Köszönöm nektek!
Szikra
- Ez is késik… - pillantott az égre fortyogva Lóránt. A megbeszélt időpont óta már eltelt csaknem háromnegyed óra, de a bemondott színű autó, csak nem akart felbukkanni. Egyre szaladóbb szívveréssel bámult át a poros szélvédőn. Gyűlölte az egészet, mindinkább, teljes szívéből. Lassan és alattomosan közelített az este, ha most megkésnek az indulással, odakint már a szürkület fog elnyújtózkodni mindenhol, és a bírálathoz nem lesz elég fény. Utána pedig ki tudja, mennyi idő lesz, mire találnak a gusztusnak megfelelő agancsot? Idegesen dobolt a műszerfalon jobb kezével, állát a kormányra támasztotta és hunyorgó pillákkal hallgatta az esti kívánságműsor szószátyár bemondóját. Az unásig ismételt dalokra fel sem figyelt. Ott kopogtattak valahol a dobhártyáján, bebocsájtást kérve, ám kívül rekedtek… a férfi máshol járt.
Otthon volt... halkan súrlódott a fém a fémen, amikor félrehúzta a függönyt. A feljárón mintha látta volna még a kedves kisautót, az árnyékban feltűnő karcsú testet, ahogyan a kulccsal babrál, mint mindig szokott. Ahogy felvillan az udvari lámpa sárgás, gyenge fénye és az imbolygó árnyék elindul az ajtó felé. Három éve. Ezt látta utoljára… agyába égett a kép, az utolsó esti találkozás emléke. Az utolsó csók, az utolsó vacsora. A mosogatás szobába szűrődő zörejei. A vízcsobogás közé vágódó koppanás éles hangja… a villogó kék-piros fények, a piros kabátos, arctalan alakok, a több mint egy órás, egyre inkább reménytelen küzdelem. Az utána következő nyúlós lassúsággal múló, kiüresedett éjszaka…
Gyomra kínzón rándult össze. Remegő kézzel kotort cigaretta után. Szétnyomódott dobozt rángatott elő farzsebéből, sokadik próbálkozásra az öngyújtó is lángra lobbant. Bal keze megpihent a kormányon, jobbjával beletúrt hajába. Nagyot sóhajtott, a benne munkáló feszültségtől lába ütemesen dobolt a padlón, és összehúzottt szemmel figyelte a kanyart, amerről a vendégnek érkeznie kellene… mert jön! A gondolatra becsukta szemeit, mélyet sóhajtott…
Egészen üzekedésig megúszta. Addig csak a tagok vadásztak. Őket ismerte, ha menni kellett, hát néhány tétova mondattal, kényszeredett vigyorral megúszta.
Hanem őznászra ismét ki kellett rukkolni, mint régen. Pedig az utolsó pillanatig bízott benne, hogy a határok zárva maradnak, de nem... hárman érkeztek. Egy nagyhasú tohonya pénzeszsák, aki még a kocsiból sem akart kiszállni, nem is lőtt semmit, nem akart vele lövetni. Elment mérgesen… Utána jött a vékony, mitugrász, az legalább értett valamennyire a vadászathoz, de úgy beszélt vele, mint egy zupás őrmester, parancsolgatott. Ám mindegy volt neki, mekkora a bak. Meg is lőtte a nagy bakot, nincs vele gond tovább, nem kell félni, megugrasztja e valaki, éjszakai lámpás zsiványok oldalba nem durrantják. Már várja a postát. Meg az öregúr. Vele nem volt sok gond. Kettőt sem szólt, rá is vitte a Tőzeges vén, visszarakott bakjára, este elhibázta, reggel sípra beugrott, akkor meglőtte. Ínyig visszakopott fogú matuzsálem. Örült az öreg, ő meg feszengve vigyorgott, parolázott, majd búcsúzott a vadászháznál. Kifőzés, bírálat… majd újra a nyugalom. A sötét szoba, ahol alig látott még nappal is, az egyiket a másik után követő cigaretták, az esti sörök és fröccsök… belefáradt. Nem akarta. Legalábbis nem úgy, mint régen. Elveszett valahol az erdő romantikája… megutált mindent. Vadat, embert egyaránt…
Autó fékezett mellette. Fiatal, szemüveges, felnyírt hajú fiatalember hajolt ki az ablakon.
- Jó estét! Ön a hivatásos vadász? – szólt át.
- Stét… - morogta Lóránt. – Én hát... maga jött bikára vadászni?
Amaz bólintott.
- Jöjjön utánam. – vakkantott a vadőr. – Egyszerűbb, mint magyarázni.
Indított, aztán gépiesen tekerve a kormányt, megindult az úton. A bolt mellett balra, a kocsmánál megint. Alig észrevehető kézmozdulattal intett az ismerős poharazóknak, kalapját mélyen a szemébe húzta. Aztán végig a csatornaparton, lépésben át a rozoga hídon. Keresztül a murvás úton, majd jobbra azon a bicskanyitogatóan rossz, rövid szakaszon. Onnantól végig újra a csatorna partján, be a házhoz… elfordította a kulcsot, kiszállt. Nekidőlt az autó oldalának, és karba tett kézzel várta a fiatalembert. Ugrálva közeledtek a terepjáró fényei a tompult fényű tájon.
A hadaró bemutatkozást nem is értette. Valamilyen Péter… ez elég is lesz. Ha értette volna, akkor is elfelejti. Nyúlánk, magas, szemüveges fiatalember állt vele szemben, kipirult arccal. Izzadó tenyere összemaszatolta tenyerét, amikor kezet fogtak.
Péter gyűrött csomagot kotort elő a hátsó ülésről.
- Elnézést a késésért, de nem találtam megfelelő bort, amit én is meginnék. Egy kis válogatás… - nyújtotta át a tasakot. – Későn jutott eszembe, fogyassza egészséggel!
Lóránt megütközött. Régóta az első ember, aki partnerként kezeli. Eszébe jutottak a fennhéjázó, pökhendi tagok, a lekezelő vendégek, a tivornyák utáni hajnali mosogatások, amikor a zsíros edények koccanva, locsogva úsztak tovább előle a dézsában, akaratlanul is eszébe juttatva azt a borzasztó novemberi éjszakát
- Köszönöm… - motyogta. – Tegeződjünk. – csúszott ki a száján. – Pakolj át gyorsan és induljunk, mert alig maradt fél óránk, hogy körülnézzünk.
Peti valószínűtlen gyorsasággal rámolta át holmiját, és pattant az anyósülésre. Két perc múlva már kifelé zötykölődtek. A férfi nagyokat szippantott a dohányfüstös vadászkocsi-illatból. Érdeklődve nézett körbe.
A hűvösödő estére párakabátot gombolt a mellettük kanyargó csatorna, és messziről mintha bikabőgést sodort volna feléjük a szél. Péter megborzongott.
- Gyönyörű esténk van! – fordult Lóránt felé.
- Az. – bólintott kedvetlenül Lóránt, aki éppen azon gondolkodott, merre induljanak. Messzire menni nem volt kedve, nem is lett volna célszerű. Az erdőben már félhomály terpeszkedik ilyenkor. Merre? Nagyot zökkent a kerék, majdnem a válla is megrándult, elnézett Péter irányába. Eszébe jutott az a hosszú nyiladék, ami a régi községi kaszálóról indul, mélyen be az erdőbe. Van is ott a sarkon egy rossz les, hátha… az ördög nem alszik. Jobb bőgés ugyan a terület túlsó sarkán van, az egyik tag látott is ott egy szemrevaló bikát még a hónap elején…
- Mekkora bikát is szeretnél lőni? – kérdezte.
- Legfeljebb hat kilósat. – motyogta Péter. – De tényleg, legfeljebb hatkilósat! Mióta dolgozni kezdtem, erre az estére spóroltam az összes félrerakható pénzem, nem szeretnék anyagi csődbe kerülni, de azért vadásznék egy jót, ha tudunk. Ha nem jön semmi, az sem baj, már ezért a kis kocsikázásért is hálás vagyok. – mosolygott.
Lóránt arcára erőltetett egy vigyort.
A leshez rövid séta következett. Elöl ment Lóránt, lába nyomán ledőlt a fű, száraz szálaival egyenes utat mutatva a vadőr mögött a szószékig vezető úton. Felcihelődtek. Péter izgatottan forgolódva távcsövezett körbe.
- Merről várható a rudli? – kérdezte feszült suttogással.
Lóránt hatalmas nyugalommal intett körbe.
- Itt? Bárhonnan… - lehelte, aztán újra rágyújtott egy cigarettára. A kékesszürke füst nyílegyenesen spirálozott a magasba. A férfi elégedetten dőlt hátra. – A szelünk jó. – susogta, és összehúzott szemmel figyelte, ahogyan Péter egy percig nem ül nyugodtan. Ziháló szuszogása, kipirult arca, kapkodó mozdulatai mind-mind a benne szunnyadó izgalmat sugározták, azt, amit régen Lóránt is érzett, és nagyon kevés vadásztársán látta manapság. Most meg csak ül, és unottan várja a szürkületet, hogy hazamehessen a söre mellé. Mélyet szívott a cigarettából.
- Mi az ott? – kérdezte hirtelen Péter, és elnézett a messzelátó felett. Állával bökött a jelzett irányba. Lóránt feltápászkodott, jobbra-balra nézett, magasra tartva az ujjai között égő dohányt. A vékony kabát alatt rejtőzött a gukker. Hanyagul emelte maga elé. Kicsit tétovázott, mire megtalálta, mire gondol vadásztársa.
- Sakál! – válaszolt azonnal, mikor a kerek látómezőben feltűnt a fűszálak között leselkedő tömzsi fej.
Péter a puska után nyúlt, és miközben emelte, megkérdezte.
- Meglőhetem?
- Úgy tudtam, régóta bikára spórolsz. - válaszolt a másik. - Felőlem meg, de akkor a mai, rövid estének is vége.
Péter sóhajtott egyet, és halkan visszatette a golyóst a sarokba. A sakál szemét nem kerülte el a mocorgás, eltűnt a magas fűben.
Kacsák süvítettek át felettük az égen. Lóránt nyakát kitekerve bámult utánuk. A kis csapat gyorsan alábukott a fák mögött, ahol a csatorna húzódott. Halk loccsanással értek vizet. Mellettük, a kinyúló fák mögött őzbak riasztott. Az álomra készülődő erdő neszei közé hirtelen messziről jövő roppanás hangja csattant. Aztán kisvártatva még egy. Péter kérdőn nézett a mellett ülőre.
- Tedd fel a puskát. Szarvasok lesznek, konda nem jön ilyen csendben, ez nem magányosan járó vad… - motyogta Lóránt és felemelte a távcsövet. A cigaretta maradékát eldörzsölte a korláton, majd két könyökét a deszkára támasztva figyelte a szürkülő nyiladékot. Szabad szemmel már nem voltak kivehetőek az alakok, pár perc még, és a kereső sem fog segíteni a bírálatban.
Péter nagyokat szuszogva markolta a puskát. Vékony, nyekergő bőgés előttük. Mintha távolodóban lenne a rudli, gondolta Lóránt, miközben feszült figyelemmel próbálta elkapni tekintetével a szabad területen mozduló vadat.
- Látsz valamit? - kérdezte Péter vacogó fogakkal, mert bár nem volt hideg, egész testében reszketett az izgalomtól.
- Semmit. Talán táv... - harapta el a mondatot a vadőr, amikor meglátta a nyiladékra kiálló ünőt és a tehenet. - Ott vannak a szarvasok! Két tarvad. - hadarta.
Péter belenézett a céltávcsőbe. Alaktalan homály fogadta, a nagy szuszogástól bepárásodott a lencse, kapkodó mozdulataival csak elkente rajtuk a porral keveredett lecsapódott leheletet. Sietve túrt zsebébe a szemüvegtörlő kendő után, de nem találta. Némi aprópénz, papír zsebkendő, kulcskarika, toll hullott a padlóra.
- Csendben, te! - sziszegte a vadőr, ám úgy látszik a szarvasokat különösképpen nem zavarta a hirtelen jött zaj. Nyugodtan vonultak a túloldal felé.
- Egy, kettő, há… ott a bika! - bukott ki Lórántból az izgalom. - Ott van!
Péter kétségbeesetten küzdött a lencsékkel. A kendőt a padlóra dobta, sűrűn pislogva igyekezett tájékozódni a céltávcső imbolygó képében. Elöl a három kisebb, mögöttük a nagyobb, az lesz a bika, gondolta, aztán arra gondolt, hogy ekkora izgalommal, ilyen remegéssel lőni sem fog tudni.
- Jó bika! Bal szárán lapátos, a jobbon hármas korona, nincsen jégága. Rövid, de vastag.
Péter egy pillanatig még nézte a szürkületben vonuló rudlit. Próbálta odaképzelni a Lóránt által mondottakat a bika fejére, látta ugyan a bika fején ékeskedő agancsot, de azt, hogy milyen, már nem tudta volna megmondani. Odapillantott a keresővel. Abban valamivel többet látott. Öreg, tömzsi szarvas ballagott a tehenek után, aztán megállt, és belenyekergett a készülő éjszakába. Valószínűtlenül erőtlen, elcsukló hangja volt.
- Mekkora? - kérdezte hirtelen Péter.
Lóránt vacillált kissé. Mondja, hogy hat kiló? Nem annyi… Hat és fél inkább, de az is lehet, hogy közelebb a héthez. Ha más ült volna mellette, rávágja, hogy hat, aztán kifőzi, és az elszámolás már nem az ő gondja, több lett, majd megoldják. Hanem, ennek a fiatalembernek nem tudott hazudni. Volt benne valami a régi önmagából, ami meghalt a feleségével együtt, de most talán a lelkében szunnyadó hamu alatt életre kapott.
- Hat és fél, inkább hét. Nagyobb, mint amekkorát terveztél.
Péter ránézett a mellette kuporgó alakra. Aztán újra megkereste a bikát. Fejében cikáztak a gondolatok, a vadászvizsga pillanatai, az első golyós, az első őzbak, disznó emlékei, a régi-régi álmok, milyen lesz majd, ha ő is egyszer bikát lőhet… eljött a pillanat. Tisztán érezte.
A szarvas nem mozdult. A távolodó tehenek közül kettő már el is tűnt a bokrok között, de az agancsos csak nézett utánuk. A bajor tüske odatáncolt a lapocka mögé, és a dörrenés összetörte az este nyugalmát. A háremúr meglódult, de futása imbolygó volt. Hatalmas töréssel ért be a bokrok közé, majd még hatalmasabb reccsenéssel zuhant össze. Mélységes csend borult a tájra. Csak a két vadász szuszogását lehetett hallani.
- Meglesz… - nyugtatta Pétert a vadőr.
A vendég csak törölgette arcát és homlokát. Kibukott belőle az elmúlt alig fél óra összes izgalma. A remegés visszatért, és miután elmorzsolt szeme sarkában egy könnycseppet, alig tudott lemászni a lesről.
A bikáig megtett lépések élete egyik leghosszabb útját jelentették. A rálövés helyén látott elugrás, az ujjak között szétmorzsolt tüdődarab, a csapa mellett kétoldalt kifújt vérnyom, mind-mind mélyen bevésődött emlékei közé.
Az alacsonyan nőtt bokrok és a magasra verődött fű között ott pihent a basa. Sötét agancsszárain szürkére száradt sár tapadt, lábai maga alá kapva, feje oldalra billenve.
Péter nem szólt semmit, csak megölelte Lórántot. Az megveregette a vendég hátát, és amíg a férfi leült, hogy az agancsot tapogatva hallgassa az éjszakát, elbotorkált töretet keresni.
Sokáig kotorászott a túloldali fák között, mire egy igazán egészséges levelekkel bíró tölgyágacskát talált, majd kettétörte. Hosszan állt ott a fák alatt. Ha valaki kérdezte volna, mit csinál, azt válaszolja, avatóbotot keres.
Valójában újból máshol járt. Ismét feltűnt előtte az az éjszaka, az értelmetlen veszteség, az életéből elvesztegetett három év, amit nem lehet visszahozni. A régi önmaga, aki még boldog volt. Merev tekintettel bámulta az előtte hajladozó vékony gallyat.
Levágta, majd lassan visszaindult a bika és a vendég felé.
Közben arra gondolt, hogy három éve először ma nem fogja kinyitni a hűtőajtót, hogy kivegye belőle a gondosan bekészített két üveg sört.