy ilyen szépséget csakis a Teremtő képes alkotni. Mindenfelé fehér a táj, s ami mocsok, szemét csak van a mezőn, azt most mind jótékony takaró fedi el a figyelő szem elől. De mégsem unalmas ez a látvány: minden irányban turjánok, bokrosok, buckák törik meg az állandó fehérséget, és ha az ember kinyitja a szemét és lát is, nemcsak néz, észreveheti, hogy ebben a látszólag mozdulatlan világban is pezseg az élet. A távolban egy ölyv kering, tőle jobbra pedig apró kis barna gombócokként ugrálnak gallyról-gallyra a mezei verebek, miközben bogyókat, s az elszáradt kórók magvait csipegetik. Épp ezen töpreng, mikor nem is olyan messze meglát egy foltot. „Hm, ez az előbb még nem volt ott. Vegyük csak elő a keresőt!” S már illeszti is szeme elé a gukkert. Kis idő kell, amíg szeme hozzászokik a hirtelen nagyításhoz, de aztán összeáll a kép: egy róka. „Róka. De is nem akármilyen! Na, ezt bevárom, ha addig nem vesz észre.” Hátizsákját ledobja a földre, egy muhar-csomó tövébe, ő maga pedig ráül, s megpróbál behúzódni a mögé a pár szál elszáradt fűszál mögé, amik itt árválkodnak a pusztában. Előveszi a sörétest, betölti, majd odafekteti a térdére úgy, hogy jobb keze a puskán nyugszik. Bal kezével óvatosan szeméhez emeli a távcsövet, majd örömmel nyugtázza, hogy a ravaszdi tovább közeledik. „Na, nézd már! Hisz ezen alig van szín” lepődik meg, mikor jobban szemügyre veszi a lassan lőtávra érő, szinte fehér rókát. Leteszi az optikát az ölébe, a mellény zsebéből lassan, nyugodtan előveszi a nyúlsíró sípot és megfújja. A róka, mint akit villám ért, azonnal megmerevedik és a hang irányába fordul. A vadőr újabb strófát sír el, mire a róka elindul felé. A vadász már nyúlna a puskáért, már mindkét keze a puskát markolja, lövésre készen… mikor a ritka ragadozó hirtelen megugrik oldalra és csak úgy rúgja a havat a meglepett vadőr felé futtában. „A keserved! Hát mi lett veled?” Nézi a távolodó rókát a vadőr, mire észreveszi, hogy egy kutya közelít a rókához legközelebb növő turján felől. „Te is jó leszel, fene a fajzatod!” mérgelődik a vadőr, s már emeli is a puskát a lőtávra érő farkas-forma keverék irányába.
DURRR! –csattan a puska, s a kutya összecsuklik. Pár pillanat múlva felugrik, futna, de a rutinból célon tartott puska második csövéből érkező lövés végleg ledönti. „Te sem eszed többet a nyúlfiakat!” –örül magában Bandi, de ahogy közelebb ér, leesik az álla. „Hisz ez nem is kutya! Ez SAKÁL!” Néz elképedve a most már előtte fekvő vadra elnyúlt képpel. Igen fura képet vághat, mert mintha csak ki akarná nevetni, úgy kacag fölötte egy cinke röptében…
Hallom, sakált lőttél- fordul felé a templom ajtajában Jóska bácsi, az elnök.
Azt Jóska bátyám! –hú, de megszenvedtem vele, mire hazahúztam. A koponyáját ma reggel kifőztem, miután hazaértem a libázásból. Gyönyörű jószág!
Mi lett a bundájával?
Az is megvan ám! –mosolyog a vadőr- Most már jó helyen van. Tegnap lesóztam, azóta meg kifeszítve szikkad a kamrában.
Jól van Bandi! Ügyes voltál. Csak így tovább! –dicséri meg a vadőrt az elnök. S már fordul is vissza a kapuban álló társasághoz.
A vadőr még várt egy kicsit. El akarta mesélni a fehér rókát is, de aztán úgy döntött, hogy inkább megtartja magának ezt az emléket. „Úgysem hinnék el.” Ránézett az elnökre, majd „Kellemes Ünnepeket!” kívánt a csapatnak, és belépett a templomajtón. Felnézett a fehérre meszelt plafonra, melyen ezernyi szikrát szórt szét a templom egyetlen dísze, a hatalmas kristálycsillár és arra gondolt, hogy a napsütésben szikrázó behavazott határ is ilyen gyönyörű, ha nem még szebb is lehet ennél. „Elvégre azon csak rontani tud az ember, mert már önmagában is tökéletes!” Leült a hideg padra és és amíg várta istentisztelet elkezdését, szívét elöntötte az ünnepi nyugalom, ahogy a kórus rákezd a „Mennyből az angyal”-ra, s odakint vidáman szikráznak fel a csillagok az énektől zengő református templom felett. A vadőr pedig újra átérzi gyerekkora Karácsonyait.
Lassan elteltek az Ünnepek, megvolt az ölés is, s már az abált tokaszalonnát is elfogyasztották a vadászokkal a szilveszteri apróvadazás után. Persze nem telhetett nyugodtan az elmúlt pár nap. Közvetlen Karácsony utáni délután szóltak neki, hogy a favágók egy hurokban pusztult őzbakot találtak. Szegény igen megszenvedett a megváltásért –napokig éhezhetett, szomjazhatott mire megfulladt, mert egy gallyban megakadt a hurok és nem tudott rendesen rászorulni a bak nyakára. Utána pedig az Óévbúcsúztató hajtáson találtak egy szétmarcangolt süldőt, ami valószínű hurokba futott az egyik szántó melletti turjánban, aztán sakálok meg rókák akadtak a gazdátlan, meggyalázott sertevadra. Majdnem sírva fakadt, mikor meglátta a megcsúfolt disznót. Persze a többiek eleinte csúfolódtak, hogy milyen vadőr az ilyen, aki otthon disznót öl, de a vaddisznót másnak hagyja, de mikor látták, hogy milyen vihar dúl benne, már inkább vigasztalni próbálták szeretett vadásztársukat, vadőrüket.
Aztán eltelt a január is. Elmúltak az apróvadhajtások, elkezdődött a kíméleti idő a disznókra, melyet maguk szabtak meg a vadőr kérésére még pár éve. A vadőr és pár elszánt fiatal társa ki-kijárt rókára lesni, hívni, több-kevesebb sikerrel. Szinte el is felejtette a szilveszteri disznót a sok munkában, dúvadazásban, bár lelke mélyén fel-felmorajlott a düh, ha eszébe jutott munkájának megcsúfolója: az orvvadász, akit még nem sikerült kézre kerítenie, pedig Isten a megmondhatója, hogy a vadászatok között mennyit járta a határt, nyomok után kutatva.
- Kijössz estére libát lesni? –szólította meg az utcán a vadászmester. Február van már, de még megkapták az engedélyt vadkárra hivatkozva. A környékbeliek pedig örülnek, hogy van, aki elhajtja a libákat a hó alól ki- kikukucskáló vetésről.
Persze Anti –előtte körbejárom a turjánokat, aztán ott találkozunk.
Már megint sakált akarsz lőni, mi? –nevetett nagyot Anti, akinek mindig jókedve volt, s ilyenkor hatalmas pocakja megrázkódott a nevetéstől.
Kint lesz az elnök is Bandi, úgyhogy siess, mert tudod, hogy ő nem szeret lemaradni semmilyen lesről sem!
Rendben Antikám! Sietek majd. Csak aztán nehogy nekem kelljen majd rátok várnom –mosolygott a vadőr, s már nyújtotta is a kezét elköszönésre, mert ki kellett lépnie, ha időben ott akart lenni a liba-lesen.
Szervusz Bandikám! Akkor kint találkozunk! –értette el a köszönést a vadászmester és már rázta is a vadőr kezét. Jókedvűen, nevetve, ahogy mindig is szokta.
Persze most nem látott semmit a turjánoknál, de legalább nem késett el a délelőtt megbeszélt találkozóról. A sziktó melletti nádasnál mindenkivel kezet fogott. Ott volt Anti, az elnök és az elnök két vendége, akik már évek óta ide járnak libára vadászni.
Beszéltek pár szót, aztán mindenki elindul a helyére.
Bandikám! –szól a vadászmester- Jó lesz, ha én beállok a nádba? Tudod, arra a tisztásra, ami az út mellett van. A múltkor is arra jöttek.
Rendben Mester úr! –viccelődött Bandi- De aztán lőjj is valamit! Na, egy kalappal!
A kalapjára bökött a vadász és a vadőr, aztán mindenki felállt a helyére, s áhítattal lesték a szántókról visszaérkező északi vándorokat. A vadőr nézelődik, figyeli a tájat, majd fülét megüti az első, halk gágogás, mely a ködös-párás távolból tör utat a vadászok felé. „Már jön is az első csapat?” lepődik meg a vadőr „ilyen korán? No, sebaj! –jöjjenek.” Már emeli is a puskáját, de a ludak észrevehettek valamit, mert elkanyarodnak jobbra. Igaz, emelkedni nem emelkednek. „Na, ezek jók lesznek Antinak. Úgyis régen lőtt már libát” nyugtázza a tényeket a vadász.
DURRR! DURRR! –már csattan is a puska, s a második lövésre egy lúd, úgy csukja össze a szárnyait, mintha összecsomagolták volna. Egyből zuhanni kezd, majd hangos csörgéssel-zörgéssel bezuhan a nádba, majd elcsendesedik a környék. Kis idő múlva újabb zörgés. „Ez megvan! Anti már megy is a libáért.” Majd egy éles jajjj-kiáltás. „Úristen! –mi történt ott?” Ijed meg a vadőr. Egy pillanat alatt kitárazza a puskáját és szinte futva szalad az előbbi hang irányába. Kiér az útra, majd Anti nyomait követve bevág a nádasba. Előtte egy foltban le van taposva a fű és a lassan olvadozó hó. „Itt állt ez a betyár!” –gondolja magában Bandi és siet tovább arra, amerről a hang forrását sejti. Nyöszörgést hall a nádból. Elindul arra, majd kifut a fejéből a vér, mikor meglátja a földön fekvő vadászmestert. Körülötte vörösre festette a havat a vadász kiömlő vére.
Hogy van Anti? –kérdezi az elnök a vadászházhoz beforduló vadőrt.
Hát Jóska bátyám, nincs jól. A karó átszúrta a mellkasát, megsértette a szívét és átszúrta az egyik tüdőlebenyt. Szerencséje volt, hogy a kórházig kibírta valahogy.
Szegény. Jól összejött neki ez a libázás… hogy száradna el a keze, aki azt a csapdát felállította.
Úgy legyen Jóska bátyám! Úgy legyen! Nem hiszem el, hogy nem érek a nyomába annak a nyomorultnak!
Ne izgulj Bandi! –tavaszra biztos megfogjuk azt a csirkefogót!
A vadőr feldúltan néz fel a csillagokra, s ekkor veszi észre, hogy arcát kellemesen végigsimítja az első langyos déli szellő.
TAVASZ
Pár hétig még járta a szó a falut, hogy mi történhetett odakint a liba-lesen, mert Antit mindenki szerette a faluban. Hiába, no! A jó kedélyű, vidám, segítőkész embert mindenhol szeretik. A legtöbben sajnálták a vadőrt, akit szemmel láthatóan megviselt az eset, ami a barátjával történt. A lelkész óta csak Anti örök-vidámsága jelentett neki vigaszt a sok munka között. Most érezte csak igazán hiányát cimborájának, mikor nem volt kivel meginni esténként egy pohárka bort, vagy nem volt akivel elbeszélgessék az időt a vadászház udvarán, miközben a vadőr az aznapi róka-zsákmányról fejtette le a kabátnak valót. Volt persze aki őt hibáztatta az esetért, mondván, hogy „mert inkább a vadat lövi, ahelyett, hogy a gazemberek után járna!” Eleinte bántotta Andrást az ilyetén szó, de aztán megtanulta elengedni a füle mellett. Naponta bejárt a szomszéd városban lévő kórházba beteg barátjához, de hiába ment minden nap bizakodva, bizony egyre borúsabb arccal nézett fel az akkor még csillagos égre, midőn kilépett a kórház ajtaján. Az orvosok nem mondtak semmit. Se jót, se rosszat. A beteget kómában kellett tartani, mert sebei és az életmentő műtét nyomai még túl fájdalmasak lennének, de hiába minden kezelés, gyógyszer, ápolás és a vadőr által a párna alá dugott csipke-ág, tőzike vagy hóvirág, a gyógyulást jelentő hegesedés csak nem akart megindulni.
Egyik hajnalban András felriadt. Nem úgy, mint aki rosszat álmodott, hanem mint aki egyszer csak tudatára ébred és hajnalok hajnalán kipihenve ül fel az ágyban, tettre készen, mint aki a világ meghódítására, megváltására készül. Szétnézett a sötét szobában, szemeivel próbálta összegyűjteni azt a kevéske fényt, ami belopta magát az utcáról a szobába a redőny résein. Mikor már úgy érezte, hogy legalább a bútorok kontúrjait ki tudja venni, kiült az ágy szélére és megpróbálta lábára erőszakolni a papucsokat. Nagy nehezen sikerült a feladat, ekkor felállt és elindult a konyha felé, hogy elkészítse a párja és a maga számára a reggeli frissítő kávét. Ez náluk rendszeres és szertartásos volt: aki előbb ébredt, az főzi le a reggeli fekete levest, majd mikor kész, kitárva a konyha és a háló közti szoba ajtaját, annak kellemes illatával ébreszti a másikat. Most, ahogy elindult a konyhába, lába hirtelen valami akadályba ütközött, ő pedig hangos szentségeléssel terült el a földön.
„Ó, hogy az a...” de hirtelen elnyelte a mondat végét, mert eszébe jutott, hogy ő tette a sámlit az ágy és az ajtó közé, mintegy tanításként párja számára, aki mindent az útban szokott hagyni és már a többszöri vita sem szoktatta le erről a rossz szokásáról.
„Na, a fene egye meg, de hát aki másnak vermet...” és már megint a végtelené lett a megkezdett gondolat, mert valami bevillant neki az elmúlt hónapokról.
„Mi van, ha...?Á, nem!Az nem lehet.” Próbálta elhessegetni a bolond kis ötletet, de az, mint mikor a mag csírázni kezd, gyökeret eresztett a fejében és szép lassan megerősödött. Leült, kitöltött magának egy bögre teát és két csésze frissen lefőtt kávét, kinyitotta az asztal melletti ajtót, ami a hálóba nyílt, majd leült. Amíg az asszony felébred, ő nyugodtan gondolkodhat.
Újra lepörgette az elmúlt hónapok eseményeit és a vége mindig ugyanaz lett. Egy ember került a középpontba. „Na, ennek utánajárok! Ha másért nem is, arra jó lesz, hogy megnyugtassam magam.”
Ezzel felhörpintette a kávét, majd a bögrét két kezére fogva felállt és kilépett a bejárati ajtón, és leült az ajtó előtti lépcsőre. Zsebéből elővette az újabban mindig ott tartott, előre tömött pipát és ráérősen rágyújtott. Jól esett a hajnali napsütésben fürdőzni, miközben az egyik tenyerét a forró mézes tea, a másikat pedig a csibuk melegítette. Elégedetten végigmérte az ébredő udvart, a hangos hápogással a kerítésnél tolongó kacsákat, a porfürdőző tyúkokat és a téli disznóölésre gondolt. Hejj, milyen jól érezték magukat Antival aznap!Igaz, hogy késő estig dolgoztak, mert csak ketten voltak a feldolgozásra, de azért mégiscsak szép nap volt. El is határozta, hogy délután benéz Antihoz, de addig kinéz a határba.
Reggeli után beöltözött a munkaruhájába melyen ezer barna folt jelezte, hogy ő bizony rendesen gyéríti a dúvadat és ha ez nem lett volna elég az avatatlan szemnek, elég lett volna benézni a kamrába, ahol a sok bőrtől és kitömött ragadozótól már szinte alig lehetett mozdulni.
Vállára vette szolgálati puskáját, az öreg 16-os Monte Carlót, magához intette a kutyát és a hátsó kertkapun keresztül leereszkedett a faluszéli legelőre. Átvágott a harmatos füvön és lendületesen haladt a legelő túloldalán fekvő erdő felé. Azt tervezte, hogy egész nap kint lesz és végigjárja az összes kotorékot amit csak ismer, hogy a hátizsákban lévő térképen bejelölhesse melyik lakott, melyiket látogatják és melyik vár elhagyott. Szeretett kotorékozni. Egyszerűen jól esett a télben megdermedt tagokat megmozgatni a tavasz első melegében és hiába vadászott egész télen, valahogy a tavasz első vadjai más érzéseket csaltak elő belőle. De igazán sikeresen űzni ezt a módszert csak rendesen felkészülve, a vadászatokat gondosan előkészítve lehet. Így hát fáradtságot nem kímélve kereste-kutatta a kotorékokat egész évben, hogy tavasszal már ne kelljen ezzel az időt tölteni. Most is kezében az év közben telefirkált térkép, úgy halad előre. Aztán egyszer csak elbotlik, mintha kirántották volna alóla a lábát. „A ffene' egye meg! Hát ma nem tudok megtenni 10 métert sem anélkül, hogy el ne essek?!?” dühöngött magában, de aztán ahogy ültében megfordul látja ám, hogy nem véletlenül vágódott el. Ahogy hátranézett, egyből ki is ment minden szín az arcából, mert egy olyan szerkezettel találta szemben magát, mint amilyet a tévében látott, mikor azokról a Dél-amerikai indiánokról szóló filmet nézte. Csak ez egy kicsit kisebb és modernebb volt. Egy vékony zsinórt feszítettek ki az ösvényen keresztbe, ami egy kifeszített rugóval ellátott, szögekkel kivert deszkához volt kötve. Mikor ő elszakított ezt a vékony madzagot, kioldotta a szerkezetet és nem sokon múlott, hogy a deszka csak a lábát ütötte ki és nem pedig súlyos sérüléseket okozva a vádlijába böki a hegyes szögeket. A hideg is kiverte, ahogy eszébe jutott a kórházi ágyban fekvő Anti, akit egy hasonlóan kegyetlen csapda intézett el. Aztán agyát hirtelen elöntötte a méreg. „Hogy lehet képes valaki ekkora gonoszságra? Na, várj csak! Az biztos, hogy előbb-utóbb elkaplak, akárki is vagy!” Felpattant, és egy hatalmas rúgással összetörte a csapdát.
Egész nap dúlt-fúlt, és mérgében olyan gyorsan haladt, hogy jó pár órával korábban bejárta az aznapra tervezett területet, mint ahogy reggel gondolta. Mikor hazaért és elmesélte párjának a kalandot, már szinte tajtékzott a dühtől, annyira felmérgesítette önmagát. De nem hiába éltek együtt ekkora békességben az asszonnyal: az egy csókkal és egy cirógatással lecsendesítette, majd mindenfélét fecsegve elterelte Bandi figyelmét és közben csak úgy mellesleg elejtette, hogy Anti már felébredt és egyből a vadászatról érdeklődött. Na, több se kellett a vadőrnek! Bevetette magát a fürdőszobába, és minden baját elfeledve készülődött, hogy minél előbb barátjához siethessen.
Másnap már megint kint találta a hajnal a turjánoknál. Szarkát lesett és szíve már rég nem volt olyan nyugodt, mint akkor.
Előző nap Antival átbeszélgették a délutánt, és noha a sérült nagyon fáradékony volt, nem engedte a nővéreknek, hogy kizavarják a látogatóját a betegszobából. Sebe még mindig fájt, de a jókedve töretlen maradt -még ha nem is volt olyan meggyőző a mosolya. Elváláskor pedig megszorította András kezét és egy gyermek szemeivel belefúrta tekintetét Bandiéba:
„Ugye fogunk még együtt bakra lesni? Ugye nem engeded, hogy itt sorvadjak el? Ugye látok még dürgő fácánt?”
„Persze, hogy fogsz!Ne beszélj bolondokat Anti!”-mondta ő, mert hirtelen nem jutott más az eszébe és amúgy is egyszerű ember volt, aki nem szerette csűrni-csavarni a szavakat. És mielőtt összeszorították volna torkát az érzelmei, gyorsan kilépett a kórteremből.
Szarkát lesni ment ki, de az igazság az volt, hogy nem is figyelt a mellette csörgő bohócbőrbe bújt hóhérra. Elmerült gondolataiban és újra meg újra elhatározta, hogy mit fog tenni az elkövetkező hetekben. Később eszébe jutott a lelkész és elhatározta, hogy este ír neki egy levelet. A címe is megvan valahol... nem hagyhatja, hogy elveszítsen akárcsak egy igaz barátot. Erre döbbent rá, miután eljött Antitól. Nyugodt volt, és megint érzett erőt a világ dolgain filozofálni. Mintha most lenne kint először, úgy mérte fel a tájat: a reggeli nap első melegétől a föld felett bodrozódó párát amint bebújik a turján egy-egy nádcsomója közé, a rigókat, amint az őszi avart átforgatva giliszták után kutatnak, a cinkéket, akik csőrükben már fűszálakat hordanak, hogy azzal erősítsék meg a télen fellazult fészkeket, a turján kökénybokrait, amint szinte látni milyen gyorsan indul meg bennük az élet és a tavasz számtalan csodáját, melynek ő is részese lehet, kilesve a Természet titkainak apró részeit. Nyugodt volt végre.
Aztán ahogy telt a tavasz, úgy lett neki is egyre több munkája, bár a nagy feladatát nem feledte el. Kijárt kotorékozni, leste a szárnyas rablóbandát, hogy a Tavasz gyermekeinek kevesebb ellenséggel kelljen majd szembenézniük. Javította a leseket, utakat tisztított ki, kifigyelte a bakokat, készült a vendégek fogadására, de közben időt szakított arra is, hogy felderítse az orvul kihelyezett csapdákat is és hatástalanítsa őket. Idővel egyre tapasztaltabb lett és néha már maga is elcsodálkozott, hogy milyen ügyesen és gyorsan megtalálja azokat az apró jeleket, amik elárulják, hogy merre keresse a gyilkos szerkezeteket. Sok olyat talált, amilyet még életében nem látott, de még csak nem is hallott róluk, és el kellett ismernie, hogy igen furmányosnak kell lennie annak, aki ezeket összeszerelte. De ez a csodálat csak addig tartott, amíg az eszébe nem jutott, hogy mi célt is szolgálnak.
Sokszor kért tanácsot az öreg Jóskától is, aki sokszor bizonyult hasznosnak, de néha bizony nagyon melléfogott egy-egy tanácsával. Ilyenkor persze már csak a kiszenvedett vadat találta már meg a csapdában, vagy rosszabb esetben már csak a csapda helyét tudta beazonosítani a felrúgott földről, vérfoltokról melyeket a csapda áldozata hagyott ott és amit a rapsic meg sem próbált eltüntetni.
Nemsokkal ezután megérkeztek az első vendégvadászok is, és jólesően veregették hátba, amiért még a szokásosnál is nagyobb rend és felkészültség várta őket. Bandi pedig szívesen kísérte őket, a tapasztalatlanabbakat tanítgatta, a rutinos vadászokat engedte a fejük után menni, mert már megvolt az a tulajdonsága, hogy rájöjjön kire nem kell annyira figyelnie, ki az, aki inkább nem ereszti útjára a lövedéket, minthogy hibázzon. Persze volt egy-két szájhős is a vendégek között, őket hagyta egy kicsit szenvedni a megvásárolt bakokért, mielőtt meglövette volna velük a bakjukat.
Aznap is épp egy olasz vendéget kísért, amikor megtörtént a baj. Soha nem hagyta hangosan a mobilját -amit ráadásul nem is szeretett, mert mindig úgy érezte magát tőle, mintha póráz lenne a nyakában-, de aznap valamiért elfelejtkezett róla. Óvatosan cserkeltek egy akácerdő mellett, mikor megcsörrent a telefon a zsebében.
„Jó napot kívánok! A rendőrségtől hívom. Ön Árdelán András?”
„Igen”-fehéredett el Bandi, mert tudta, érezte, hogy valami rossz történt.
„Történt valami?”
„Igen, de semmi jó. Megkérhetem, hogy azonnal jöjjön be a városi kapitányságra?”
„Persze!Rohanok.”
Sűrű bocsánatkérések közepette visszairányította vendégét a kocsihoz, majd bepattantak az autóba és olyan gyorsan vezetett be a városba, mint még soha. (A vendég persze végig nyugtatni próbálta és biztosította, hogy nem bánja a vadászatot, csak jó hírt kapjanak.)
Az egész délutánt a rendőrségen töltötte. Kiderült, hogy falubeli gyerekek kimentek gombát szedni a jó időben, aztán az egyikük belecsúszott valami álcázott gödörbe, aminek az alja egy hegyes vaskaróval volt ellátva. A gyerek olyan súlyosan megsérült, hogy a kiérkező mentőknek újra kellett éleszteniük. Szerencsére sikerült, de még most is műtik, mert a karó végighasította a combját és megsértett pár létfontosságú szervet is.
Késő este volt, mire hazavánszorgott. Fejét üresnek érezte és mégis mintha ezer darázs zúgott volna benne. Érzéketlenül lehuppant az ágya szélére és ügyet sem vetve aggódó tekintetű párjára eldőlt az ágyon és némán próbálta visszafogni kitörni készülő érzéseit. Már rég nem sírt semmiért. Túl büszke volt hozzá.
Az este valahogy eltelt, de már jóval hajnalhasadta előtt kiment a vadászházhoz. Meg sem lepődött azon, hogy az elnököt is kint találta. Csendben leült mellé, rágyújtott a pipára és bár soha nem szokta, most mégis mélyen letüdőzte a füstöt. Nem érzett semmit, folyton a gyerek járt a fejében és az, hogy nem tétlenkedhet tovább. Az ő hibája, hogy már majdnem ketten is a titokzatos vadorzó áldozatává váltak, nem beszélve a sok kárba veszett vadról. Ültek egymás mellett szótlanul, majd az elnök felállt, megszorította Bandi kezét, de szemeiben nem volt együttérzés, csak valami zaklatottság.
„De miért Jóska bátyám?”Miért pont egy gyerek?És miért pont Anti?”-kérdezte hirtelen Bandi.
„Nem tudom fiam. Lehet, hogy csak szerencsétlenség, lehet, hogy direkt teszi ezt veled...”és a vadőrt otthagyva beül az autóba és elhajt.
Bandi alig talált magára, de azért elővett egy fűrészt, a fejszét és elindul az erdőbe, hogy megjavítson egy etetőt. Nem tudta, hogy miért indult el, hiszen az etető télig nem is lesz használva, de hirtelen jobb nem jutott az eszébe. Ezzel legalább hasznossá teheti magát, ha már más nem akar összejönni és nem akart emberekkel sem találkozni aznap. Túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy bárkit is elviselhessen a maga közelében. Egész nap lekötötte magát a több embert kívánó feladattal, de legalább estére úgy elfáradt, hogy már azt sem érezte, hogy nem fázik miközben hazafelé sétált, pedig csak egy szakadt póló volt rajta.
NYÁR
„De jó ez a bak! A környéken még nem is láttam ilyet” -gondolta Bandi, mikor hosszú percek után letette a távcsövet maga mellé a deszkára. A bak egy ősz képű, öreg harcos volt, s a fején egy elvékonyodott, agancspárt viselt, melyből az egyik gyilkos volt, a másik pedig éppencsak villás. Minden vadász álma! „Hogy kerülhetett ez ide? Soha nem láttam még ezt a bakot erre. És miért nem megy tovább?Hány hete is, hogy először megláttam kijönni a turjánból? Na, de mindegy!-ezt meglövetem Antival, ha hazaengedik még a szezonban. Ha meg nem, akkor majd szólok róla az utolsó héten Józsi bátyámnak” -morfondírozott és már előre mosolygott magában, mikor elképzelte a lesoványodott Anti képét, mikor először meglátja a neki szánt trófeát.
Lassan leereszkedett az éj és miközben a madárcsicsergést felváltotta a tücsökciripelés és a szúnyogok hegedülése, Bandi végignézte, ahogy a bak hangtalanul legelészett, majd két pillanat alatt megugrasztott egy arra bóklászó fiatal trónkövetelőt. „Kíváncsi lennék, mi lenne, ha ez a kis mitugrász összeakasztaná a bajuszt ezzel a vén csatalóval.” Mosolyodott el megint Bandi, mert tényleg nem volt egyértelmű, hogy melyik győzne: a tapasztalatlan, de erőtől dagadó elsőagancsos trónkövetelő, vagy a sokat látott, de gyenge, „kitudja hány éves” öreg király.
A vadőr pedig élvezte ennek a lesnek minden percét, mert mostanában nem sok ilyen nyugodt perce volt. Hol bakra vadásztatott, hol vizet és takarmánydinnyét hordott a szárazságtól szenvedő vadnak, hol vadkármegelőzésre ment, hol pedig rókára lesett. Ami szabadideje volt, azt meg a titokzatos vadorzó agyafúrt csapdáinak a felderítésével töltötte. Most is csak azért ült ki, mert az egyik vendég lemondta az aznapi vadászatot, a többiek meg már beírták magukat a védendő terület vadveszélyes részeire. De mit bánta ő ezeket, ezután a les után! Ilyen bakot még soha életében nem látott és szíve még most is meg-megdobbant, ha arra gondolt, hogy Antinak adja felgyógyulása örömére. Szinte nevetve baktatott végig az erdőt átszelő, hazafelé vezető úton, miközben nyugodt szívvel hallgatta az est neszeit.
„De jó is kint lenni ilyenkor!” -állt meg egy pillanatra, hogy meggyújtsa pipáját, aminek füstjétől még meghittebb pillanatokat várt. Ehelyett, ahogy megállt, valami zörgés ütötte meg a fülét. Állt, levegőt sem vett, úgy fülelt. Érzékeit kiélesítette a még soha nem hallott zaj, mely az éjszaka sötétjében keresett magának helyet. Olyan volt, mintha valamit húznának az erdő laza avarszőnyegén, de a hang minduntalan megszakadt egy pillanatra. „Mi lehet ez? Mi csinálhat ilyen hangot?” Izgalma egy pillanat alatt eluralkodott rajta és szinte remegő kézzel töltötte be az eddig a vállán lógó, öreg szolgálat fegyverét és elindult a hang irányába. Látni elég jól lehetett, mert már feljött a hold, ami teli képpel ragyogta be az éjszakát. Milyen furcsa ez a hold is? A télen oly hideg, szinte dermesztő fényt kibocsájtó égitestre is hatással lehetnek az évszakok, mert most a fénye nem hideget, csak jóleső, tiszta fényt sugárzott, ami olybá tűnt ezen az estén, mintha a kiszáradt rögöt közül egyszer csak egy hűs vizű patak törne elő. Bandi is jól látott ebben a fényben, bár csak arra volt elegendő, hogy a körvonalakat kirajzolja, arra már nem, hogy színt is vigyen a világba.
Ahogy a vadőr óvatosan, lépésről lépésre egyre beljebb haladt az erdőben, úgy vált egyértelműbbé a hang forrásának iránya és úgy lett maga a zaj is egyre erősebb. Aztán egyik pillanatról a másikra észrevett egy embert, aki görnyedt háttal haladt az erdő ritka fái között. Minden lépés után megállt, de újra, meg újra nekilódult. Érdekesnek tűnt, szinte már nem is emberinek ebben a derengő, hideg világosságban. Bandi elkiáltotta magát, majd az idegen után rugaszkodott és úgy futott, ahogy csak bírt. (Később megbánta ezt a hirtelenséget, mert ha megfontoltabb, lehet, hogy közelebb be tudta volna lopni a másikat.) Persze amaz se volt rest, azonnal futni kezdett, bár jóval lassabban, mint a vadőr és bizony pillanatokon belül nyakon is csípték volna, ha Bandi egy hangos káromkodás közepette el nem esik valamiben. „Ó, hogy a nyavalya törte volna ki a lábad,...” kezdte, de aztán rájött, hogy nem érdemes már tovább sértegetnie a sötétséget, mert bizony ez a lehetőség elszaladt. „De ha már így alakult, legalább szétnézek a környéken” -és már vette is elő táskájából a zseblámpáját. Nem telt egy pillanat sem, már látta is, hogy mibe n bukott fel: egy idei süldő volt az, aminek egy vékony, de erős madzag volt a szájába hurkolva. „Hát ezért állt meg állandóan ez a jómadár? Nem bírta folyamatosan húzni ezt a szegény párát.” Ha álmos lett volna, még akkor is felélénkült volna, de így szinte majd kiugrott a szíve, úgy dörömbölt a mellkasán, hogy a hirtelen meginduló érzelmeknek utat törjön. De hiába a szív minden dobbanása, Bandi újra szívébe zárta az indulatait, majd leült és rágyújtott a pipára. Mit érdekelte most őt az éjszaka hangulata, a tücsökciripelés és az éj megannyi hangja... Gondolkodnia kellett és itt nyugodtan megtehette. Percekig szinte meg sem mozdult, csak nézte-nézte a jobb sorsra érdemes sertevadat és most vette észre, hogy az fel volt törve. Méghozzá mesterien. Sehol egy fölösleges vágás, látszik, hogy nem nyiszálták, kaszabolták össze. „Rutinos lehetett, akárki csinálta.” Ismerte el magában Bandi, de azonnal össze is állt a kép. A korábban megfogant gondolat, mely tavasszal gyökeret vert a gondolatai közé, szárba szökkent. Olyan biztos volt a dolgában, hogy még a szája széle is mosolyra húzódott. „Na, te betyár!-most már csak tetten kell érnem!” S a kötelet megragadva, fiatalos lendülettel húzni kezdte a sertést a falu felé.
Csend van. A haldokló sötétség még jótékonyan eltakarj a világ bűneit, s a vadőr csak a turjánok szélén. Puskája a vállán nyugszik, szeme könnyben úszik, válla gondoktól, esze pedig súlyos gondolatoktól terhes. „Nincs igazság ezen a világon!”S mintha csak az Istent káromolná, hegyeset köpve, megindul a harmatos fűben afelé a les felé, ahol az Antinak szánt bakot szokta figyelni szabadidejében. Nagy nehezen felmászik rá, de nem készülődik a leshez. Temetni jött ide.
Az előző éjjel csörgött a telefon, s mivel ő nem sokkal korábban ért haza, az asszony pedig aludt, így hát ő vette fel. Anti élettársa volt az, zokogástól erőtlen hangon adta a vadőr tudtára, hogy barátja a kezdeti jobbulás után hirtelen rosszul lett, majd kómába esett és bizony neki most már nem fáj az élet, mert annak minden terhét letéve, megkönnyebbülve sétál az örökkévalóság felé.
Bandi elhebegett egy „részvétemet”, aztán elköszönt, majd leült az ágyra és úgy próbálta meg összeszedni a szívében széttört világ darabjait -de sokáig nem járt sikerrel. Órák múlva tért csak észhez ebből az üres, gondolatok nélküli gyászból és ahogy tudatára ébredt, felállt, kivette a még be sem zárt szekrényből a puskát, vállára dobta és elindult a határba. Nem tudta merre akar menni, csak ment és egyszer csak itt kötött ki.
Csendben, egy mozdulat nélkül ült a lesen, s így érte őt a hajnal is, majd így köszöntek rá az első feketerigók, az első szarkák is, majd egyszer csak megmozdult. A szeme sarkából látott valami barnásvöröses foltot megmoccanni a nád szélén. Arra fordította fejét és észrevette az öreg bakot, mely érkezése óta egy lépéssel sem hagyta el a legszélső turjánt, ami már-már szinte az erdőbe ékelődött. Bandi felemelte a puskát, óvatosan kibiztosította, majd célba vette a bakot. Az csak legelészett és már majdnem átért a másik turjánba, mikor egy pillanatra megállt. Eldördült a lövés és az öreg bak úgy csuklott össze, mintha csak a puska öblös hangja taglózta volna le. Lába még mozdult párat, de mivel újabb gyilkosság terhelte a világot, hát elcsendesedve, egy utolsót sóhajtva távozott erről az elátkozott rétről.
A vadőrben egy pillanatra megmoccant valami, mert hogy neki bak nem járt volna, de most nem érdekelte semmi. „Ez a bak Antié lett volna, hát úgy is lesz!” -határozta el magában, majd odasietett a kimúlt vadhoz, töretet vett, feltörte a vadat, majd mikor mindennel végzett, nyakába kapta a kortól és a haláltól sorvadt testet és nem törődve a gyönyörű idővel hazasietett.
A társaság tagjai nem kérték számon tőle ezt a trófeát. Először udvariasságból, mondván, hogy majd ha túl lesz a gyászon-mely szemmel láthatóan megviselte-, aztán pedig azért, mert mikor mind ott voltak a temetésen Bandi odalépett a Szent Mihály lovára fektetett eltávozotthoz és mellére helyezte a sebtében, de mégis gyönyörűen kikészített trófeát, aztán a töretet is, mely eredetileg Antit illette volna. Ő ezzel búcsúzott.
A temetést már meg sem várta, mert nem akarta, hogy a többiek a gyengeségét lássák, de sokáig emlegették, hogy bizony patakzott a könny a szeméből miközben öles lépésekkel elhagyta a temetőt.
Újabb hetek teltek el azóta a bizonyos nap óta. A gyümölcsök egyre nehezebbek lettek a fákon, hogy szinte a földet érték a terhük alatt meggörbült ágak és minden belengett a gazdag nyár széna- és gyümölcsillata. A vadőr már nyomon volt. Szinte minden percét kint töltötte a területen és erejét nem kímélve nyomozott ki minden érdekesnek vagy oda nem illőnek tűnő nyomot -s ez egy idő után meghozta gyümölcsét. Tudta már, hogy csak egy ember garázdálkodik a területen, hogy szinte mindig jól felszerelkezve érkezik ki felállítani a csapdáit, mert az ágakat nem törték, hanem levágták, a csapdák nem összehevenyészve voltak, hanem precízen fúrva, faragva, szögelve. Tudta, hogy az elejtett, nagyobb testű vadat mindig húzták és soha nem háton vitték el -már ha elvitték- és tudatában volt annak is, az illető nem csak a húsért teszi amit cselekszik, mert sokszor direkt, a vadőr bosszantására ott volt hagyva valami nyomnak tűnő dolog, amiről a végén kiderült, hogy csak zsákutcába viszi a keresést. És az a kegyetlen furfang, a hihetetlen rutin, ami ezekről a csapdákról lesütött... csak egy ember irányába mutattak.
Igaz, ügyesen végezte a dolgát a vadorzó, mert nem sikerült rajtakapni egyszer sem, de ez már csak idő kérdése volt. És egy nyár végi, forró, fülledt napon elérkezett az igazság pillanata, de úgy, ahogy az még Bandi fejében sem fordult meg soha!
Aznap reggel Bandi egy nagy rakás dolgot bepakolt a táskájába, amiről úgy vélte, hogy az elkövetkező két napban szüksége lehet. Merthogy lesre indult. Emberlesre.
Kinézett egy helyet az egyik falu közeli nádfoltnál, amit valami miatt gyakran felkerestek a vaddisznók. Víz ugyan nem volt a környéken, hogy dagonyázzanak, de talán mély fekvése és a közeli kukorica földek vonzották őket... végül is mindegy volt, a lényeg, ami miatt a vadőr kiválasztotta, hogy ezen a helyen volt pár nagyobb topolyafa -feketenyárak egy csoportja-, ami közé a rendszeresen ki volt téve egy-két erős, fogazott hurok. Hiába szedte össze a vadőr, pár héten belül új került a helyére. Ezt kihasználva gondolta András, hogy kilesi a tettest és ha már fülön csípte, többet nem is engedi el -feleljen a sok elpusztított vadért, átvirrasztott éjszakákért, fáradtságért, de legfőképp a sérült gyerekért és Antiért.
Mikor kiért a kiszemelt helyre, óvatosan körbesétálta és kinézett magának egy távolabbi nyárfát, ami az egyik turján közepén nőtt. Ez eléggé távolinak tűnt, hogy egy ember ne vegye észre ha felmászik rá, de elég közeli, hogy pillanatokon belül ott teremjen a topolyáknál, ha szükséges.
Megkerülte a turjánt, kinézett magának két csapást ahol nyugodtan közlekedhet, ha úgy adódik, majd bement a nádba, felmászott a nyárfa szerteágazó koronájába és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy órákon keresztül kibírja nagyobb mozdulatok nélkül és várt.
A nap delelőre hágott, dolmányosok röpültek a közeli nyarasok irányába, pacsirta fújta nótáját valahol a magasban és a fű szinte pattogott a melegtől, de a levegő egyre fojtogatóbban ült a tájra. Még a nyárfák örökké susogó, rezgő levelei sem mozdultak és a nap mozgásán kívül semmi sem jelezte, hogy bizony az idő kereke megállíthatatlanul forog.
András körbekémlelt a távcsövével és mivel senkit vagy semmi érdekeset nem látott, hát elővette a táskájából a becsomagolt szendvicsét és a topolya egy vastagabb ágára átülve jóízűen elfogyasztotta. Utána újabb távcsövezés, de a táj ugyanazt a képét mutatta, mint az előbb.
Lassan leereszkedett a éjszaka, s az est hangulata újra magába kerítette a vadőrt. Élvezettel, a Teremtő munkáját csodálva, a hatalmas fával szinté egyé válva élte meg a nap halálát és az est feltámadását. Minden sejtje bizsergett, úgy érezte, ahogy az éjszaka rablói, zsiványai, hóhérai, vámszedői és lovagjai szinte egyszerre emelték fel a fejük, mikor a napkorong lebukott a láthatáron, s útra kelve engedelmeskedtek a természet akaratának és zsákmányt kerestek, ejtettek és fogyasztottak, vagy éppen őket falták fel, mert mindenkinek rendeltetése van ebben a világban. Távcsövében látta, ahogy egy fiatal róka pockok után szaglászik a turjánok közötti füves réten és majd leesett a fáról ijedtében, mikor egy kuvik hangtalanul mellé telepedett az ág végébe. Lassan feljött a hold is, ami nem volt ugyan telihold, de elegendő fényt küldött az éjszaka szolgálainak ahhoz, hogy könnyedén észrevegyenek mindent ami megmozdul előttük és még éppen elég volt ahhoz András távcsövével ellásson a közeli fákig. Figyelte is becsülettel, és talán emiatt nem vette észre, hogy mögötte bajt jóslóan gyülekeztek a sötét felhők. Aztán úgy éjfél körül, hatalmas villámlással és mennydörgéssel, váratlanul lecsapott a legnagyobb nyári vihar, ami csak emberemlékezet óta végigvert a vidéken.
A környező fák meghajoltak a vihar előtt, s a szél szinte vízszintesen vágta a táj képébe a jeget és a hatalmas cseppekben aláhulló esőt. A villámok szinte kettéhasították az eget és néha nappali világosságban tárult fel a pusztító ítéletidő. Bandi ahogy csak tudott lemászott a fáról és a nyárfától kicsit messzebb kerülve, bebújt egy vackorfa alá, ami a turján szélén próbált ellenállni a szélviharnak. Tudta, hogy a környéken csak az a topolyafa-csoport áll, ami kimagaslik a tájból, de mivel az ő fája nem versenyzett a tápanyagért egy testvérével sem és mert talán ő volt a környék legidősebb fája, hát magasabbra és erősebbre nőtt azoknál -a vadőr pedig nem akarta, hogy eltévedt villám Anti után küldje őt is. Átkozta a percet, mikor úgy döntött, hogy kijön és mint a szeretett vadjai, úgy ő is reszketve, megadva magát a sorsnak várta ítélete beteljesülését, melyet a hatalmas vihar hozott el a környéknek. Már nem is tudta mióta tarthat az orkán, mikor egyszer csak újra lecsapott a szél, és akkora villámlás rázta meg a tájat, mintha az ég pillérei abban a pillanatban rogytak volna össze a szélvihar súlya alatt.
„Most már tényleg itt a vég!” -gondolta a vadőr és alázattal megadta magát a világnak, s közben hangosan imádkozott. A földre kushadt és úgy szívta be az átázott föld, a hideg eső és a közelben lecsapott villám fémes illatát.
Aztán lassan csitulni kezdett az idő és Andrásba is fokozatosan visszatért az élet. De már más ember volt. Azt tudja ezt igazán, aki maga is átélt a szabadban egy ilyen vihart, de ilyenek nem sokan járják a világot. Feltápászkodott és mire újra összeszedte az erejét már az eső is kezdett elállni. A világ túlélte az éjszakát, pedig néha úgy tűnt, hogy darabjaira hullik, és szinte fél óra sem telt belé, életre kelt a vidék. Itt-ott madarak énekeltek bele a letisztult éjszakába, s a távolból egy vaddisznókonda hangjait hozta el a szellő, amint végigvágtattak a legelőn, és közben a túlélők teli tüdővel szívták be a friss levegőt. Éltek.
Aztán világosodni kezdett és mivel sok értelmét nem látta a további várakozásnak, hát András elindult ki a turjánból. Mikor kiért az embernyi nád takarásából megtorpant egy pillanatra. A vihar valószínű a tetejére állította a világot, aztán egy újabbat lökve rajta visszafordította az eredeti helyére, mert mindenhol kitépett fákat látott, a legelő tele volt szórva falevelekkel, gallyakkal, távolról idehordott zacskókkal, egy-egy madártetemmel és ahol előző nap még az öreg fekete nyárak csoportja állott, ott ma csak két megtépázott csonka fa hirdette gyászát, mert a többiek összezúzva, széttörve és megpörkölődve hevertek a földön. A vadőr nem akart hinni a szemének. Ekkora pusztítást ő még életében nem látott és el sem tudta képzelni, hogy a teremtő természet is képes akkora pusztítást végezni, mint amekkora sebeket az emberek bombái vágtak a közeli lőtéren a domboldalba. Igaz, olvasott róla, hogy egy-egy vulkánkitörés vagy hurrikán mekkora bajokat tud okozni, de egyszerű ember lévén, azt ismerte el valónak, amit a szemével látott.
Ahogy ott állt a nád szélén az elképedéstől levett kalappal, valami megfogta a tekintetét a faroncsok között. Valami nem odavalót vett észre. Azonnal balsejtelem uralkodott el rajta és szinte futva közelített a távolról kiszúrt valamihez -bár tudta, hogy ha sejtése igaz, akkor nem kell ennyire sietnie... odaért és alig bírt a benne kavargó érzésekkel. Próbált úrrá lenni testén, holott annak egy porcikája sem kívánta a látványt, de közben megnyugodott, mert sejtése bebizonyosodott és tudta, hogy többet nem kell féltenie a vadat és a bűnösre egyszerre zuhant rá elkövetett bűneinek súlya: az öreg Jóska -az elnök- feküdt a megcsúfolt fák darabjai között összezúzva, megégve.
És akkor összeállt fejében az elmúlt év minden képe: az öreg nem bírta elviselni, hogy valaki jobban teljesít vadőrként mint ő. A végén pedig már annyira lelkére vette a dolgot, hogy képes volt megsérteni a természetet, csak hogy bebizonyítsa, ő utána nem járta a feladatra megfelelő vadőr a határt -és ezért képes volt olyan tettekre, melyek egy idő múlva nem maradhattak büntetlenül.
A temetése olyan volt, ami egy vadásztársaság elnökéhez illik, de közben mindenki suttogott róla, hogy miket is csinált az öreg és mi közben érte a végzet. Mintha még az időjárás is haragudna rá, esős, nyálkás idő volt, amolyan igazi se embernek, se vadnak nem való, kora reggel. András megfogta a felesége kezét és felnézett a temető fölött károgó feketevarjakra. „Hát igen. Isten nem ver bottal.”
Aztán ahogy sétáltak hazafelé, kitisztult az ég is és az útszéli nyárfákról lehullottak az első levelek. Na, nem kopaszodtak le egyből, de az avatott szem már észrevehette, hogy bizony az Ősz lopakodik az útszéli árokban.
|
