|
egyszeri vadász
|
 |
« Új üzenet #895 Dátum: 2018. Szeptember 06. - 13:40:21 » |
|
Külhoni Kaland:
Vezeklés
Csendesül a kerekek zúgása, lassúl a kocsi. Letértünk az autópályáról, már a hegyek közt vagyunk. Alagút nyílik előttünk, csak egy pillanatra sötétlik fel a szája , de belűl barátságosan világos, meleg sárga csíkká folynak össze a lámpák fényei. Ez már nem az a félelmetes, éjfekete száj - mindent elnyelő fekete lyuk – amilyenek a gyerekkorom emlékeiből megmaradt ósdi füstös vasúti alagutak voltak, ez már egy modern, biztonságos átjáró, egyik világból a másikba. S csakugyan – a hegy másik oldalán esik az eső. De csak pár-száz méter s máris újjabb alagút nyílik, újjabb halk , percekig tartó suhanás a hegy gyomrában, aztán újjabb világ – egy másik, ködös völgy. Mellettünk jobbról sárosan zúgó patak robog, baloldalt égig érő hegyek. S fák, erdők - sötétzöld fenyvesek mindenütt. Az erdők hazája ez is, de nem Erdély, ez a sógorok földje -Ausztria.
Hát mégiscsak megtörténik! Azt hiszem, nem mondok nagyot ( ezúttal...) ha kimondom – gyerekkori álmom látszik megvalósúlni ezen az utazáson. Vadászni jöttem – zergét lőhetek! Ki lehet nálam boldogabb? Annyit olvastam annak idején régi kedves könyveimben a hegyekről, a hó és jég , a meredek sziklakatlanok hazájáról, a magasságokba száműzött , hihetetlen testi képességekkel felruházott vadról, hogy legnagyobb vágyaim közé tartozott – egyszer zergére vadászni ... Olyan ez, mint gourmandnak a szarvasgomba, mint sportolónak az olimpia, mint kisvárosi kamaszfiúnak – Malena! A vágyak vágya, az álmok álma ... de nem akarok túlzásba esni, csak örűl a lelkem, még ha nem is mutatom. Most csak élvezem a tájat, csendesen szemlélődöm, ismerkedem az új képekkel, színekkel. Csodálatosan rendezett városok, katalógusba illő falvak, tanyák, virágos erkélyű többszintes faházak, esőmosdatta rétek-legelők, mélyzöld erdők, hosszú mozdulatlan vizű hegyi tavak suhannak el mellettünk, de távolabb felhőkbe vész a táj, a hegyek teteje – most még láthatatlan.
Megérkeztünk a vadászházhoz – már várnak ránk – vendéglátónk, s a hivatásos vadászok. Házigazdánk - a terület kezelője- mint régi barátot, öleléssel köszönt, mosolya biztató és bizakodó. Minden rendben lesz, az időjárás nekünk kedvező, a hidegfront nem csak a régvárt esőt hozta meg, de a levegő is lehűlt, az otthoni augusztus végi 33-35 fok helyett itt a fővölgyben délután már csak 17-18 fok van, s reggelre akár a hó is megjöhet fent a csúcsokon. Ez lejjebb hozza a zergéket is, közelebb jutunk hozzájuk, kevesebb fáradtsággal. Be kell vallanom, ennek örülök is egy kicsit, mert a nyáron felszedtem pár kilót, a kondícióm nem tökéletes. Habár a múlt héten megmásztuk a családdal a Madarasi Hargitát (igaz, csak a menedékháztól a csúcsig) – ment is gond nélűl – de az már csak amolyan hétvégi túristáknak való “sportteljesítmény”, nem igazi kihívás. Na, majd meglátjuk - itt mire lesz elég a két vékony lábam, s az alföldi tüdőm.
Az első figyelmeztetés a papírok kitöltésekor ért – egy nyilatkozat, miszerint a vadásztató nem vállal felelősséget az esetleges balesetekért. Mármint , ha az ember le akar esni, mondjuk egy két-háromszáz méteres szakadékba, vagy ilyesmi. Ha megcsúszunk, elég nehéz megállni, mondják - mindenki vigyázzon magára. Fritz barátom , mostani expedíciós fotósunk , küldött is régebben pár képet a területről – olyan 60-70 fokos lejtőkkel, piszokúl meredek hegyekkel, de azt hittem, hogy csak ijjesztgetni akart. Vagy mégsem…? Mindegy, a papírt aláírtuk, lelkünk rajta, felmegyünk, ha a fene fenét eszik is. Egy papír nem fog megijjeszteni, jártam én már igazi hegyek közt, bár annak már legalább húsz éve, vagy kicsit több is talán … De ha Széchenyi Zsigmond felmászott ide a zergék miatt, akkor én is felmegyek!
A második - ez már fizikai - képességpróba : a lőtér. Lássuk ki mit tud az ismeretlen kölcsönpuskával, egy meredek szögben tett lövésnél. Társam sikeresen vette a feladatot, igaz volt némi komunikációs hiba, de végül sikerűlt a megfelelő táblába lőnie. Mikor rám kerűlt a sor, kérdem, hova kell célozni? Merthogy a távolság elég nagy , olyan százötvenen felűl saccolom, és a szög tényleg meredek, felfelé kell lőni. Semmi probléma, csak a kör közepébe – lehet vagy tíz-tizenöt centis. Tekergetem a dioptria állítót, a nagyítást meg se néztem, azt már beállították helyettem, célzok. Kicsit táncol a szálkereszt, de benne marad a körben ... nem lehet a végtelenségig húzni az időt – Bumm! A spektív mutatja - a bal alsó negyedben van a találat. Kérdem – elég? Rendben lesz – nyugtatnak meg . Ha kétszázötven méterig lessz a vad, csak nyugodtan lőjek blattközépre, a szögtől függetlenűl … Hát jó, csak mondom nekik: eddigi leghosszabb lövésem kétszáztíz méter volt, az is síkon. Nem baj, majd a hivatásos mondja, hova kell célozni. A házigazda végül kijelenti: Készen vagyunk, mehetünk ! - ez az újjabb meglepetés, nem is számítottam rá, hogy még ma kimegyünk, hiszen jócskán délutánra jár az idő. Hogy fogunk még időben feljutni a hegyre? Ki nem mondott kérdésemre hamar kapom a választ – a völgy szemközti oldalán egy sziklafalba épített hatalmas “garázskapunál” megáll vezetőm kocsija, s a kód beütése után feltárúl előttünk az egérút: egy több kilóméter hosszú, meredeken felfelé fúrt alagút! Hát így könnyű! Így már értem ! Hihetetlen mérnöki munka, emberfeletti türelem és szorgalom, ilyen utat építeni a hegy belsejébe! De vajon mi lehetett a célja? Mert , hogy nem a vadászok kedvéért fúrták “ementáli sajt”-tá a hegyet az hétszentség! Ismét hamar jön a válasz , pont velünk szemben – egy túristabusz képében, félre kell húzódnunk kiskocsinkkal, hogy elférjen. Ja persze, a turizmus! De vajon megérte a befektetést ? … Fény látszik az alagút végén, végre kiértünk. Még párszáz méter a kacskaringósan hegyoldalba vájt betonúton , majd egy rövidecske – alíg párszáz méteres második alagút - és jön a következő meglepetés: a túloldalon hatalmas völgyzáró gát emelkedik előttünk. Hát ezért voltak az alagutak, ez az amiért megérte kivájni a hegyet! Az autóút felvisz a gát tetejére, itt az első stáció. Kiszállunk, nézelődünk, kukkerrel, spektívvel, kinek mije van. Vajon itt vannak a zergék felettünk? Talán csak nem így akarnak velem zergét lövetni, egy gát tetejéről, az autóútról ?!? Egy világ olmana össze bennem ... Közben megérkezik a második autó is, utasai kiszállnak - házigazdánk, társam és az őket kisérő megtermett fiatal vadász. Azt mondják David a neve. Mellé állok kukkerezni, felnézek a hegyre, majd oldalt pillantva felnézek rá is - de csak a válláig érek. Ez igen, ez már ember magáért! Ha itt ekkora egy Dávid, mekkora lehet egy Góliát ?... De most nem foglalkozom többet a kérdéssel, inkább a zergéket keresem. Tízszeres távcsövem haszontalan, a hegyek csúcsa még mindíg ködbe vész, a meredek sziklafalak üresnek tűnnek. De a kisérőm spektívjében sikerűl megpillantanom az első vadat. Egy legelésző, középkorú suta … Majdnem – javít ki a házigazda - középkorú, de bak. A kísérők látták a rudli többi tagját is, de azok hamar eltűntek egy sziklahajlat mögött. Tanakodnak, hogyan is lehetne őket megközelíteni (…hát mégiscsak lesz cserkelés!) – ösvény csak jobbról van, de onnan fúj a szél, balról kőgörgeteges kopár oldal. Így inkább tovább megyünk, egy másik helyre – Hálistennek! – nyugtázom magamban.
Egy hegyoldalba épített placcon – a turistabuszok végállomásán hagyjuk a kocsit. Barátságosan bólintunk a két vidáman pislogó , piros esőköpenyes, bakancsos-rövídnadrágos ázott verébnek akik a buszra várnak. El is felejtettem mondani - az eső már szép csendesen esik mióta a gátat elhagytuk. A távolban, előttünk pár heggyel arrébb a szintvonalon kis épület látszik – azt mondják Hütte vadászkalyiba), arrafelé tartunk. “Saját” kísérőm - Christian( nálam egy tizessel fiatalabb) - előttem lépked, mögöttem Fritz , végűl pedig David, az ifjú óriás. Olyannak érzem magam, mint egy nagyon fontos , befolyásos ember, valami országos bankár, vagy legalábbis a helyi prefektus – annyian vigyáznak rám. Az első párszáz méteren Christian folyton meg-megáll, visszafordúl, kérdőn rám néz: minden rendben? Hát persze, tudok én menni, semmi gond! Otthon is megvan a napi nyolc-tíz kilóméterem szezonban, igaz, hogy ott a legnagyobb szintkülönbség jó ha van harminc méter, de az sem rövíd távon. Hát Itt, van ... Az ösvény nagyjából a szintvonalon halad, ... de csak nagyjából. Mint annak idején a topográfiai gyakorlaton, mikor a mért pontok halmazán keresztűl a mérnökhallgató piros ceruzával húzott a miliméterpapíron egy átlag-vonalat, de annak felette is, meg alatta is voltak köztes pontok. És bizony, ezek a köztes pontok eléggé haragban lehetnek egymással, mert nem nagyon tartják a rokonságot: egyik igen-igen fent hordja az orrát, a következő meg nagyon is lecsúszott a lejtőn. S akárhányszor ereszkedünk is utánna, mindig arra gondolok, hogy onnan megint csak feljebb kell majd mászni. Mászunk is szorgalmasan: kecskemód fel, meg le, balra, majd jobbra, s megint fel, majd jópár métert lejjebb. Néha meg tíz-húsz métert visszafelé, amerről jöttünk, ahogy a szerpentin kívánja. A csapás néhol csak lábnyomnyi széles, balról füves páfrányos sziklaoldal, jobbról ... hát igen - jobbról nincs semmi. Vagyis van, de az többszáz méterrel lejjeb van. Oda inkább nem is nézek. Csak az ösvényt figyelem: kőről kőre, fűcsomóról tócsába, sárfoltot- gyökeret átlépni, oldalt a drótkötélbe kapaszkodni, hegyiboton támaszkodni . Helyenként a lábunk alól is kifogy a hegy, de az előttem itt járt emberek nem estek pánikba, takaros deszkajárdát építettek, ami a sziklafalba kapaszkodik– valahogy. Meg se merem nézni, hogy hogyan ... csak megyek tovább a vezetőm után, fel, meg le, jobbra, meg balra, ahogy az ösvény kanyarog. Előttem kis fekete , sikamlósan csillogó , nedves testű állatkák csúsznak-másznak keresztbe az ösvényen – alpesi szalamadrák, minden három-négy méteren. Őket is kerülgetem, egyet sem akarok bántani. Néha a sziklafalba kapaszkodó füvet markolászom , csak azt felejtettem el megkérdezni – vajon vipera van-e errefelé? …Csak szóltak volna, ha lenne ... vagy nem (nem olvastam végig a papírt). Mindegy, nem számít, itt vagyok, s zerge után járok - mint egy igazi hegyi vadász.
Christian megáll előttem, pár méterrel feljebb, egy balkanyar kiszögellésében, figyelmeztető ujja hátra int – Warthen. Várok én csendben, igyekszem jól viselkedni. Most megint hátranéz s int – jöjjek mellé – majd előre mutat: Kukken! Hát kukkolok is becsületesen, de nem látom a zergét. A bal forduló után kitárúlt meredek hegylábon kellene lennie, de nincs ott semmi, csak kövek, meg csenevész fák, meg esőáztatta páfrány és földszagú fűcsomók. El is felejtettem mondani, hogy most már szépen egyenesen esik az eső, s hozzá jó sűrűn. Olyan jóféle , fenyvest nevelő hegyi eső. Ha néha feljebb libben a köd( vagyis a felhő) - nemcsak az alattunk többszáz méterre levő völgy tárúl ki, hanem látni véljük a fővölgy jobb oldalát is, ahol a sziklás horpaszokat vízesés-szerű patakok mossák a völgybe már évszázezredek óta. Köztük, a hegylábakon megkapaszkodtak az erdők: néhol még a régiek maradványai, máshol a tizenöt évvel ezelőtti széldőntés utáni ültetések, vagy természetes újulatok. Az orkán egy éjszaka alatt százezer köbméternyi fát kaszált le, gyufaszálként söpörve el évszázadok munkáját. Azóta sikerűlt valamelyest helyreállítani az erdőt, már ahol hozzáfért az ember. S ahol nem – ott majd a természet megoldja a maga lassú, de biztos módján. Mi azért csak tovább kell haladjunk, itt az errülső oldalon, hiszen a világosság még kitart egy-két órát, van még esély zergét látni ma. A bal oldali hegylábat megkerűlve, széles rét nyílik előttünk , lépcsőzetesen, teraszosan emelkedik a láthatatlan, ködbevesző csúcsok felé. Néhol kissebb facsoport – lucok, vörösfenyők ékelődnek a rét oldalába, a derekán gyalogfenyősávok nőnek a vékony sziklás talajon, máshol háznyi-nagy kövek emelkednek ki a frissen-zöld nedves fűből. Patak zúg le fentről, de hangja összekeveredik az esővel, lehetetlen megmondani milyen messzire lehet. Víz csepeg minden levélről, a szinek tiszták, egyszerüek, szépek: az őszi juharlevél sárgás-zöldje , a madár-berkenye bogyójának vöröse váltakozik az uralkodó mélyzöld luccal, a finomabb halványzöld vörösfenyővel.
Kísérőm hirtelen előre mutat: Gams! Már látom én is, fent a gyalogfenyős teraszok fölött, a fűben fekszik. Nyári bundája kisárgállik a fű közűl, szabad szemmel is láthatom. De ha én látom, ő is láthat, óvatosnak kell lennünk. Körbenézzük a rétet, de nem látunk másikat, csak egy zerge pihen az oldalban. Kísérőm int, hogy halkan, lekushadva kövessem. A többiek a kanyarban maradnak, a szikla takarásában. Előttünk az ösvény lejt egy kicsit, majd takarásba érünk, baloldalt kis erdősáv kapaszkodik a köves talajba. Most egy újjab fedetlen szakasz – itt jobbfelé lejjebb húzódva, még jobban lekushadva mászunk a következő szikláig – tetején picinyke magasles. Vagyishogy , csak les. Egy kis kalitka, vagy nagyobbacska postaláda, két ember alíg fér meg benne. Meg persze Dana - a kutya . Rólla , vagyis rólluk -majdnem meg is feledkeztem -minden kísérőnknek van egy kis bajor hegyi vérebe, hűséges, halk , szófogadó négylábú társa. Remélem nem lesz szükség a tudományukra...
Fent vagyunk a nagy kő tetején, száraz fedett kuckónkban. A kis véreb lábnál citerázik, Christian pokrócot vesz ki hátizsákjából, kutyája alá teríti. Saját maga alá is tesz egy filcpárnát, nekem már nem jut. Magamnak kellett volna gondoskodnom rólla ... mindegy, most nem fázok. Csak szegény Fritz-et meg David-ot sajnálom, ők még kint áznak a berkenye alatt. A zergénk néha eltűnik, pedig meg sem mozdúlt, csak “legjobb barátja” - a köd libben fel a völgyből, majd azt is megint ritkítja, elfújja a szél. Christian a spektíven mustrálja a bakot, én a távolságot saccolgatom – lehet vagy háromszáz méterre... de fent van magasan, a hegy derekán. Talán ha baloldalt, az erdő takarásában kicsit közelebb mehetnénk – s ekkor bök oldalba kísérőm – egy másik zerge van ott, sokkal közelebb, az erdőből kiemelkedő, kis sziklás tisztáson. Most már őt nézzük, ez is középkorú, ez is bak, mint a másik. Szép kövér, egészséges állat, nincs benne semmi kivetni való. Nem ilyet keresünk. Vagy öreg, vagy sérült példányt lőhetünk, esetleg fiatalt. Szóval nyugodtan hátradőlhetek, ez nem az én zergém. Azért csak nézegetem a kis kukkeremen - milyen szépen keresztbe áll ... De semmi baj, hiszen van időnk rengeteg, ha ma nem sikerűl , úgyis van még két teljes napunk a vadászatra. Kísérőm halkan tanácskozik telefonján a hátunk mögött ötven méterre várakozó társával, nem sokat értek belőlle, azt is tájszólásban mondják. Hát ez van, várunk. Pedig ez nincs is messze ... annyira. Christian kivácsiságból rá is mér – kiderűl, hogy ez van háromszáz méterre. Na, akkor ennyit a tudományomról, hegyek közt még sokat kéne gyakorolnom a saccolgatást. Még űlünk pár percig, de aztán a köd megoldja a dilemmát, mert mindkét zergét eltakarva, beburkolja az egész hegyet. Pedig, ez a második tényleg jó bak volt!
Szedelőzködünk, tovább megyünk. Helyünkre beülnek Fritzék, majd ha már kiürítettük a kis kutricát. Dana itt marad, meg jön hozzá a David kutyája is, meg a két nagytermetű kolléga – nem is tudom hogy fognak beférni. Az ő dolguk, nekünk haladnunk kell, de hogy hova, azt csak Christian tudja. Most már bátran mehetünk, senki sem láthat minket, igaz mi is csak tíz méterre látunk. Patakon kelünk át, kőről kőre lépkedünk, de halkan, koppanás nélkül, mert ha nem is lát a vad, azért még nem süket. Az ösvény felfelé folytatódik, egy meredek, erdővel benőtt szakadék felső peremén halad. Balról a hegyi legelő emelkedik – ki tudja meddig? Hamarosan elérjük újjabb célunkat – egy igazi magaslest. Ez tényleg magas, csak a létrája van vagy hét méter ! Kísérőm int – felfelé! Hát megyek is, nem vagyok szédülős, szerencsére. Pedig ez is csak egy kalitka, ráadásul egyetlen szál fára van szerelve. Vajon mi tartja fenn? T’án a létra? Waxos kabátom kívülről most már csurom vizes, de a kísérőm lódenzekéje is. Fázunk, fészkelődünk, pulóvereket veszünk elő a hátizsákokból, öltözködünk. De most aztán csend, mert mindjárt elmegy a köd! Percről percre nő a látótávolság, mind feljebb lehet látni a hegyoldalon. Jobbról a vörösfenyősáv magasra felmászik, de feljebb már nem sudármagasak, elcsenevészednek a fák. Balról kiszélesedik a tisztás, szinte összeér az előbbivel, ahol a másik zergét láttuk. Fent pedig , …fent … ott egy újjabb zerge! Jó messzire, s jó magasan van, mintha egy sípálya tetején állna. Lassan lépked, legelészik, alatta gyalogfenyősáv keresztezi a zsáknyak-szerüen elkeskenyedő tisztást. Christian már a spektíven nézi, de annyit én is látok, hogy ez is bak, és ez is középkorú lehet. Nincs ennek semmi baja. Hogy itt milyen egészségesek a zergék?!
Várunk. Az eső halkan kopog a lesünk fedelén, de szinte nem is hallom. Csak nézem a szép vadat, ahogy ide-oda lépeget, csipeget valamit, néha megáll, vakaródzik is talán . Ő ráér, ő itthon van .Vastagodó nyárvégi szőrkabátja megvédi a hideg nedves időtől. Kemény jószág a zerge, min egy szálig! Pedig szakad az eső, most már komolyan. Még jó , hogy Fritzék is fedél alatt vannak a kutyákkal. Órámra nézek, de érzem, hogy nem sok értelme van – fogalmam sincs, hogy itt mikor sötétedik , meg amúgy is az otthoni időt mutatja ... Minden esetre, ha Christian ilyen nyugodt, akkor van időnk, még van. A zergénk lefeküdt, kérődzik talán. Sárgásan világít a bundája, mint minden zergének ilyentájt. Mint ... mint annak a másiknak, amelyik épp most jött ki a tisztásra jobbról! De büszke vagyok, hogy ezt én vettem észre hamarabb! És biceg, még ezt is látom a távcsőben. Sántít ! Ez már valami! …Na, hátha mégis … Hátha ő lessz az, még közelebb is van mint a másik, … vagy öt méterrel. Christian már meg is spektívezte, most David-dal tanácskozik telefonjába suttogva, mintha izgatottabb is lenne mint az előbb. Aztán megint előkotorássza a feneketlen hátizsákjából a távmérőt, rámér, húzza a száját. Hármat mutat az ujjával – háromszáz. Háromszáz méter, vagyis csak kettőkilencven, de az már olyan mindegy … Most mi lesz?
A puskát veszi kézbe, most először. Ő is úgy gondolja, hogy ennél jobb esélyünk ma már nemigen lesz, meg kell próbálni. Csőre tölt, ezenkívűl hang nem hallatszik. Mikor átadja a fegyvert, a kezén mutatja, hogy célozzak öt centivel a hátvonal alá. Igazítjuk a puskát, feljebb rakjuk a les ablakában az állítható támasztékot, de még mindíg nem elég, még alá kell póckolni egy lódennel. Nézegetem a céltávcsövet, most már látom benne a zergét, most már jó lenne, csak stabilan kell tartani. A tus markolata alá is kerűl egy támaszték, most már olyan, mintha lőpadban lenne a puska. Meg se rezzen a szálkereszt a zerge oldalán. Magam is meglepődök, hogy milyen nyugodt vagyok. Görbül az ujjam ...Tssss-...pakk!!! Hosszú lövés, az már biztos … A bak megrogyik, de nem esik el, összehúzza magát – Repetier! – kiáltja suttogva Christian – Schiessen! Tsss -…Pukk !!! Fél másodperc is eltelik mire meghallom a becsapódást, de a zergém akkor már gurúl is lefelé a gyalogfenyők közé. Megvan!!!
Christian átkarol- Guata schuss!-kiáltja. Ááá, Jó a puska! – vigyorgok vissza. Úgy ugrottunk egymás nyakába mint igazi szívbéli barátok, még a kalitka is belerecsegett! Aztán egy pár másodperc múlva, lenyugodva, megint csak ültünk csendben és távcsöveinken keresztűl néztük a helyet, ahova a zergének esnie kellett. A zergémnek. Az én első zergémnek! … De még nem mertem boldog lenni … Majd, ha megérinthetem a fekete kampóit, ha megsimogathatom a nyakát, …majd ha felmászom érte. Eltelt egy-két perc, láttuk, hogy nem mozdúl, ott kell lennie ahova legurúlt, így lemásztunk mi is a lesről, s elindúltunk felfelé. Most láttam csak meg igazán, hogy milyen meredek is ez a hegy. Nem szertenék nagyot mondani (pedig szoktam), de volt vagy hatvan fokos! ( ha nem hetven) ... Szóval, iszonyú meredek volt.
De mentem. Mentem Christian után, szépen szerpentinezve, ahogy ő haladt nyugodt tempóban felfelé. Aztán lassan elmaradtam. Visszanézett rám, én csak ziháltam kipirúlt arccal, s igyekeztem egészséges képet vágni. Aztán egy magányos vörösfenyő sátornyi ágai alatt megvárt, s a lelkemre kötötte, hogy maradjak itt, mert innentől már túl veszélyes – csúszós a fű. Egy pillanatig gondolkodtam, eszembe jutott az a nyavajás papír – a nyilatkozat, meg a szakadék – és maradtam. És csak néztem, ahogy újdonsűlt barátom megy felfelé, hogy lehozza nekem az első zergémet. Hát mondhatom-e, hogy az enyém, ha nem is megyek fel érte? … És elindúltam. Lassan, figyelmesen, a botra támaszkodva, a kitaposott nyomot keresve a térdig érő vizes fűben. Vezetőm akkor már száz méterrel előttem , s ki tudja mennyivel felettem járt, de nem adtam fel, mennem kellett. Csakhogy nem bírtam. Minduntalan meg kellett állnom, s két-kézzel tömtem magamba a levegőt, de úgy se volt elég. Aztán mikor egy kicsit megnyugodtam, felnéztem újra a hegyre, s Christianra – most megállt, ... most találta meg ... levette a kalapját. Én is levettem a kalapom, s beláttam, hogy nem érek oda időben, ... inkább csak álltam és vártam. Néztem ahogy ügyesen, figyelmesen, lassan görgeti lefelé a zergét. Hát , így volt.
Miután lehúztuk a bakot az erdő pereméig, a lesfa lábához, Christian most már hivatalosan is gratulált, s én töretet tűzhettem ázott kalapom mellé. Lucfenyő zöldje takarta el a sebet is a bak vállán, az lett az utolsó falatja is. Csak álltunk ott levett kalappal, két kopaszodó meglett vadászember, némán, csendben. Hihetetlenűl szerencsésnek éreztem magam, s hálásnak , vezetőm iránt. . Újra átöleltük egymást, s a szemébe nézve mondtam: barátom, ez nem az én bakom, nem csak az én bakom . Ez a mi bakunk. Aztán, egy hosszú perc után, megkértem Christiant hadd zsigereljem ki én a bakot. Meg is történt, gyorsan, szakszerüen, igaz kis segítséggel, s némi útmutatással. Itt máshogy vágják fel a vadat, de legalább ezt is megtanúltam. Megtaláltuk a bal első lábán a sántítás okát - a rosszúl összefort, törött felkarcsontot. Vezetőm szerint nem élte volna túl a telet. Mentségemre szolgál, hiszen igazán gyönyörű a kampója – bátran mondhatom – tökéletes. Mindent elrendezve a másik lesig már egyedűl húztam tovább a bakomat. Vágta a kezem a kampó, sajogtak az ujjaim, de nem bántam. A patakon átlépve Christian segített, nehogy a víz elvigye a vadat, kézről kézre adtuk át. A nagy szikla tövébe érve már vártak ránk barátaink- Fritz és David, meg persze a két izgatott, de jólnevelt kutya. Kalaplengetve , rajta friss törettel intettem Fritznek –Selection bock!- vigyorogtam neki teliszájjal. Az hát - mondja miközben jól hátbavág – ez egész Ausztria-szerte dícséretes baknak számít! Hát a lábára értettem – magyarázkodom, de ez akkor már nem számított. Csak néztük, mustrálgattuk a nagy sziklán újra felravatalozott gyönyörű bakot, aztán még percekig fényképezkedtünk a szakadó esőben.
Most már csak annyi volt hátra, hogy felmálházódjunk, s biztonságban visszatérjünk a járművekhez. David fel is kötözte az üres hátizsákvázra a bakot, gerincével lefele fordítva, a végén a kampóját a felfelé fordídott lábak közt a kötelékbe akasztva. Odaálltam elé, s megkérdeztem : Vihetem-e a bakomat? Majd később elmonom miért … Mindhárman rámnéztek, aztán a két fiatalabb kérdőn még egymásra is – Miért ne? Mikor mindennel készen volt, a barátságos óriás rámsegítette a málhát, majd a tetejébe még a saját hátizsákomat is ráakasztotta (itt így szokás – ki mit vitt fel, azt hozza is le). Megkezdődhetett a visszaút.
Mentünk lefelé, mint egy processzió a kálvárián. Elől a vezetőm, mögötte én, aztán a két testőröm. Christian mindíg lassan haladt, s figyelmeztetett: Forsichtig -figyelmesen- mozgó kő, vagy csúszós ösvény, vagy kiálló gyökér. Meg-megállt, kérdezte – birom? – Hát persze, hogy birom , bólogattam. Én, birom, csak néha a lábam gyenge. Főleg a kaptatóknál feszűlt az inam. Mert az ösvény visszafelé is ugyanannyi kanyarból, lejtőből és emelkedőből állt mint idefelé. Meg persze ott volt még a levegő. Vagyis igazából néha olyan érzésem volt, hogy valaki elszippantotta előllem az összeset. Olyankor meg kellett állnom, s csak ziháltam pirosan, mint egy asztmás vén csataló. Vezetőm időről időre rámutatott botjával egy derékig érő nagyobbacska kőre – itt megpihentettem a bakot, s közben nézhettem a tájat. (Titokban meg szorgalmasan kapkodtam a levegőt.) Kétszer megcsúsztam, de a hegyibot kisegített , hogy le ne essek az ösvényről. Egyszer le is térdeltem a sárba, de addigra már ez sem számított, hiszen az alsónadrágom is vizes volt már ... Aztán mikor úgy gondoltam, hogy már közel kell járnunk az ösvény végéhez, egy újjabb kövön pihenésnél David rámnézett s csak ennyit mondott – a fele út már megvan. Híjj, azta…!- szeppentem meg titokban. Még csak a fele?!? … Na, én akartam, megkaptam. Meg is érdemeltem. S most elmondom nektek, hogy miért – fordúltam hozzájuk:
Tudjátok, én most vezeklek. Otthon az a szokás, hogy az ifjú vadászt, minden újjabb vadfaj elejtésénél felavatják azon társai, akik már lőttek olyan vadat, s akik már fel lettek avatva. Én eddig csak nyúlra és fácánra voltam felavatva. Pedig lőttem már fürjet, galambot, rucát, szalonkát, borzot, rókát, őzet, disznót, dámot, muflont… csak hát eddigi meghívóim nem kérdezték meg tőllem: Ugyan kérlek, kedves barátom, lőttél te már ilyet ? S mivel én jólnevelt gyermek vagyok – ha nem kérdeznek – nem válaszolok. Így hát ide kellett jönnöm, ezer kilóméterre s ezernyolcszáz méter fölé, hogy megszabaduljak lelki terhemtől, s meg kellett lőnöm az első zergémet - amiért majd házigazdánktól megkapom a méltó és igazságos avatási penitenciámat, s mellé még három szót – Ego te absolvo. Ezek után engem már csak az “illethet” nemesebb vadra otthoni földön - aki lőtt már alpesi zergét. Hát ezért viszem le a bakomat egyedűl. Meg azért is, hogy megtapasztaljam, milyen élete van egy itteni vadásznak.
Aztán - erőt gyűjtvén - szipantottam egy hatalmasat az édes hegyi levegőből és megemeltem a kőről a terhemet. A kis processzió lassan tovább haladt az emberek biztonságos, fényben úszó , alanti világa felé, maga mögött hagyva az esti csendbe burkolódzó, sötét , esőmosdatta hegyeket.
Egyszeri v.
|
