Tisztelt Fórumtársak! Egy rövidebb írás, nem igazán tudom, milyen is lett valójában...
Szeptembertől szeptemberigValami pattant a szobában. Nem úgy, mikor eltörik valami, inkább olyan hang volt ez, mint mikor a bútorok lassan megroskadnak a rájuk nehezedő évek súlya alatt. Csend volt előtte is, de most, az apró zaj után ez szinte kézzelfogható volt. Nekifeszült a falaknak, hozzáütődött az ablakoknak, hogy aztán felkavarodjon az apró helyiségben, s úgy tűnjön, tőle kóvályog a cigaretta vékonyan szálló, szürke füstje is. Aztán megnyugodott, és odatelepedett Lóránt mellé, akinek arca nem látszódott a félhomályban, csak a néha izzó parázs világította meg olykor szemeit, melyekből hiányzott a csillogás. Ült a hálóban, s szinte érezte a rá nehezedő terhet. Agya üres volt, a gondolatok valahol messze jártak, a fáradtság, és a csend pedig, mint egy alattomos féreg, úgy rágta testének minden porcikáját. Lassan elfogyott a cigaretta. Undorral nézett a kezében vonagló maradékra, megvárta, amíg a vörösen izzó dohánylevelek kialszanak, aztán nagy lendülettel a padlóhoz vágta a csikket.
Felemelkedett az ágyról, csoszogó léptekkel az ajtóhoz ment, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A bejárón ott látszottak az autó kerekének nyomai, csak állt és bámulta őket. Tegnap este… úgy tűnt, mintha egy éve lett volna, vagy talán több is, nem pedig pár órája. Nem tudta felfogni, nem tudta megérteni a dolgot. Még látta feleségét maga előtt, ahogyan duzzogva összepakolja ruháit, a nagy bőröndöt a csomagtartóba vágja, majd csikorogva távozik. Szíve alatt pedig ott növekszik a gyermek… az áhított gyermek, akit Lóránt már annyira várt, tervezgette, mire fogja majd tanítgatni, szemei előtt ott lebegett az egész kibontakozó élet, ahogyan a gyermekből felnőtt válik, s most mindez semmivé foszlott.
Gyomra kínzón rándult össze, remegő kézzel kotort újra a cigaretta után. Ráncos dobozt húzott elő farzsebéből, sokadik próbálkozásra az öngyújtó is lángra lobbant. Mohón szívta be a füstöt, lassan fújta ki, miközben nekitámaszkodott a kerítésnek, hogy végigtekintsen a hajnalodó utcán. Még néhol pislákoltak a kitartó csillagok, a lámpák fényei is letántorogtak valahogyan a földre, de a keleti égbolton már halvány pír jelezte az új nap kezdetét. Valahol messze autó motorja morgott, s a szomszéd utcában vakkantott egy-egy kutya. Hétvége volt, álmodott a kisváros, vele együtt álmodtak lakói is, csak Lóránt lelkére nem tudott odaülni az édes megnyugvás.
Eltekintett válla fölött. Az erdő, mint egy sötét fal úgy tornyosult az utolsó házak mögött. Csendesek voltak az utcák, néha őzet, sőt egy-egy kóborló szarvastehenet is lehetett látni az ablakokból, ha figyelt az ember, és persze türelemmel volt. Lóránt sokszor ült kisszékén a kert végében, álmodozva, hogyan is lesz majd… megtudta.
Lába elé odahullott a gesztenyefa elsárgult levele, aztán messziről, mintha a föld alól jönne a zengő szózat, szarvasbika hangja szállt a levegőben. Ősz volt… szomorú, boldogtalan ősz.
*
A les lábait lassan körülfonta ölelő karjaival az est. A kukorica leveleinek zizegése elmúlt, a szél elült valahol, és a napsugár ferdén tűzött a tájra. Amott, az erdőszél mellett ökörnyál lebbent át az út felett, a törten zöldellő lombok előtt hullámzó fehér fonál még sokáig látszott a távolban. A magasban vadludak szálltak pihenőhelyük felé, ritkán szóló hangjuk szétterült a föld felett, aztán elhalt az erdő fái között.
Alvás… boldog nem tudás állapota, édes pihenés, meghatározhatatlan állapot valahol lét és nemlét között. Milyen jólesik egy fáradt nap, vagy egy átvirrasztott éjszaka után ölelésébe hanyatlani, és csak szuszogni, szinte megszűnni létezni.
Lóránt is így érezte. Az ügyelet leadása után ő sem tudta, hogy miért, gépiesen nyúlt a hátizsák és a felszerelés után. Félóra múlva már a beírókönyv előtt gondolkodott: valójában miért is jött ki? A kimerültség átjárta testét, de aztán úgy döntött mégis beírja magát a hatos körzetbe, cserkelget a lesek között, aztán felül az egyikre, és megvárja a naplementét. Végéhez közelített a bőgés, a vendégek már eltávoztak, s neki volt egy bikája, azt szerette volna meglőni, de nem ma. Ez az este csak a nézelődésé, a tájékozódásé. Végül elmaradt a cserkelés, a hosszú ügyelettől kifáradva kapaszkodott fel az első útjába akadó lesre, a nézelődés egyre felületesebb lett, észre sem vette, amikor nehezen nyíló pillái lecsukódtak, azt pedig már végképp nem hallotta, hogy félig nyitott szájából halkan tör elő a finom horkolás. Pedig élte életét az erdő. Egy róka sompolygott végig az erdő szélén, aztán végigvonult a kukoricaföld szélén, magasra tartott fejjel figyelt, majd beugrott a zörgősre száradt növények közé. Őzbak is kiváltott a tarlóra, ott csipegette a kései finom falatokat a lestől nem is messzire, nem zavarta a halk zaj, amit Lóránt keltett. Sokáig evett a bak, egészen addig, amíg a lankás dombtetőn meg nem jelent három szarvastehén. Az őz felkapta fejét, neszezett egy ideig, végül kíváncsian elindult a tehenek felé. Lassan lépdelt, de megtorpant: nagy recsegéssel megérkezett a tehenek ura is. A bak ezt nem várta meg. Egy kecses ugrással eltűnt a gazosban.
A bika a tehenek közé rohant, és úgy tűnt, a hölgyek falként fogják meg felbőszült urukat. Ott kavargott a három dáma s a bika együttese a porondon, mintha valamilyen ősi keringőt jártak volna a kukoricaföld szélénél. Sokáig járták. A bika száját nem hagyta el bőgés, riválisa nem volt a környéken, nyugodtan volt, csak a tehenek incselkedtek vele.
Félóráig is elkergetőztek az alkonyba hajló tarlón, amikor nem is messziről kereső bika bőgése hallatszódott. A háremúr megmerevedett. Visszaválaszolt a vetélytársnak, de sietve összegyűjtötte teheneit, és szorította, terelte őket a kukoricás rejteke felé.
Lóránt felriadt a harsány hangra. Hirtelen csak a négy nagy testet látta maga előtt, de amikor szeme elé emelte a keresőt, megdobbant a szíve: ez az ő bikája! Fején ott magasodott a csodálatosan szép selejt agancs, teljesen különböző két szárával, szemei szinte szívták a pillanatot, ahogyan a kívánatos csontok a kukorica felett imbolyogtak. Aztán a dombhát körül eltűntek előle. Még sokáig bámult arra a pontra, ahol a nagyúr eltűnt udvarhölgyeivel. Arra eszmélt fel, hogy a kényelmetlen alvás után elzsibbadt karja úgy lóg, mint egy darab fa. Eddig észre sem vette… mozgatni próbálta, kis idő után segített is, de még jó darabig dörzsölgette, amíg használni tudta. Elkedvtelenítette az eset. Duzzogva pakolta össze holmiját, indította be a terepjárót, zötykölődött a bicskanyitogató utakon az aszfaltútig. Amikor hazaért, csak ledobálta magáról a ruhát, a fegyvert elzárta, s halk sóhajtással buggyant a kád forró vizébe. Zavarta a csend, ami körbevette. Hónapok óta egyre jobban terhes lett neki a magány.
Egy évet fordult azóta az idő kereke, mióta felesége elhagyta. Hiányzott valaki… nagyon hiányzott.
November lett. Hideg északi szelek fütyültek az utcán, sárga, elszáradt leveleket kaptak fel rövid időre, megforgatták, odavágták az ablakhoz, aztán puhán, mintha az előző vadságra nem emlékeztek volna, odaejtették őket a járdára. Lóránt a szél rohamaira éppen csak felkapta fejét. Jólesett a meleg szobából hallgatni a kellemetlen dallamot, erőtlennek tűnt bentről a szél odakinti duhajkodása.
A monitor vibrálása már kezdett kellemetlenné válni. Nehezen határozta el magát arra, hogy megpróbálkozik az internetes társkereséssel, de most belefogott. Két órája vajúdott az egyszerű folyamattal, nem mintha a hozzáértés hiánya fogta volna vissza. Önmagával viaskodott. Végül győzött magával szemben. Egy kattintás, s percek múlva már saját adatlapjával szemezett.
Teltek a napok, mintha nem történt volna semmi. A munkába vetette magát, s elhatározta, hogy egy hónapig felé sem néz a társkeresőnek. Persze, sokszor gondolatai közé úszott az oldal, ám a munka hullámai újra és újra átcsaptak az ábrándok felett, s nem engedték azokat magasra törni.
Eltelt a hónap, s Lóránt enyhe bizsergéssel jelentkezett be egy kávé mellett a fiókjába. Nem sok levél várta. Érdektelenül olvasgatta őket, nem fogta meg a levél tartalma, a fényképekről pedig olyan nők mosolyogtak rá, akik egyáltalán nem dobogtatták meg a szívét. Végül az utolsó levelek közül az egyik felkeltette figyelmét. Rövid volt, nem terjengős, mint amilyeneket előtte olvasott, s a hölgy szemében is volt valamilyen ősi titokzatosság, ami első pillantásra megérintette. Sokáig nézte a képet, mire a válasz gombra kattintott…
Vasárnap délután kínos sietséggel igyekezett a cukrászda felé. Váratlanul behívták egyik betegéhez, s a megbeszélt randevúról már régen elkésett, mikor kiléphetett végre a kórház ajtaján. Csak reménykedni tudott, hogy a nő megvárja, így ismeretlenül is. Mikor odaért a vendéglátóhely bejáratához kifújta magát egy kissé a nagy rohanás után, csak utána lépett be a helyiségbe, hogy körbenézzen.
És ott volt. Lóránt szíve megdobbant, mikor az asztalhoz lépett, innentől kezdve pedig összefolyt a délután, egymásra estek az órák, észre sem vette, hogy már este van. Jót beszélgettek, sétáltak is egy nagyot, mikor pedig Lóránt hazaért úgy érezte, Angélában van valami, ami megérintette.
Mégis, ahogy teltek a napok, a hónapok egymás után, Lóránt úgy érezte, megrekedt a dolog. Volt Angélában egy enyhe távolságtartás, nem engedte magához egészen közel, valamilyen ellentét feszült közöttük kimondatlanul. Ettől eltekintve nagyon jól megértették egymást, Lóránt mégsem tudott rájönni, mi lehet az, ami miatt Angéla nem tud felengedni.
Egy este barátjával üldögéltek egy pohár sör mellett, amikor Lóránt felemlítette a dolgot, ami lelkét nyomja. Barátja nézte egy ideig Lóránt arcát, aztán belekortyolt a sörbe.
- Vidd el vadászni. – mondta, miközben a poharat igazgatta az alátéten.
- Tessék? – kérdezett vissza Lóránt. – Szerinted ez segítene?
- Igen. – bólintott Kornél. – Te mondtad, hogy a durva férje elől menekült el, azért vált el tőle, mert nem bírta elviselni őt. Lehet, hogy benned is valamilyen rejtett dologtól fél. Amikor pedig megtudta, hogy vadászol, akkor távolodott el kissé tőled, nem?
Lóránt helyeselt is, nem is.
- Lehet, hogy mondasz valamit. Ha belegondolok, tényleg akkor kezdett el furcsán viselkedni, amikor meglátta a lakás falán függő trófeákat.
- Na, látod. Ettől fél. Hogy talán te is olyan leszel majd, mint a volt férje. Sokan gondolnak valótlan dolgokat a vadászokról… kutyaharapást szőrével. Mutasd meg neki, hogy másról szól ez, mint az öldöklésről.
Lóránt nem szólt semmit, csak némán megrázta barátja kezét.
Egy szeptemberi nap délutánján Lóránt ott állt Angéla ajtaja előtt. Remegő gyomorral nyomta meg a csengő gombját, hiszen egy szóval sem említette a nőnek, mire készül. Amikor nyílt az ajtó, csak ennyit tudott kinyögni zavarában.
- Szervusz… eljössz velem… vadászni? – s pirulva gyűrögette a kalapját, miközben a nő arcát fürkészte, érzelmek után kutatva.
Angéla meglepődött. Még soha nem látta Lórántot így, ebben a zöld ruhában teljesen más volt, ahogy pedig piruló arccal állott a küszöbön, egészen gyermeknek látszódott. Fejében egymást kergették a gondolatok, mit is válaszoljon.
- Igen. – szólt pár perc múlva, s örömmel látta, hogy Lóránt mennyire megkönnyebbül a választól.
Mikor a beírókönyv előtt álltak, Angéla kezdte megbánni, hogy igent mondott. Mégis, ahogyan Lóránt örömtől ragyogó arcát látta, elfojtotta magában ezt a gondolatot. Kíváncsian érdeklődött mindenről, ami eszébe jutott, de valahol mélyen viszolygott attól, hogy talán ma végig kell néznie egy állat halálát.
- Körbesétálunk a körzetben, ahová beírtam magam, azután leülünk egy jó helyen, és várunk. Errefelé állt be egy jó bika a teheneivel. – fordult Angéla felé Lóránt, aztán csendesen magyarázni kezdte neki, mi is az a beállás, mikor a nő megkérdezte tőle.
Elindultak. Angéla nem győzött betelni az őszi táj látványával, s érdeklődve hallgatta a néha-néha hallható bőgéseket. Több bikát is láttak, meglapulva figyelték őket, Angéla csukott szemmel várta a nagy dörrenést, ami mindig elmaradt.
- Ez nem az a bika – suttogta mindig Lóránt, miközben vártak, hogy a szarvas eltűnjön. – Kereső bikák. – magyarázta tovább Angélának az őszi erdő lovagi tornájának rendjét.
Lóránt nem ismerte pontosan a Nagyúr bőgőhelyét. A bőgés legelején látta ezen a környéken, de mire lőni tudott volna, a bika eltűnt a fák között. Azóta nem látta, nem hallotta. Csak remélni tudta, hogy nem kóborolt tovább, hanem teheneket találva magának, megállapodott.
Sokáig cserkeltek kettesben Angélával, amikor messziről harsány bőgés hangjait hozta feléjük a szél. Arrafelé igyekeztek. Lóránt ugyan nem hallotta az öreg bika hangját, de remélte, hogy a többi bika az öreg harcos háreme körül ólálkodik.
Sűrű nádas, pocsolyás terület körül hangoskodtak a szarvasok. Két gyerekbika törte a nádat, néha lehetett őket látni, amint előtűntek, aztán újra visszalábaltak a sűrűbb részek felé, de az ő fiatalos hangjuk közé nem vegyült más hang.
- A nagy bika benn van a sűrű nádban – lehelte Lóránt a mellette figyelő Angélának – a fiatalok azért nem mernek beljebb menni.
A következő negyedórában nem hallatszott más, csak a száraz nád ropogása, és a fiatal bikák nyekergéshez hasonlító bőgése. Lóránt izgatottan markolta a fegyvert, s Angélára pillantott, aki ott guggolt mellette, kíváncsian pislogva a nádas felé.
Aztán az egyik kamasz talán túlságosan közel került az öreg bika teheneihez, mert mordult egyet a háremúr, s a vadász szíve szaporábban kezdett verni. Ez Ő! De hiába távcsövezett a hajlongó száraz növények felé, az öregnek még szőrét sem látta, csak a forgolódó két trónkövetelő tört előttük úgy százméternyire. El-eltűntek, mint az imbolygó szellemek, de egyiknek sem volt bátorsága, hogy a Nagyúrral kikezdjen.
Talán egy óra is eltelt mióta ott guggoltak a ferdén nőtt fűzfa gyökere mellett. Angéla leült, nem bírta már tartani magát elmacskásodott lábain, de Lóránt nem érzett most semmit, csak tátott szájjal figyelt. Közelebb menni nem lehetett a bikához, a tehenek felfigyeltek volna rá, bőgőkürt sem volt nála. Várt hát.
Éppen Angélával suttogtak az események várható alakulásáról, amikor egy pillanatra abbamaradt az addig folyamatos törés. A következő pillanatban tompa puffanás hallatszott, s törve-bőgve megjelent a nádas szélén az öreg bika, maga előtt kergetve az egyik mellékbikáját. Megelégelte a zaklatást…
Lóránt felemelte a puskát, nekitámasztotta a fa törzsének, s várta, hogy a bika keresztbe forduljon. De a bika csak állt és nézett a megfutamított után. Aztán agancsával vágni kezdte a sarat, s belehanyatlott. Áron szeme előtt bepárásodott a céltávcső. Várni kell tovább… ekkor megjelent egy tehén kíváncsiskodó feje a nádban, majd lassan a bika mellé lépdelt. A bika felemelte fejét, szaglálódni kezdett, majd lassan felállt, s ahogy a tehén elugrott előle, utána lépdelt.
A szálkereszt a következő pillanatban már a vállán volt. Lóránt kifújta a levegőt, majd lassan rágörbítette ujját az elsütőbillentyűre. A bika nagyot ugrott, és három lábon sántikálva eltűnt a nádban. Nem sokáig törte azt, egyre ritkábban hallatszódott menekülésének zaja, nyilván elhagyta ereje, aztán hangos loccsanással összezuhant.
Lórántból hatalmas sóhajtás szakadt fel. Angélára pillantott, aki lehajtotta fejét, s kezét sátorként emelte szemei elé.
- Gyere, nézzük meg – nyújtotta jobbját a nő felé Lóránt, de az eltessékelte magától a férfi kezét.
- Menj csak egyedül, nem szeretném látni. – suttogta a nő.
Lóránt nem tudta mitévő legyen. Megbánta már, hogy magával hozta Angélát. Mégis el kellett indulnia, kíváncsi volt a Nagyúrra.
A nádas széléről még visszatekintett a fának támaszkodó nőre, azután eltűnt.
Angéla fejében kavarogtak a gondolatok. Átkozta magát, hogy eljött, keserűen gondolt arra, hogy akit szeret, épp most oltotta ki egy érző lény életét, amikor kürt hangját hallotta. Arról jött, amerre Lóránt távozott.
Kíváncsian állt fel, s indult a hang felé. A nád sűrű volt, és a talaj nedves, néhol tocsogós, de azért csak ment, nem törődött vele, hogy cipője beázik. Nem sokáig haladt, amikor ritkulni kezdett a nád.
Egy kisebb bokros területen ott feküdt az öreg bika, szájában a frissen serkedő fű egy kisebb csomójával, oldalán az egyik bokor ága takarta el a golyó ütötte lyukat. Mellette pedig ott állt Lóránt, és kürtölt. Kürtölt a Nagyúr tiszteletére, akit sikerült elejtenie.
Angélát megérintette a látvány. Egyszerre elfelejtett mindent, amit korábban gondolt, csak Lórántot látta maga előtt, ahogyan a kis vadászkürttel valami ősi zenére emlékeztető dallamot fújt; mintha egy ősi vallás követője lett volna, aki így engeszteli ki az elejtett állat lelkét.
Odalépett a férfi mellé, és átkarolta. Lóránt ránézett, és Angéla látta, hogy a férfi szemében könny csillog. Nem szólt semmit, csak megsimogatta a vadász arcát.
Azután arra eszméltek mindketten, hogy a félhomályba burkolózó vadászház udvarán állnak, amit a bika mellett égő két máglya fénye világít csak meg sejtelmesen, s egymásba karolva nézik, ahogy a lángok játéka megfesti az öreg harcos agancsát. Egyikük sem szólt semmit, csak nézték a tüzet, később már csak a hunyó parázs zsarátnokát.
- Bejössz? - kérdezte Lóránt, mikor egészen kialudt minden fény.
- Maradok még egy kicsit, – válaszolta Angéla – de te menj csak.
- Jó. De vedd fel a kabátomat, még megfázol. – mondta a vadász, s a nő vállára terítette a kopott ruhadarabot.
Angéla sokáig állt az udvaron. Odalépett a bika mellé, megsimogatta az agancsot, majd leült mellé, és nézett az égre. Elgondolkodott. Minden, amit korábban hallott, magában Lórántról valahol egészen mélyen hitt, most semmivé foszlott, s egy teljesen új érzésnek adta át magát, az igazi szerelemnek.
Hűvös szél indult valahonnan a tavak felől. Fázósan bújt bele a kabátba, gallérját arca köré vonta, s mélyet szippantott belőle. Enyhe parfümillat, erdőillat, s a férfi illata csapta meg, egyáltalán nem kellemetlenül. A szél erősödött.
Angéla felállt, benyitott a szobába, ahonnan lámpa erőtlen fénye hatolt az udvarra, később már az sem.
Odafönn sejtelmesen sütött az Hold, s úgy tetszett mintha mosolyogna. Messziről szarvasbika bőgött az éjszakában.
Szerelem odakünn... szerelem odabenn...
