Nagyon ügyesen a vadat ugatva addig mesterkedett míg ki nem terelte a vadász ,vadászok elé...... Hej ha elmesélhetnék hogy mit csinálunk jól mit rosszul !
Gyakornok koromban sokat vadásztunk mezei "zöldhajtásban" a Lengyel melletti, mozaikosan erdősült mg-területeken. A teveli mezőőrnek volt egy németjuhásza, amelyik ugyan ezt tudta. Ha akár csak egyetlen disznó is volt a megzörgetett erdőtagban, az nagy eséllyel a mezőőr elé keveredett. A kutya úgy intézte, hogy a gazdának jó legyen
. Ha vendég is volt a vadászaton, nem is hozhatta magával a kutyát, mert a meghívottnak általában nem termett babér
!
Sok szálkás tacsit neveltem az alapokra, volt olyan időszak, amikor 15 volt otthon belőlük
, majd amelyikek reményteljesek voltak, közülük párat megtartottam magamnak és sokat dolgoztunk együtt. Volt is alkalmuk belejönni, mert éves szinten bő 300 napot vadásztam, mindig velem volt az aktuális négylábú vadásztársam.
De azt a fajta együttműködési hajlamot, sőt kényszert, amit Tücsök (ösztönből, vagy tudatosan-e, nem tudni) mutatott, hasonló mértékben nem tapasztaltam sem tacskónál, sem hannoverinél.
Szerintem a leges legfontosabb egy kutya nevelésénél és bevezetésénél azt elérni, hogy a bizalma abszolút feltétlen legyen a gazda iránt. Ha ez megvan és találkozik a kivételes adottságokkal, akkor (és csakis akkor) lehet minden tucatból egy "csodakutyája" a vadásznak. Talán nem véletlen, hogy minden vadászéletre jó, ha egy ilyen bajtárs kerül.
Tücsök egyébként úgy kezdte, hogy még "zsebkutya" korában kivittem egy csapos dámbika sebzéséhez, hogy megnézzem mit csinál az erdőben. A kis piszok kibújt a nyakörvből és mint egy gőzegér, elrohant a kétórás vérnyomon. Bele egy rudli bikába, akik egy darabig csodálkozva nézték a kis morcos törpét, majd elkocogtak egy irányba. A nagyon beteg sebzett, meg a másikba. Tücsök persze ment a rudli után, már a hangját sem hallottam. Ott álltam és vertem a fejem, hogy mekkora egy barom vagyok, mikor vagy negyed óra elteltével hallom a spíszer irányából a cérnahangú csaholását a kölyöktacsinak. Jó messziről adtam meg a kegyelemlövést, de az sem zavarta, már rajta is állt a ledőlt dámon és úgy tépte diadalmasan. Akkor, abban a pillanatban már tudtam, hogy ha nem rontom el, akkor életem kutyája lehet belőle. És lett is, nagyon sok feledhetetlen élménnyel ajándékozott meg, sajnálatosan rövid aktív pályafutása alatt
