egyszeri vadász
|
|
« Új üzenet #806 Dátum: 2017. Szeptember 16. - 16:14:52 » |
|
Először is gratulálok Abonyi kollégának az írásokhoz. Habár én nem éltem túl sokat a régi rendszerben, de még van amire emlékszem. Nem sírom vissza. A legkissebbik gyermekem kíváncsikodott a minap, hogy milyen is volt a kommunizmus ... hát rövíden elmeséltem neki a hosszú sorban állásokat, az üress élelmiszerboltokat, a napi kétórás műsoridőt az egyetlen állami csatornán, a rendszeres áramszüneteket, a munkahelyi kihelyezések kötelező elfogadását, a bezártságot( az országól ember ki nem, információ be nem) ... azt hiszem ennyi elég is volt neki egyszerre. Abonyi kolléga hatására nekem is eszembe jotott egy régi történet. Nem olyan ütős, de talán ez is nosztalgiát ébreszt az "öregebb" korosztályban. Megosztom veletek:
Az utolsó bak
Halkan csikordúl a kavicsos út a bicikli kereke alatt. A kissé meggörnyedt ember csak tolja, most már nem űl rá, hiszen közel van az erdészet főépülete, nincs miért sietni. Hamarabb is jött mint ahogy kellett volna, de hát mindíg azt tartotta:” inkább én várjak a főnök úrra egy fél órát, minthogy ű várjon rám egy percet is ” – s ha a “főnök úr” hallaná, még igazat is adna neki . Megáll a zöldruhás ember a valaha imponáló külsejű, klasszikus századeleji épület sarkánál, majd óvatosan letámasztja a biciklit a fal mellé. Lábát törűli, pedig most nincs sár, hetek, ha nem hónapok óta nem esett. De hát mégis, az illendőség azt kívánja. Hiszen nem minden nap izennek utánnam fentrűl. Csak pár lépcső, majd előtte áll a vasalt sarkú nehéz tölgyfa-ajtó. Halkan kopog , csak úgy megszokásból – nem válaszol senki, de nem is várt választ - benyit. Homályos, hosszú folyosó, kopott szőnyeg, a falon porosodó régi agancsok, gazdavesztett trófeák, molyrágta héjja, megsárgúlt képek. Szöszmötölés hallatszik a bal oldali utolsó ajtó mögűl, meg éles kattogás. A fene vigye el ezt az írógépet, mindíg a géppuskát juttattya az eszembe. Mán több mint húsz éve, hogy víge vót ... el kéne mán felejteni. Aztán, egy hosszú sóhajtás után ezen az ajtón is bekopog, de itt már kivár : - Szabaad ! -énekli bentről egy női hang. - Szíp jó reggelt Margitka kissasszonka, kezit csókolom ! - Jaaj , hogy mondhat ilyet János bácsi, nem vagyok én már olyan fiatal ! – válaszol elpirúlva az irógép mögűl a kissé teltkarcsú, pirospozsgás, negyvenes vénkisasszony. – Ugye a főnök elvtárshoz tetszett jönni? Tessék csak bemenni, a főnök elvtárs még nincs itt, de üljön le a kanapéra, mindjárt meg kell érkeznie. - Na , azt mán nem, inkább ide űlök maga mellé, szeretem a szíp kilátást – mosolyog huncutúl az öreg, s ráadásnak még meg is pödri régimódi huszáros bajszát. - Ejnye naa, már megint kezdi! – s ha lehet még pirosabb arccal mosolyog vissza a “kisasszony”. – Mondtam már magának, hogy ne incselkedjen velem, hiszen, akár a lánya is lehetnék ... - Ami igaz, az igaz. De hát nincsen abban semmi rossz ha egy férfiember szereti a szípet... - János bácsi, tessék kérem abbahagyni, már hallom is a kocsit, most fordúlt be . Az öreg már fel is állt a székről, s haptákba vágta magát, mikor a főnök benyitott. - Erőt , egészséget főnök elvtrás ! - Jó napot Margitka, magának is Varga elvtárs! Jöjjön be az irodámba. - Igenis kérem ! – bokázik megint az öreg vadőr. - Hagyjuk ezt a divatjamúlt szokást, csak jöjjön, sietek ! Margitka, kész van már a dossszié? Mindjárt indulok a megyéhez ! - Igen , főnök elvtárs ! Beviszem, ha kijött Varga bácsi, s alá tetszik írni ... - Hozza be most ! Mondtam, hogy sietek ! - Értettem, már viszem is !- kapja fel az aktaköteget a titkárnő és belibben a főnöki irodába. Na, ez is paprikás kedvibe’ van, mán korán reggel. Jó lesz vigyázni – gondolja az öreg, s bemegy ő is. - Csukja be az ajtót , Varga elvtárs. – enyhűl meg a főnök amint eltelepszik a súlyos bőrfotelben, faragott, patinás íróasztala mögött.– Bizalmas , amit most mondok. Nem kell elmondani senkinek! - Igenis kérem ! – vágja vigyázba magát megint a vadőr, de a bokacsattogást félúton megállítja. - Üljön csak le, Varga elvtárs. – mutat a kanapéra a főnök, s közben sebesen átfutja, s nyomban írja is alá az aktákat. - Nem szoktam én, kérem – szabadkozik az öreg, s a kalapját gyűrögeti. - Üljön már le, ha mondom ! - Igen …, kérem. - Figyeljen ide , János – a főnök leteszi a tollat, két kezét az asztalra támasztja, s jelentőségteljesen hátradől – vendégünk lesz, fontos vendég. Mondja , vannak jó bakjaink az idén ? - Vannak hát, mind egy szálig megvan, egy se’ hiányzik ! – vágja rá az öreg magabiztos arccal, s kihúzza magát ültében. - De amolyan érdekes bakjaink , olyanok is vannak ? - Hát, kérem akad olyan is. Ott van példáúl az a mocsári bak, az az összenőtt agancsú, tetszik tudni, ott lakik a Tyúkászat alatti kaszálón, meg ugyi ott van az a ... - Jól, van jól van, erre most nincs időm ! Menjen ki , János a kerületbe, s keressen olyat, ami érdekes is, meg nagy is. De legfőképpen nagy. A vendég olyat akar. – ezt már közelebb hajolva, s halkabban mondta a főnök. - Megértettem , kérem. – áll fel tétován a vadőr – Engedelmet kérek, lehet-e tudni, hogy mikor jön a vendég? - Még én sem tudom. Most megyek be a megyéhez. Majd üzenek , a sofőrrel. - Igenis kérem. Akkor , én mennék is ... Csak teccik tudni, ha mán itt vagyok, eszembe jutott ... a lődíj, a kóbor kutyák, meg a szarkák után ... - Majd beszélünk rólla. Most sietek. Menjen csak, Varga elvtrás. De ne feledje, senkinek egy szót se ! - Értettem, kérem. Úgy lesz. Isten éltes… akarom mondani Erőt- egészséget ! - Jól van, János, menjen csak ...- fordúl az aktákhoz megint a főnök. Na, ezt megkaptad, Jani. Kell egy bakk. Nagy is legyen, meg érdekes is. Csak hunnan a fenébűl halásszak elő én egy ilyen bakkot, most ?! Az aratásnak mán víge van, de az üzekedís még hetek múlva lesz csak. Ilyenkor az okos bak nem mozog, kivár. Tuggya, hogy lesz mit rohangásszon a jányok után, amikor eljön az ideje. Amék meg nem sunnyad, a’meg inkább csak olyan íretlen, tejfeles-szájú suhanc, vagy gyerekbak lehet, arra nem vihetek vendíget. Most osztán vakarhatom a fejemet ... - Csak nincs valami baj, János bácsi ? - Nem ..., Margitka, ... nincsen semmi baj. Na Isten álgya kedves ... - Viszont látásra, János bácsi – de az öreg már nem hallotta a becsukott ajtó mögűl. *** Alkonyodik lassan. Az erdő halkúl, már csak a feketerigók neszeznek a bokrok alatt. Ilyenkor már a fülemile sem tanítja fiait, befejzte az iskolázást. Már talán ki is repűltek a kis tollas újoncok. Halkan zörög a szélfútta avar, inkább csak zizzen egy párat, ahogy a szellővé gyengülő esti szél megsimogatja a göcsörtös cserfákat, s fáradó tenyerének ujjait végighúzza a lombok közt. Az öreg vadőr görnyedt háttal űl az erdőszéli les deszka-ülőkéjén , hosszan, mozdulatlanúl belebámúl a növekvő sötétségbe, s gondolkodik . Ott a rípatábla mellett, ott vón’ a legnagyobb esély. Arra kijárnak, vagy öten is. Az az öreg visszarakott hátradűlős, ... csak annak kicsi az agancsa. Meg az a másik öreg, a görbeszárú, fekete agancsú, ághiányos ... az is jó vóna, de a’se igen van több nígyszáz grammnál, ... van az egy fenét! ... Akkor ott van még aza fiatalos, szűkebb állású, na a mán jó vóna grammra,... de ammeg fiatal, jó ha van öt éves, ... inkább csak nígy ... Ráadásnak meg ott van az a kis gombos, meg a másik , a kajla agancsú, ... de hát azok csak olyan kis konyhabakok, egyévesek. Mi a fenét csináljak, ... azt se tudom mikor jön eza, ... azt se to’om hogy kicsoda?! Fenenagy titkos ember lehet ...tán valami miniszter, ...vagy tábornok ... A hajnal kint éri , s kint esteledik rá, napokig járja a határt, szinte eredmény nélkűl. Megvannak a jó bakok valahol, most is. Nagyjából ugyanott, ahol áprilisban, vagy májusban voltak, csak most nem akaródzik nekik parádézni. Néha kisompolyognak, szinte sötétben, aztán hajnalhasadáskor már húzódnak is vissza a takarásba. A vadőr járta a poros utakat, figyelte a tarlókat, néha felűlt egy-egy lesre, s várta a jó szerencsét. Estére hajlott már, mikor a Kapros tetőn járt éppen és eszébe jutott az a tavalyi bak. Elballagott a nagy, nyitott lesig, aminek a teteje még hiányolta a palát, aztán komótosan felmászott az enyhén lengő létrán. Ezt is meg kéne támasszam valamivel, ki tuggya miféle ember az a vendíg, tán még le tanál esni, ha ide jön ... Na itt vagyok hát, megint. Ha még megvóna az a tavalyi fekete-agancsú öreg bakk, ... ott jött ki ippeg az úton, csak ott most tengeri van nem napraforgó, a másik ódalt meg talló, ott vót a tavaly tengeri. Abbúl jött, oszt megállt egy kicsit , rágni a kalapokat, meg inkább a zaftos leveleket. Ott állt vagy fél órát is, nem vót a’ több mint ötven méterre. Ha nagyon odaníztem vóna , ... há még a gyöngy is ... na de nem is gondolunk ám ilyesmire. Meg osztán a kisunokám is itt vót véllem, az meg csak gyerek még, nem tuggya tartani a száját. Még csak a’ kelletett vóna, hogy bakot lűjjek, oszt ... meg is kötöttek vóna. Na, ha nem jött vendíg, há’ így öregesznek meg a bakkok. Az is milyen szíp vót ... akkora vót a rózsája, ... tán még körbe se tu’ttam vón fogni a kettőt. Igaz ága mán alíg vót, de a szára az vastag vót! … meg fekete, minta az ördög ... Hát, ha még meg is lenne most is, mán csak kissebb lenne mint a tavaly, a’ mán nem kéne ennek a nagy titkos embernek. Valami mozdúlt a bal oldalon. Ott ahol az útra merőleges napraforgó nekifut az erdőig lehúzódó tengerinek, s L-betűt alkotva ölelik körűl a lesig szélesedő tarlót. Apró mozgás volt, lehetett vagy száz méterre, de az öregnek még éles a szeme, jól tudja, hogy nem tévedett. Van ott valami. Veress. Őz kell hogy legyen. Most emeli csak szeméhez a kopott, fényesedő kis hadikukkert, s jobban megnézi a vöröslő foltot, ami a napraforgó utolsó sorközén áll. Bakk. Valamiféle bakk. De nem látom jól, hogy miféle, mindíg lehajtya a fejit ... Na gyere mán ki komám, ide a tallóra, ... hadd nízzelek meg jobban ... Ha valaha is hitt a varázslatban, a tündérek , vagy boszorkányok bűverejében, esetleg az aranyhal teljesítette három kívánságban , hát akkor most eljött a bizonyosság ideje. Mert a bak tett egy lépést oldalra – még elfedte a szélső sor , majd még egyet – és kilépett a tarlóra. Jó bakk. Nem kicsi. Nem is egyszerű hatos. Nem. Nem is fiatal. Jó koros. De még nem láttam eddig. Nem is a tavalyi. Az kissebb vót testre. Ez valami más bakk ... Miféle bakk lehet e’? ... még soh’se láttam … A vöröslő csuhájú , de fehéres - szürkére halványult arcú, jó erőben lévő nagytestű bak csipegetve, meg-megállva közeledett a leshez. Az öregnek dobogni kezdett a szíve. Már érezte a vér áramlását, ahogy megy felfelé, forrósodik a mellkasa, a nyaka, majd felmelegíti az arcát, kopaszodó fejét is, a kalapot is hátrébb kellett tolnia . A bak most megáll legelészésében, már nem csipeget, hanem agancsával forgat egy szalmarendet, mintha csak jó gazda módjára villázna, gyűjtene. Aztán oldalt fordúl, a patájával kaparni kezd, kicsit még forgolódik, teknőt kapar magának, … s belefekszik. A lestűl hatvan méterre. A nyílt tallón. Fínyes nappal! Há’ miféle ördögbújta bakk e’? ... Na hadd látom csak az agancsodat, koma... Nem kicsi ... nem is egyforma. A jobb száron három ág, szíp hosszú ágak, ...ez jó. A bal száron , ... ami , igaz hajlott – hátra is, meg kifelé is, ... – ott meg kissebbek is az ágak, de ... valami van ott lent. Még egy ág ? … Nem. Még kettő! S nem kicsi ágak ám ! Páratlan tízes! Vastag is, fekete is, gyöngyös is. Mintha a tavalyinak a tesvíröccse lenne, ... vagy tán a fia ? Súlyra is megvan, ... legalább , nígyszáz...ötven. Vagy valami akkörűl. E’ mán jó ! Legalábbis itt nállunk. Na, Jani, megvan a bakk. Hát, a főnök nem fogja elhinni ...
A bicikli vidáman karikázik be a hosszú udvarra, meg sem áll a raktár mellett, sem az irattárnál, de nem megy az istálló felé sem, hanem egyenest az udvar közepét uraló főépülethez gurúl. Az öreg vadőr lepattan a bőrnyeregből – mintha csak húszéves volna, de legalábbis negyven – s vidáman fütyörészve lép fel a kőlépcsőkön. A bejárati ajtó nyitva, a szőnyeg mintha tisztább lenne, az agancsokon megcsillan a beszűrődő napfény. - Kezit csókolom Margitka kisasszonka! A főnök úr benn van? - Jó napot János bácsi. Tessék leűlni, bent van, de várni kell. Azt mondta ne engedjek be senkit. - Rendben van, kezitcsókolom . Itt jó lesz? – s már le is huppan az íróasztal melletti ívelt-támljú székre. – Oszt, hogy teccik lenni mámma? - Köszönöm, kedves János bácsi, jól vagyok. Látom maga is ... - Kitűnő a kedvem. Ha magát látom, mindíg kitűnő ... - Tessék már hagyni, ... még elpirulok, megint. Nyílik a belső ajtó, kilép az egyik fiatal erdész, nem túl vidám ábrázattal. Csak bólint az űlőknek, s már megy is kifelé. A titkárnő feláll, s bekopog a főnök irodájába. - Bocsánatot kérek, Já ... Varga elvtárs van itt, a főnök elvtárssal szeretne beszélni, szabad? - Jöjjön be ! – hallatszik , s a vadőr már sírűl is befelé, mentében eres kemény kezével lágyan érintve a titkárnő lobogó szoknyáját. - Csukja be az ajtót, Varga elvtárs ! - Igenis kérem. Főnök úrnak jelentem aláss..., megvan a bakk ! - Elvtárs, nem úr, hanem elvtárs! Tanulja meg végre, maga is ! - Igenis , kérem. Tehát, megvan - s az öreg vadőr már mondja is, hogy hol találta a megfelelő bakot, leírja az agancsát, részletesen elmesél mindent, hiszen több mint egy óráig nézhette – „szinte a les alatt vót”. - Rendben van, János. Csak figyelje tovább, s vigyázzon hogy ne járjon arra senki. - Főnök ú ... elvtárs, ha megbocsát, lehet-i mán tudni, hogy mikor jön a vendíg ? Teccik tudni, az üzekedís, nemsokára kezdődik, akkor vón’ a legjobb … - Még én sem tudom. Majd szólok. Most sok a dolgom, ha nincs más, mehet Varga elvtárs. - Igenis kérem. Vagyis hát, csak még egy szóra ... teccik tudni, a bakkancs, ... még nem kaptam meg, ... meg a lődíj.... - Majd szólok a raktárosnak – aztán a főnök hirtelen felpillant az aktahalmaz forgatásából - De várjon csak, ... Margitkaaa ! - Igeen, főnök elvtárs ? - Mikor is van kiírva a Varga elvtárs nyugdíjjazásra ? - Egy pillanaat ! ... November elsejétől ! - Na akkor ,Varga elvtárs, a bakkancsot már nem kell kiutalni, maga is tudja, hogy az a következő két évre volna ! - … igen kérem. Megértettem. Akkor , a viszont látásra, főnök elvtárs . Magának is Margitka... – s az öreg mintha megroskadt volna egy pillanatra, halkan, szellemként járva hagyja el az irodát, a folyosót, az épületet. A titkárnő elgondolkodva néz utánna, szájáról automatikusan hangzik a válasz-köszönés, de az már csak a távolodó hátának szól... *** Augusztus . Forróság , por , szélmentes kánikula. Az őzek már néhány napja megmozdúltak. A vadőr először csak egy kergetődző párt látott, egy késő-esti lesen, a nagy lucernatábla mellett, amint egy tarlón rótták a köröket – nyolcasokat, hol gyorsan, hol lassúlva, de kitartóan. Aztán egy-két napig semmi. Majd egy másik este, kicsivel arrébb – két fiatal, három-négy éves forma vöröss legény vágódott ki a tengeriből egy tarlóra, pár percig kerülgették egymást, kapáltak karcsú patáikkal, majd leszegett fejjel egymásnak rontottak, taszigálták, szúrni próbálták ellenfelüket. Száz méterrel arrébb egy sárgás-fakó szoknyájú érett suta, meg egy piros ruhájú tavalyi ünő nézték kissé félve, megilletődötten a bakok párbaját. Pár perc után az egyik bak fáradni kezdett, vagy csak a másik bizonyúlt erősebbnek, mert az eltaszította ellenfelét. A gyengébbik sebesen perdűlve , de sértetlenűl megfutamodott, a győztes még lendületből futott utánna száz métert, majd komótosan, szinte lovagiasan odatáncolt a várakozó sutákhoz. Aztán kergetőzve eltűntek az estében ... Hát elkezdődött . Teltek a napok, mozgolódtak az őzek itt is – ott is, látni lehetett a nyomokat: a harmatos erdőszéli kaszálóban, vagy a lucernában a köröket, a bakok frissen kapart jelzéseit a bokrok tövén, vagy a sárguló háncsú tisztítófák éppen csak száradó , karikába perdülő kéregfoszlányait. Aztán már napközben is lehetett találkozni kereső bakokkal, kergetődző párokkal, megfutamodó fiatal bakok után vágtató, majd lassuló , lihegő öreg harcosokkal. A napok teltek, az öreg vadőr szinte mindíg kint volt, erdőszélben cserkelve, nádas mellett, harmatos sású hajnali kaszálókat járva, vagy csak csendesen megűlve egy okosan elhelyezett lesen. Néha megzavarta az est csendjét egy-egy lövéssel, ha róka tévedt a les közelébe. Ha van lődíj, ha nincs – amíg patronom van - rókát nem engedek el lövís nékűl. A napok teltek, az öreg végezte a dolgát, de a vendég csak nem jött. Aztán egy kellemes délután, mikor a koránkelő ember az ebéd utáni csendes pihenőjét tartja árnyékos otthonában, kopognak az ablakon: - Tiszteletem János bácsi! A főnök elvtárs izente, hogy hatórakkor tessík az irodánál lenni! Aszonta, hogy tuggya maga mír ... - Köszönöm Ferus! Mond meg neki, hogy ott leszek – fogott kezet a fiatal sofőrrel, aki már el is porzott a nagy fekete Moszkviccsal. Na akkor ma lesz a napja. Csak még tanáljunk kint valamit. Augusztus 17.-e van. Háromnegyed hatkor, már az erdészet lépcsőjének karfájához támasztva állt az öreg biciklije. A bicikli gazdája látszólag türelmesen várt, de nem mert leűni, csak állt az árnyékban, néha topogott egy párat. Tétován az órájára nézett, a másodperc-mutató állandó iramban járta körútját a karcos üvegű Pobeda számlapján. Sercegő kavicsot hallott, autó gördűlt be az udvarra. A szélvédő mögűl a főnök mosolyog de nem a vadőrre, hanem a mellette ülő sofőrre. Nem a szolgálati Moszkvics az, hanem egy újszerű, fényesen-zöld szovjet katonai terepjáró. S nem Ferus a sofőr. A terepjárót a vendég vezette. - Jó napot Varga elvtárs! – pattant ki a főnök a jobb oldalról, s szokatlan módon kezet nyújtott az öregnek. - Erőt egészséget főnök elvtárs! – válaszolt vigyázállásban a vadőr. - Bemutatom Juhász elvtársat, a Megyétől – s jelentőségteljesen megnyomta az utolsó szót. - Jó napot kívánok, Varga elvtárs -köszönt mosolyogva, a szépen vadásziasan öltözött ötvenkörűli vendég. – Hiszen mi már ismerjük egymást?! - Igenis kérem. A tavalyi szezonban tetszett nálunk járni, disznóhajtáson. Hármat tetszett lűni a Nagyárok-i szálasban. - Igen, igen. Jó a memóriája, Varga elvtárs. Derék dolog. Nem lesz baj. Jó ember. Nem lesz baj. Csak tanáljunk valamit odakint. Az öreg most már megnyugodva, kedélyesen beszélgetve csatlakozott az irodába tartó főnökhöz és a vendégéhez. hamarosan elintézték a papírmunkát, s egy rövíden elfogyasztott kávé után már indúltak is kifelé. - János bácsi, maga üljön hátra, s ha lát valamit szóljon. Innentől én vezetek – szállt be a főnök a sofőrülésre. - Indúlhatunk, csapott vidáman az ajtóra Juhász elvtárs. A területre kiérve befordúltak egy dűlőútra s János bácsi éppen kezdte volna mondani, hogy itt nemsokára baloldalt lesz a répatábla, s hogy milyen bakok járnak ki rá, amikor : - Főnök úr! Ott egy bak! – mutat balra – a szílső sor tengeribűl jött ki a tallóra ! - Látom, suta is van vele. Milyen bak ez , János? - Hát kérem, innen messzi van, de megnízem a kukkerrel ... - Úgy látom jó bak. Vegye ki az én távcsövemet is János, Ott van a hátsó űlésen a dobozban. - Igenis. Addig tessík itt az enyém. – a vadőr már csomagolja is ki a vadonatúj nyugati távcsövet, s átadja a főnöknek, cserébe visszakapja a háborús veteránt. - Messze van, nagyon. – mondja a vendég – menjünk egy kört, hátha látunk valamit közelebbről is. Azért a puskát betöltöm, ha már megálltunk. – aztán a biztosított fegyver tusát letámasztja a lábai közt a padlóra. A terepjáró tovább halad a poros úton. Elhagyták a répatáblát, ezúttal nem volt kint rajta semi. Korán van még – vigasztalta a főnök a vendéget, de annak amúgy sem volt borús a kedve. Száz méter múlva János megint szólt a főnöknek, hogy egy őz áll előttük az úton. Ez is bak volt, de az autót meglátva beugrott a job oldali napraforgóba. Tovább gurultak a kocsival, majd a baloldali kis akácos sarkánál megálltak. János felállt , s körbetávcsövezett a ponyvátlan tető fölött. A kocsi előtt az erdőszélen, a távolabbi cseres melletti hajlásban egy másik bak állt. - Ott van , kérem, az az öreg visszarakott, hátrahajló agancsú bak, teccik tudni a főnök úrnak meséltem mán … csak az a baj, hogy mán kicsi az agancsa … - Akkor járjuk körűl a job oldali parcellát, a lucernást – s a vendég szemhez emelte távcsövét. - Ott is van, kettő – fordúlt arra a vadőr – egy suta, meg egy fiatal…os bakk. Nízzük meg közelebbrűl, főnök elvtárs … A kocsi befordúlt a lucerna utáni tarlón jobbra, s a lucerna túlsó sarkához érve megállt egy kis halmon. Most már hárman nézték a bakot, ami innen egy kicsit közelebb esett, de nem jó szögben állt. - Az országút felé nem lőhetek – suttogta a vendég – meg amúgy is fiatalnak gondolom, maga mit szól hozzá , János? - Igen, kérem – válszolt az öreg, távcsövével vizsgálva a mintegy száz-százhúsz méterre, egy hajlásban legelésző, nyugodt bakot. – Olyan középkorú, nígy-öt éves, de jó bakk. - Az, sőt még jobb lesz két év múlva. – Eresztette le a távcsövét a vendég. – Menjünk tovább. Derík dolog. Jó vadászember ez a Juhász. Csak addig-addig megyegetünk, nehogy majd hoppon maradjunk. János csak magában mormogott, de jólesett neki, hogy a vendég nem lődöz akármilyen elébe kerülő, s főleg nem - ígéretes , de még éretlen bakra, ráadásúl még a biztonsággal is törődik. - Fönök úr … elvtárs ! Nízze csak, ott balódalt! -Az erdőből most vágódott ki egy kergetődző pár. – Bakkok! Az öregebbik hajtya a fiatalt … Mindhárman a nyitott tetejű kocsiban állva nézik a futást, a bakok szempillantás alatt eltűnnek a lucernatábla egy hajlásában. Fél perc múlva , az öregebbik jön vissza, lihegve. Kilép a tarlóra, de nem áll meg, egyenes vonalban halad vissza az erdőbe. A vadőr a zubbonya mellzsebéhez kap, kotorász, majd pillanat alatt meg is szólal szájában a síp : ”Fiíp ... fiep ...fieep ...” - Tessík lűni, jó bak! – súgja hangosan a vadőr. A vendég készülődik, a puskát a váz tetejére támasztja , a céltávcsőben keresi a vadat, de az rájön, hogy a nyílt terepen álló autóból jön a hang és hirtelen tovább indúl ... Fiep ...fiíp ...fiiíp ... – sípolja a vadőr. A bak újra megáll, de a sípszóra megjelenik a kergetett ellenfél is a lucernából. Az öregebbik észreveszi korábbi ellenfelét s az autót feledve újra nekiiramodik a vetélytársnak. A fiatalabbik elvágtat a közeli napraforgótábla felé, ahonnan egy harmadik bak ugrik elő – a sípszóra jöhetett – s bekapcsolódik a kergetődzésbe. Pillanatok alatt eltűnnek mindhárman a széles, erdőig nyúló táblában. - Na , ez szép volt ! Nem is bánom, hogy nem lőttem … - ereszkedik vissza a vendég az űlésre. - Hát, igen. Szíp vót. Meg a bakk is. Csak vajon tanálunk-i még másikat is, … eddig mán láttunk hetet. A fene se gondolta, hogy még ilyen forgalom lessz itt mámma.Csak tarcson ki a szerencsénk … - Merre menjünk most , János? – kérdi a volán mögűl a főnök. - Hát, kérem, át ké’k menni az erdőn túlra, arra a Kapros felé ... hátha megtanáljuk azt a másik bakkot amirűl meséltem a főnök úrnak ... A terpjáró fél órával később az erdő déli oldalán kerűlgette a művelt parcellákat – tengeriket, napraforgókat, tarlókat, kissebb répaföldeket. Azonban , úgy tűnik hiába, mert nem mutatkoztak az őzek. Bár már kezdett hajlani a Nap, már nem volt több mint egy óra lővilág, itt mégis csend volt. Csak egy helyen ugrott meg előllük egy őz – egy keskenyebb répából ugrott a szomszédos tengeribe – valószínüleg az a szép hatos, amit a vadőr előre jelzett, hogy ott kell lennie. Csakhogy ő mindíg gyalog járt, zaj nélkűl,s lehetőleg jó széllel. - Főnök elvtárs, itt kéne hagyni az ótót, oszt elballagunk a vendég elvtárssal a lesig, amoda ni – mutatja a párszáz méterre álló alkotmányt. – Kinízünk a tallóra, hátha kinn lesz AZ a bakk. 7 - Hát, ... jól van , János. Addig én mit csináljak ? - Csak tessík itten várni. Majd integetek, ha nincsen semmi, oszt írtünk teccik jönni. Az öreg leszállt hátúl, kezébe vette a maga-eszkábálta mogyorófa lőbotot, majd a kissé türelmetlen vendég után loholva, mellé ért és - rang ide vagy oda – megelőzte. Csak jobb, ha én megyek elől, még elkapkoggyuk itt a vígin ... A leshez érve a napraforgó takarásából kinézett a tarlóra – semmi. - Tessík csak idelent maradni, én felmászok, oszt ha látok valamit, majd intek, hogy jöjjík fel. Óvatosan, macskamódra mászott fel az öreg, s eszébe jutott - a létra – ami még mindig imbolygott. Fentről sem látszott több vad, mint lentről. Nem baj, felhívom, oszt várunk egy kicsit, ... a főnök meg legyen türelemmel ű is a kocsiban. De hó, álljunk csak meg ott egy suta ! Az őz a tengeriből ugrott ki és leszaladt a tarlón az erdő felé. Ez nem tűllünk kapott szelet, nem is hallhatott meg, ez nincs egyedűl ! Szaporán mászott le a les alatt várakozó vendéghez. - Tessík felmenni, én meg idelent maradok, oszt sípolok. Ha kijön egy bak a tengeríbűl, tessík lűni. A vendég szintén óvatosan mászott fel – szerencsére. János – mikor látta, hogy fent minden rendben, lehúzódott a gaz közé a les alatt, s zsebéből előhalászott síppjával a suta vágyakozó hangját utánozta: “ fiep … fiep …fiep …fi…” ekkor suttogott le a vendég – “ jó bak, lőni fogok ...” Bu-ummm!!! Az erdő sokszorosan visznhangozta a lövés dörejét, de a vadőr csak az első hangra figyelt – a becsapódásra. - Jó vót a hangja! Ez meglesz ! – mosolyogta felfelé kalapemelve. - Már megvan, János! Tűzben rogyott ! Csak most vették észre, hogy alkalmi sofőrjük is ott áll már a les alatt . Na, e’ se bírta a kocsiban kivárni a sorát . Immár hármasban mentek a tarlón a mintegy százméterre fekvő bakhoz. János, ugyan biztos nem volt benne, de remélte, hogy a tízes lesz az. - Na, teccik látni, pont errűl beszíltem – nyújtotta a kezét levett kalappal az elejtőnek - Hagy gratulájjak Juhász elvtárs! - Hát, ez gyönyörű , köszönöm szépen! És ahogy a sípra jött ?! Ilyet eddig még csak egyszer lőttem életemben! A magában mosolygó vadőr töretnek valót keresett a tarlón, hiszen semmi fás növény nem volt a közelben. Egy pár kis szederágat tört – jobb híjján ez is megteszi. – Külön gratulálok a jó lövíshez. Nyaklövís, ez nem szenvedett, meg nem is kell keresni. Így hát a vadászat jól sikerűlt, a vendég meg volt elégedve, a főnök is és nem utolsó sorban a vadőr is büszke volt magára és a területe legjobb bakjára . Csak az fájt neki egy kicsit, hogy a gépkocsiból előkerűlt fényképezőgép elé nem állhatott, a mosolygó vendég a még szélesebben mosolygó főnökkel térdelt a terítéken fekvő bak mögé. Há’ micsináljunk, ez van. Valakinek a gombot is meg kell nyomni. *** Csendesen szemerkél az eső, halkan súrlódik a gumicsizma talpa az erdőszéli út füvéhez. Most is gyalog, egyedűl jár az öreg vadőr, járja a reggeli körét. Október van, fácánra egyelőre nincs vendég, de azért dolga még akad: etetni kell a vadat, sózókat, szénatartókat feltölteni, s minden nap járőrözni kell. Sok szép emléket őrző, vakrozsdás csövű duplája most is bal vállát húzza, csővel lefelé, hogy ne essen belé az eső. A jobb csőben háromfeles -varjúra, héjjára, a balban öt milis sörét- rókára, kutyára. Elszaporodtak az idén ezek is, soh’se lehet tudni mikor kerűl elibém egy kóborló falka. Tengeri mellett halad az út, csak pár lépés az erdőszél. Rengeteg volt itt a vadkár a nyár végén, a disznók beköltöztek a tengeritáblába, tán ki se jönnek, csak ha learatják. Cuppog a sárban a csizma, az öreg vadőr visszalép a füves csíkra. Nem szeret zajolni, sem nyomot hagyni maga után. Arra gondol, hogy már nem sokáig járhatja a határt puskával a vállán, három hét múlva nyugdíjba megy. Nyugdíjba küldik. Kell a hely egy fiatalabbnak. Már meg is van rá az ember. Aki öreg , mehet, annak már csak múltja van, de jövője...? Az már nem számít senkinek. Mozgást hall balról, a tengeriből. Valami jön, mozog a levél. Tán egy süldőcske? Reflexszerűen csúszik le válláról a puska, már kézben, vállban , szemnél tartja, arra irányoz ahol a levelek megmozdúltak, alíg tíz lépésre – egy bakk! Bummm ... Térdel a sáros földön az öreg vadász, simogatja az öreg, gyöngyös barna agancsú, kistestű bak vérescseppes ernyedt nyakát, akinek most húnyt ki a fény a szeméből. Simogatja a bak ősz fejét, megtörli sáros, törötthegyű, rövíd-kis agancsát, közben mintha egy pillanatra megremegne a keze, s az ő szeme is elhomályosulna ... Látod öreg cimbora. Nekem jutottál. Nem is lesz nekem többé más, csak te. Nem adtak nekem semmit, Ezek a ... se bakkancs, ...se lődíj, .., se patron, ... még puskám se lesz többet, ... csak te jutottál nekem, utoljára ...
Egyszeri vadász
|