Vizivad vadászata

… mára vége a vadászatnak, mondja a vadászmester. Sikeres délelőttöt tudunk magunk mögött, jót fácánoztunk, volt madár, volt sikerélmény, szép volt az idő, mi kell ennél több?
Már éppen hazaértem, mikor megcsörren a telefonom. –Menjünk kacsázni! - Hallom barátom hangján, hogy komolyan gondolja… Engem sem nagyon kellett biztatni, hamar ráálltam a dologra… Gyorsan magamhoz veszek egy kis muníciót, aztán eszembe ötlik, hogy van valahol egy kacsasípom. Meg is van, bónuszként odateszek még két csalikacsát, mit lehet tudni…, idén még nem próbáltam. Percekkel később már a beírókönyvbe karcoljuk a betűket, és robogunk egy kisebb tavacska felé… Körben magasra nőtt nád, 25 méter széles sásfal, a tó közepén felnőtt a muhar és a hínár. Kacsaszemmel ideális éjszakázó hely, reméljük ők is így gondolják… A parton beszélgetve lep meg bennünket egy tőkés pár, de már be is vágódnak a muhar közepébe. Ekkor döntöm el, hogy ma nem a szokásos helyen állok majd. Lassú léptekkel próbálgatom, be csap-e a csizma szárán a víz, és óvatosan haladok a muhar szélén álló sáshoz. Útközben a nyílt vízre leteszem a műkacsákat, majd alig hogy elhelyezkedem, jön egy ötös csapat kicsit magasan, rásípolok és várok. A lemenő nap megvilágítja a horizontot, szépen látszik, ahogy ráfordulnak a tóra és közelednek. Barátom duplája leszólít közülük egyet, a lövésre szétválnak, nem jönnek el eddig. Közben egyre jobban világít a hold mögöttem és egyszercsak gyors szárnycsapások közepette, húz be elém egy tojó. A meglepetésemben már nem jut idő a lövésre, beszáll elém. És már hívja is a többit… Na legalább tanulhatom a hangot, és hátha sikeresebb lesz, mint én… És tényleg egy perc sem telik el, mikor a nád felett megpillantok egy párost. Szépen jönnek, majd gyorsan ereszkednek, ismerős süvítős hang, ahogyan vágják a levegőt maguk körül…Gyors dupla leszólítja az egyiket, de ahogy leér a vízre, máris igyekszik a sás takarásába. Nincs esélyem utolérni… A szinkronhangom is továbbállt, úgyhogy mostmár csak magamra hagyatkozhatok… Nincs időm sokat merengeni, mert újabb csapat keresőhangja hallatszik. Küldöm is a választ rögvest, s várom a fejleményeket, ami nem marad el. A szokásos hangot hallom, ahogy hasítják a levegőt, s már látom is, ahogy előttem húznak lefelé. Lövés után az egyik nagy csobbanással vágódik a vízbe, míg a másik sértetlenül továbbszáll. Elmegyek, felveszem, szép, kövér gácsér, a nyelőcső tele kukoricával, ekkor már sejtettem, hogy nem ő volt az utolsó… visszaállok a helyemre és már hallom is a hápogást. Ők már hárman vannak, de csak ketten mennek tovább… Aztán hirtelen jobbról is süvít befelé két kacsa a lövésekre, mindkettő becsobban a vízbe… és a folyamat nem áll meg. A kacsák kettesével, hármasával jönnek, ahogy fogy a naplemente fénye, úgy gúvad egyre jobban a szemem, hogy lássam a fekete gombócokat, de ma Diana itt van velem, a hold is egyre jobban világít és újra, és újra csobban a víz… Aztán egyszer csak nem jönnek… Elfogytak. Alig fél óra volt az első és az utolsó között. De ez a félóra felejthetetlen élményekkel gazdagított. Elkezdem felvenni a kacsákat, mikor barátom német vizslája hangos trappolással megérkezik. Úgy döntök, meghagyom neki ezt a kellemes munkát, aminek ő kifejezetten örült…. Boldogan apportírozza a kacsákat, aztán eltűnik egy kis időre. Hallom, ahogy a sásban kajtat, mikor kis csapkodás után közeledik, és ismerős szuszogásából már tudom, hogy hoz valamit… És igen megtalálta, ügyes kutya, simogatom meg a buksiját.
Már ballagunk kifelé a vízből mikor két későn érkező kacsa, húz el szinte karnyújtásnyira felettünk. Puska már megtörve a vállamon, de nem kapkodok, nem állunk meg, nem várjuk a többit. Mára vége a vadászatnak…