Éljen a Balaton-parti Free Wi-Fi!
No, nesztek nektek, folytatás!
4.
Verkmannak nem sokat kellett várnia az őrnagyra, kb. egy jó negyed óra múlva meg is jelent, ahogyan megállt a kocsival a parkolónak kialakított murvával felszórt területen.
Körbenézett, aztán megállapította, hogy ez a kis Volkswagenből hadicélokra átalakított bádogdoboz tényleg elbújhat a rútságával, no meg a koszosságával a fényesre kisuvickolt Adlerek, Mercedesek mellett. A többi sofőr is csak bámulta, ahogyan „pofátlanul” beparkolt két 180-as Mercedes-Benz közé, de nem nagyon merték leszólni, tudja Isten, kinek a sofőrje ez a középkorú emberfia.
Jöttek is kifelé, szép sorjában a katonatisztek, sokuknak a hóna alatt akták lógtak, volt, aki éppen akkor csatolta fel az antant-szíját, no meg a jó öreg Luger P12-esét.
Korrekt kézfogások, némi halk beszélgetés még, aztán mindenki megkereste a saját kocsiját.
Verkman kinyitotta a jobb hátsó ajtót, az őrnagy belépett, majd lehuppant az ülésre. Az arcára valami érthetetlen, kérdésekkel teli ábrázat ült ki, de azonnal, és finoman szaglászni kezdett…
- Verkman! Minek van ilyen bődületesen erős füstölt kolbász szaga!?
- Őrnagy Úrnak jelentem, otthonról hoztam egy kis hazait, aztán abban a zsákban van a kolbász, szalonna, no meg a füstölt sonka, ami mellett ül. Bocsánatot kérek, ha kellemetlenséget okoztam ezzel az Őrnagy Úrnak! – szabadkozott Verkman.
- Dehogyis, hadd nézzem, valami frenetikusan jó az illata! - kiáltott fel Drinhaus.
Szétnyitotta a kenyeres zsákot, amibe Anna és Liszka belepakolta a füstölt árut, nyelt egy nagyot, aztán óvatosan visszakötötte a száját. Nagyon régen nem érzett már ilyen isteni, földöntúli illatokat…
Verkman látta az Őrnagy ábrázatán, hogy enne belőle szívesen egy falatkával.
- Őrnagy Úr, ha visszaérkezünk a szállásra, levágok mindből egy darabot, aztán csaphat egy jó vacsorát, ma este végre, nem kell azt a förtelmes konzerv húst ennie!
Drinhaus megpróbált erőt venni magán, erősen szabadkozott, hogy hát ő ilyet nem szokott csinálni, de egy-két magyarázkodó mondat után belátta, hogy Verkman átlát rajta, és szépen, elfogadta az „ajándékot”.
A Sperr-diffi szokás szerint reccsent egy nagyot, mikor Verkman gázt adott, aztán a hátsó kerekek még „megkövezték” a csodaszép fekete úrikocsikat, mintha csak azt mondták volna, le vagytok ti szarva, azt sem tudjátok, milyen az igazi élet, majd a parkolóból kikanyarodtak és elindultak a tiszti szállás felé.
- Verkman, ha beérünk Nagyatád központjába, keressük meg azt a fürdőt, hallottam, hogy itt van egy valamire való gyógyforrás, ahol meg lehetne mártózni, no meg nem ártana rendesen lemosakodni sem! – szólt oda Verkmannak, Drinhaus.
- Őrnagy Úr, az a víz olyan büdös, hogy aki abból iszik egy kortyot is, rögtön halottnak nyilvánítják, mert azt hiszik róla, hogy már 5 napja rohad! – szólt vissza Verkman.
- De ha nem veszi rossz néven, én tudok egy helyet, ahol a Rinyában lehet egy jót mártózni, aztán nekem meg van itt szappanom, most hoztam otthonról, frissen főzte az asszony.
Drinhaus nem állt ellen, gondolta, ez a helybéli, csak ismeri a környéket…
Verkman lekanyarodott Nagyatád után a köves útról, mentek a frissen learatott búzatáblák mellet egy darabig, aztán megállt, és mondta az őrnagynak, hogy innen már csak gyalogosan tudnak menni, mert a kocsi már ezt nem bírja ki.
Szinte száz lépést sem kellett gyalogolni, máris ott voltak a part mellett. Verkman leült a parton, várta, hogy az őrnagy elintézze, amit akart.
- No, Verkman, csak maga után!
- Őrnagy úr, én otthon kimosakodtam, én nem szeretnék bemenni!
- Nem képzeli, hogy én bemegyek, maga meg itt kint fogja tátani a száját, amíg én lubickolok!?
- Na, gyerünk, befelé a vízbe! Los, Los!!!
No, nem volt mit tenni, Verkmanunk, levetkőzött, aztán szép lassan belemászott a Rinyába. Azt sem tudja, mikor fürdött utoljára a folyóban, tán még kölyök volt.
Az őrnagy is levette az uniformist, a Lugert szépen berakta a szürke zubbonya alá, aztán ő is belépdelt a vízbe. Verkman már nyakig benne volt, hamar belemártózott, nem volt olyan hideg a víz, hogy sokáig kellett volna vacakolni. Nézte az őrnagyot, ahogyan a sáson keresztül beleereszkedik. Kicsit meglepődött, nem gondolta volna, hogy a galambszürke egyenruha alatt egy ilyen kidolgozott, izmos test lakozik. Az őrnagy bal mellén egy 15 – 20 centiméteres erős forradást látott. Nem tudta, hogy megkérdezze – e, hogy az mitől van, hamar el is felejtette a dolgot, mert Drinhaus megkérdezte, hogy hol hagyta a Mauserét.
- Jelentem, bent van a sásban, ráhúztam a csizmáimat, az egyiket a csőre, a másikat a tusra! – prüszkölte, mert a víz belement a szájába az úszás közben.
- Helyes, Verkman, helyes, reméltem is, hogy nem hagyta kint a kocsiban, mert különben anyaszült meztelenül futott volna ki érte! – nevetett az őrnagy, aztán lebukott a víz alá, és a víz alatt úszva csak a másik part szélén jött újra a felszínre.
Körülbelül egy fél órát lubickoltak, az őrnagy lemosta magáról a több hetes koszt, aztán kimásztak szárítkozni. Drinhaus ekkor vette észre Verkman jobb mellén a heget, amit még a Nagy Elsőben szerzett.
- Hát az ott micsoda!? – kérdezte.
- Meglőttek, Isonzónál, az első világháborúban, szerencsére túléltem, de a golyó bent van, nem merték a fronton bántani, mire aztán foglalkoztak volna vele, betokosodott. 19 éves voltam akkor, éppen, hogy felnőtt lettem, aztán már vitt is a Monarchia háborúzni. Az asszony otthon a 2 gyerekkel, a kis Hansival, no meg a csepp lányommal, Liszkával. Hála Istennek, itt vagyok és élek, és remélem, hogy majd amikor ezek a harcok is befejeződnek, ismét visszatérhetek a családomhoz! Képzelje, már unokám is van, a kis Jucika, ma volt a karjaimban is,nagyon kis csepp lányka, épphogy csak most múlt egy éves!
- Szóval, maga harcolt Isonzónál!?
- Ronda egy helyzet volt az, kérem, nagyon sokan ottmaradtak, és sokan belerokkantak… - mondta Verkman.
- Az ottani katonai szituációt, még mi is tanultuk a kadét iskolában! – válaszolt Drinhaus.
- Ha meg nem sértem, Őrnagy Úr, és Ön hol szerezte azt a gyönyörű sebhelyet? – mutatott Verkman a felettese bal mellére. Azért a kíváncsiság csak ott volt benne, no meg ha már az őrnagy kiszúrta a golyó által ütött heget, akkor már visszakérdez ő is.
- Á, Verkman, én nem szolgálhatok ilyen „kimagasló” magyarázattal, párbajban szereztem, - tudja, nőügy volt, első vérig ment a dolog, sajnos vesztettem… Régen volt már, de egy örök emlék marad…
- Hát, nőügyek, nálunk a faluban is voltak, főleg búcsúkor, akkor átjöttek a szomszéd falukból a legények, nem kellett sok, már csattogtak is a pofonok, aztán volt, akik előkapták a bicskát is, de a csendőrök hamar szétkaptak minket… Persze, aztán, amikor Csökölyön, Nagyatádon volt búcsú, mi mentünk át „emberkedni”! – mondta nevetve Verkman.
Drinhaus elővette a cigaretta tárcáját, kivett belőle egy szálat, megkínálta Verkmant is.
Szótlanul elpöfékelték a dohányt, aztán magukra kapták a ruhájukat, visszasétáltak a kocsihoz,beültek, és nekiindultak.
- Jézusom, Verkman, nincsen meg a kenyeres zsák! – kiáltott fel az őrnagy, amikor észrevette, hogy hiányzik mellőle a csomag.
- Megvan az Őrnagy Úr, csak én jól eldugtam, rajta ül, mert a hátsó ülés alá rejtettem! Ha nem dugtam volna el, már hűlt helye lenne csak, mert a rókák réges-régen elszaladtak volna vele!
- Álljon meg, meg akarom nézni!
Verkman, lefékezett, megállt… Bár csak ne tette volna… Drinhaus feltépte az ülést, megnyugodva látta, hogy a vacsorája rendben van, de kiszúrt egy nem odaillő palackot is… Verkman elfelejtette, hogy oda dugta az otthoni bort…
Az őrnagy előkapta az üveget, kinyitotta, majd beleszagolt és belekortyolt…
- Látom, hozott mást is!!!
Verkman megszégyenülten ült a kormány előtt, nem is mert hátrafordulni.
- Ne féljen, nem csinálok balhét, de a vacsorámhoz kérek belőle!!! Viszont, ha észreveszem, hogy piásan vezet, megfenyíttetem, megértette!!!
- Igenis Őrnagy Úr! – válaszolta Verkman, egy kicsit fellélegzett, bár dühös is volt, hogy Drinhaus megtalálta a dugi bort.
Szótlanul mentek tovább, már visszakanyarodtak a köves útra. Az őrnagy a tájat figyelte, aztán odaszólt a sofőrjéhez:
- Verkman, nem tud itt egy jó vadászt, akivel lehetne vadászni? Azt hallottam, hogy ez a környék nagyon gazdag vadban, szívesen lőnék itt valamit, Magyarországról még úgy sincsen trófeám, kiraknám otthon a kastély vadásztermében!
- Őrnagy Úr, ezek a birtokok, a mikei Schomsich Grófé, ő rendelkezik az itteni vadászatokkal, szívesen elviszem hozzá, ha fogadja. Ismerem személyesen is, hiszen ott lakik, abban a faluban, ahol én is! Van neki egy öreg, osztrák vadászmestere is, hát nem egy egyszerű ember, de vadászni azt tud!
- No, akkor holnap meglátogatjuk, rendben!? – kérdezte Drinhaus.
- Mehetünk, de akkor had ugorjak be megint a családomhoz!? – szintén kérdezte kicsit kihívóan Verkman.
- Az üzlet megköttetett, de csak, ha hozunk egy kis kolbászt is! – alkudozott az őrnagy.
- Rendben, a család megér egy pár szál kolbászt! – nevetett vissza Verkman.
Csak a kocsi zúgását lehetett hallani, mind a ketten már a holnapi „kalandra” gondoltak. A maga 65 Km/h-s sebességével a Kübelwagen „repesztett”, a lenyugvó Nap komótosan elérte a magasabb fák tetejét, és mintha huncutkodva, bújócskázva játszott volna még egy kicsit az őrnagy tányérsapkáján, hogy felhívja magára a figyelmet…
De Drinhausnak az esze már csak a holnapi találkozáson, no és a vacsoráján járt, mert az ülés alól megint megcsapta azaz isteni, nyálcsorgató, földöntúli illat, mit emberfia sosem felejthet el, ha egyszer az életben a Jó Isten megadja a lehetőséget, hogy egy füstölőbe beleszagoljon…
