Tegnap délután jött az sms: „Ugranak a bakok a sípra!"
Talán mondani sem kell, hogy a délutánra, estére tervezett otthoni feladataim valahogy elkezdtek halaszthatóvá válni, és a meleggel szembeni mérhetetlen utálatomat leküzdve elkezdtem pakolni vadászfelszerelésemet.
Készülődésemet látva feleségem már készítette is hátizsákom mellé az elmaradhatatlan kávét, szendvicset, és termoszba a jeges limonádét. Meglepetést csak az okozott, hogy mindenből dupla mennyiséget. Nem kellett nagy ész, hogy rájöjjek, megint velem akar jönni.
Egyre gyakrabban jön velem, egyre jobban érdekli a vadászat, tervezgeti a vizsga letételét is, ami azt hiszem nekem a jövőben rendesen behatárolja majd a szabad mozgásomat.
Lehet, hogy valami új, csak egyedül űzhető szenvedély után kell néznem?
Mire kiértünk a magasleshez, igen csak a fák tetején üldögélt a Nap, de még így is 37 fokot mutatott a kocsi hőmérője. A les egy akác és nyárfaerdőkkel körül vett legelőn áll, melynek szélessége olyan 250, hosszúsága 800 méter körül van. Hosszában úgy középtájon egy csatorna húzódik, amiben ugyan emberemlékezet óta nincs víz, de partján még van nád, van pár fűzfa, és néhány bokor. Kedves helye ez szinte minden nagyvadunknak. A valamikor lucernával bevetett földet mára már a gaz és a fű vette birtokba, de azért mindég találnak itt maguknak csipegetni valót. Hogy most mit esznek itt, fogalmam sincs, mert a térdig érő növényzet száraz és kemény mint a drót, a koldustetűnél és királydinnyénél csak a szöcske több. Lehet, hogy étrendet váltva rátértek a bogarászásra?
Mire elérjük a magaslest nadrágom, zoknim tele van minden szúrós növényi darabokkal. Óvatosan sandítok hátra, vajon hogy kapkodja az asszony a csupasz lába szárát a szúrós gazban, de bírja keményen. Hiába reménykedek, már megfertőződött.
A fedett magaslesen még nagyobb a meleg. A palatető úgy ontja a meleget, hogy pillanatokon belül még a fark… akarom mondani fülemről is folyik a víz. Pólómra ráöntöm a kutyának hozott víz felét, és úgy vizesen húzom magamra. Egy darabig kellemes, de aztán bemelegszik, és egyre inkább úgy érzem magam, mint akit főznek. Végül leveszem, és félmeztelen ülök addig, amíg a magasles árnyékában megbújt szúnyogok el nem kezdenek erősen érdeklődni vércsoportom iránt. Úgy szurkálnak, mintha a vérvételen varrógéppel vennének tőlem vért!
A kiszáradt csatorna kissé zöldebb növényzetében egy suta fejét veszem észre. Ahogy a buttoló megnyikkan, felkapja a fejét, egy-két tétova lépést tesz felénk, majd megáll, és az ellenkező irányba kezd figyelni. Végigpásztázom távcsővel a szemben lévő erdőt, de nem látok semmit. A sutára visszanézve látom, hogy egy kis satnya tavalyi bakocska van vele, és az is az erdőt figyeli.
Ili közben elkezd zörögni valami nejlonzacskóval, aztán nagyot koppan egy banán a les alján. Azon gondolkozok, hogy én ugorjak e fejest, vagy Ilit lökjem e le a lesről, de szerencsére a két őz ránk sem hederít. Zsebre vágom a gumilabdát, és egy strófát nyomok rajta. A szembe lévő nyárfás alját szinte teljesen elborító selyemkóró recsegve törik, ahogy egy bak kirohan belőle, és egyenesen ráront a két őzre. A suta beszalad a hátam mögötti akácosba, a bak meg jó nagy kőröket írva addig zavarja a kisebbet, még az be nem rohan a nyárfásba. A győztes tátott szájjal, gyorsan mozgó horpasszal áll a rét lekaszált részén úgy nyolcvan méterre. Távcsövezem a bakot, közepes hatos bak, négy – ötévesre saccolom. Szépen gyöngyözött füle fölé alig érő, vékony agancsa fehérre van fenve. Olyan igazi tizenkettő egy tucat hatos bak, amiből soha nem lesz jobb. Szemrebbenés nélkül meglőném, ha lenne kilövési engedélyem, de az csak szeptember első hétfője után lesz, ha marad bent bak.
„Ez sem normális, hogy fut egy nő után, főleg ilyen ilyen melegben”- súgom oda a feleségemnek. A távcsövet le sem engedve csak elhúzza a száját.
Hát nem arattam nagy sikert.
Újból hívok egy sort. A bak megindul, de pár lépés után megáll. Megint hívok egyet, megint pár lépés. Így játszadozunk egész addig, míg fel nem veszi a suta csapáját. Attól kezdve már nem jön felénk, hanem órát leszegve bevált a suta után az akácosba. Kiürült a színpad. Vagy negyed órát nyekergetem a buttolót, de nem mozdul semmi. Kivéve az egyre sűrűsödő szúnyoghadat.
Erősen sötétedik. Épp felállni készülök a padról, mikor Mazsi kutyám orrát kidugva a magasles lécei között erősen figyelni kezd. Lassan fordítom a fejem jobbra, és erősen hátra, mire észreveszem, hogy egy alig 5-6 centis agancsot viselő fiatal bak les minket talán húsz méterről. Bamba képén szinte elnevetem magam. Nézi a lest rendületlenül, és látszik rajta, azon töri a fejét, hogy az a suta, amelyik az előbb itt sírt, hogy a bánatban került oda fel. A gumilabdát hónom alá szorítva megnyekergetem, mire beszalad a les elé a létrától fél méterre. Csak néz felfelé. Kutyám nem bírja cérnával, és elnyöszörgi magát. A bak megfordul, és olyan magasra emelt lábakkal mint egy tiszti ló a parádén, elsétál.
Elindulunk.
Mire a kocsit elérjük, vizes hátamat széteszik a szúnyogok. Ili is dörzsölgeti a lába szárát, Mazsi meg az orrát csiszolja a kocsi szőnyegén, de nincs panasz. Sőt! Ili mosolygó arcán látom, hogy tetszettek neki a látottak.
Míg elérjük a kövesutat, azon gondolkodok, hogy csak le kellene tetetni az asszonnyal azt a vizsgát, neki adni valamelyik puskámat, aztán ilyenkor felültetni egyedül egy másik lesre, had cserkeljek újra, egyedül, szabadon!
2013. augusztus 6.
